Csoóri Sándornak
Magyarnak lenni annyi, mint bárminek lenni.
A kulcsszó a lenni, és a kérdés a hogyan.
Melyik fának nem természetes közege az erdő,
de melyik fa mondja magáról: „erdő vagyok!”?
Az életfa alá hullva avarnak
úgy vagyok magyar, ahogy az erdő fája fa,
a vérmocskos altalajt feldolgozva levegőnek,
melyet tüdőre szívhat, ha lesz hol, a jövő.
Negyvenhat éves koromra már kiütközik csupasz gyökérzetem,
a mindig és mindenütt rászedett szegények csontjai;
túl sok mész és hamu, hogy családi emlékké oldjam.
Egy nép, mint a többi, s mind, mint Ó-Egyiptom…
Ágaim közt vérlázító madárcsirregés,
míg macskatalpon surran ölni az idő.
*
Csoóri Sándornak
Most, hogy egyre többen halnak meg közülünk,
ki a szó szoros értelmében, porként folyva bele a szóróhely földjébe,
ki pedig a jobb és bal körök szerint csupán erkölcsileg, de úgy aztán nagyon is,
jól látom, mivé lett fiatalságunk édene –
lövészárok az almáskert, kígyója tekereg a törzsek közt, a homokban,
az ördög villás nyelve helyett golyók sziszegnek az izzó sátron át,
és minden ágon a téboly rőt menyasszonyi fátyla,
a lángoló ragály, a hirtelen almahalál.
Nincs hatalmam nemjeinkből igent faragnom.
Minden úgy történt, ahogy. De hátországom a vers,
és a csodák földjén a Nap, ha kell, megállhat az égen,
s a tomboló ricsajból is kizenghet a hajdani összhang,
a balekok kórusáé, amely valaha egy bandába verődve énekelte
az új kor új dalát, az akkori csúcsmodernet a legújabb értelmiségi utópiáról:
hogyha a szellem egyszer összefogna…
hogyha nem adnánk föl…ha így…ha úgy…
Együtt megint, mint régen, igen, de nem a fehér lapokon, hanem az ólomszürke kőlap alatt,
az elszalasztott lehetőségben, a nekik-sem-sikerült-ben,
az új világ helyett egy összkomfortos disznóólban,
a röfögésben, a pénzcsörgésben, a fekete sárban!
Magyarnak lenni annyi, mint bárminek lenni.
A kulcsszó a lenni, és a kérdés a hogyan.
Melyik fának nem természetes közege az erdő,
de melyik fa mondja magáról: „erdő vagyok!”?
Az életfa alá hullva avarnak
úgy vagyok magyar, ahogy az erdő fája fa,
a vérmocskos altalajt feldolgozva levegőnek,
melyet tüdőre szívhat, ha lesz hol, a jövő.
Negyvenhat éves koromra már kiütközik csupasz gyökérzetem,
a mindig és mindenütt rászedett szegények csontjai;
túl sok mész és hamu, hogy családi emlékké oldjam.
Egy nép, mint a többi, s mind, mint Ó-Egyiptom…
Ágaim közt vérlázító madárcsirregés,
míg macskatalpon surran ölni az idő.
*
Orbán Ottó EGYÜTT MEGINT
Csoóri Sándornak
Most, hogy egyre többen halnak meg közülünk,
ki a szó szoros értelmében, porként folyva bele a szóróhely földjébe,
ki pedig a jobb és bal körök szerint csupán erkölcsileg, de úgy aztán nagyon is,
jól látom, mivé lett fiatalságunk édene –
lövészárok az almáskert, kígyója tekereg a törzsek közt, a homokban,
az ördög villás nyelve helyett golyók sziszegnek az izzó sátron át,
és minden ágon a téboly rőt menyasszonyi fátyla,
a lángoló ragály, a hirtelen almahalál.
Nincs hatalmam nemjeinkből igent faragnom.
Minden úgy történt, ahogy. De hátországom a vers,
és a csodák földjén a Nap, ha kell, megállhat az égen,
s a tomboló ricsajból is kizenghet a hajdani összhang,
a balekok kórusáé, amely valaha egy bandába verődve énekelte
az új kor új dalát, az akkori csúcsmodernet a legújabb értelmiségi utópiáról:
hogyha a szellem egyszer összefogna…
hogyha nem adnánk föl…ha így…ha úgy…
Együtt megint, mint régen, igen, de nem a fehér lapokon, hanem az ólomszürke kőlap alatt,
az elszalasztott lehetőségben, a nekik-sem-sikerült-ben,
az új világ helyett egy összkomfortos disznóólban,
a röfögésben, a pénzcsörgésben, a fekete sárban!