Csoóri Sándornak
Most, hogy egyre többen halnak meg közülünk,
ki a szó szoros értelmében, porként folyva bele a szóróhely földjébe,
ki pedig a jobb és bal körök szerint csupán erkölcsileg, de úgy aztán nagyon is,
jól látom, mivé lett fiatalságunk édene –
lövészárok az almáskert, kígyója tekereg a törzsek közt, a homokban,
az ördög villás nyelve helyett golyók sziszegnek az izzó sátron át,
és minden ágon a téboly rőt menyasszonyi fátyla,
a lángoló ragály, a hirtelen almahalál.
Nincs hatalmam nemjeinkből igent faragnom.
Minden úgy történt, ahogy. De hátországom a vers,
és a csodák földjén a Nap, ha kell, megállhat az égen,
s a tomboló ricsajból is kizenghet a hajdani összhang,
a balekok kórusáé, amely valaha egy bandába verődve énekelte
az új kor új dalát, az akkori csúcsmodernet a legújabb értelmiségi utópiáról:
hogyha a szellem egyszer összefogna…
hogyha nem adnánk föl…ha így…ha úgy…
Együtt megint, mint régen, igen, de nem a fehér lapokon, hanem az ólomszürke kőlap alatt,
az elszalasztott lehetőségben, a nekik-sem-sikerült-ben,
az új világ helyett egy összkomfortos disznóólban,
a röfögésben, a pénzcsörgésben, a fekete sárban!