Orbán Ottó Johann Sebastian Bach: Vivaldi-átirat



                                                            – a-moll concerto orgonára, BWV 593 –
     
        a végtelen sötét egy világosabb szegletében
        ahol egy gótikus oszlopsor orgonasípjaira
        szilárdan támasztja roppant súlyát a túlvilág
        az öreg órásmester
        szemgödrébe csípve a nagyítóját
        csipesszel rakosgatja egymás mellé a tündöklő hangokat
        míg zenélő órája azt nem zengi EGY AZ ISTEN
        DICSŐSÉGÉRE MÉREM AZ IDŐT
     
     
        hát én mit piszmogtam itt a fogalmazással
        kinek a dicsősége az hogy éltem
     
     
        a haladás eszméit itatta velem bájitalként az ördög
        s most láthatom hogy mire ment a híres ész
        az őrült gyilkosságok folytatásos rémtörténetét
        a közösséget mint ámokfutót
        a pocsékba ment erőfeszítést nyüves hús módjára rohadni
        a jövő délibábjától káprázó ezredfordulón
     
     
        vagy ez is mint a mindenségről alkotott képünk viszonylagos
        és Isten orgonája azért zenghet olyan fényesen
        mert orgonistája a billentyűkre koncentrálva eltekint
        a büdös szájú büdöset fingó istenkáromló zsoldoskapitánytól
        mint lényegtelentől és nem-művészitől
     
     
        egy kétkedő kor kárhozott szülöttei
        ki tudja
        talán csak azért bukunk az emésztő tűzbe hogy ott kiteleljünk
        és egy vagy száz vagy százezer év múlva ha újból tavasz lesz
        kénkőszagú zöld zubbonyunkban kibújva a földből
        szemtelen virágpofával kérdezzük a szilárd világrend
        halálra fagyott filozófusától
        NOCSAK CSAKUGYAN ÉS MIÉRT