fotó
Még a múlt században a Magyar Tudományos Akadémia mátraházai üdülőjében egy téli reggelen odajött hozzám a Csillagász, s azt mondta: „Éjjel megmutatom neked a csillagodat.” Így is lett. Éjjel elvitt autóval Piszkéstetőre, a csillagvizsgálóba, ami úgy állt ki a hegyből, mint a Földgolyóban elheverő mitikus ős-Ádám tömör, vaskos hüvelykujja. Odabent az ügyeletes társ asztalnyi nagyságú számítógép-csillagkönyvben megkereste az űrbeliség számjelét, megnyomott egy gombot, a hatalmas távcső fallikusan az űr felé tornyosult, a bordás fa-cikkelyekből épült kupola szétnyílt, mint egy gömbhal szája, és belénk ragyogott a sötétség. „Most nézz bele”, mondta a Csillagász. S én fölfelé akartam nézni, az ég felé, de lefele kellett néznem egy függőleges látcsőbe. Szemeimet a lencsékhez nyomva néztem, hogy meglássam a csodát. S láttam: egy halványkék szikrázó pontot, körülötte halványkék fénykoronával, cérnagyűrűvel. A kék pont körül a kék glóriát. „Ez a te csillagod, Ferenc”, mondta a Csillagász. „Ez a Lyra!” Aztán becsukódott az óriás fabuborék-sátor. Vannak fizikusok, kozmosz-kutatók, akik azt állítják: nem egy világ van. De fölfújt hólyagokként egymás után sorakozó világok. Mint egy buborék-lánc. Csak azt nem tudni, hogy a világok közt van-e átjáró-kapu, amin átáramolhatnak egymásba tartalmak, tények. Mint a sejtmembrán-ajtón. Az élet-vaginán. Én ott, Piszkéstetőn beleláttam a szívembe. Pedig kamaszkoromban nyáron és ősszel udvarunk kamilla-dunyháján, cickfarok-szőnyegén hajnalig hevertem hanyatt a szememmel befogható világűrt nézve, meg nagy téli tiszta hajnalokon a moccanatlan kemény ragyogást, az űrcsönd fekete hajában hemzsegő láng-tetveket, a tűzfüggöny cellás ráncait. De mit tudtam én akkor a Mindenségről, a versíró halandó. A kamasz. Csak annyit mondhatok, hogy azt már akkor is tudtam, hogy a Könyv az egyik Mindenség. A könyv: hit, hűség, jóság, bűn, szeretet, gyűlölet, bánat, ragadozás, virágzás, halál, bonyolultság és egyszerűség. Akár a természet. Furcsa, hogy ebben a könyvellenes világban egyre többen írnak könyvet. De olvasnak-e annyit, mint amennyi íródik? Egyre többen akarnak megmutatkozni! Persze könyv nélkül lehet élni, de tudja-e, mekkora a világegyetem-vesztesége annak, aki nem ismeri a könyvet, az írást. Vannak megváltó szent könyvek. Megtisztítók, fölemelők, bűnbánatra-késztetők, üdvözítők, a szív gödreiben kotrók és bárányfelhő-vonulás szépek. Nekem ilyen Lev Tolsztoj Feltámadása, vagy az Iván Iljics halála című remekmű, vagy Franz Kafka A per című szentírása, vagy Ivo Andrić Híd a Drinán című nagy és fájdalmas regénye, vagy Móricz Zsigmond Árvácskája, vagy Csokonai Vitéz Mihály minden verse: a titokzatos és mindentudó töredékekkel, vagy Batsányi János töredék vers-hagyatéka, amely olyan modern és pontos és tökéletes, mintha József Attila írta volna. Nekem a szép szó, a tiszta szó a vers-varázslat igazsága. Én nem hiszek a fogyatékos szóban, a kancsal szóban, a bandzsa szóban. Az ilyen szó nem látás, de látás-süketség. A szó (vele a tartalom) legyen ragyogó, mint a legszebben csiszolt kristály, és legyen tiszta, mint a láng. A szó legyen szép. Erkölcsileg is szép. Mert szép minden, ami természet. Szép minden természeti lény és tény, amely önmagával betölti önmagát. Bármilyen állat, növény, kő, láva, víz, bármilyen önmaga-szolgálat: ami betölti önmagát lényével, a szerelemmel, táplálkozással, szaporodással. Mert szép egy nagyszőrű barna pók, hátán smaragdzöld nyolc szemével, és szép egy most-szült asszony meztelen emlőire tett újszülött. A könyv: rejtelem-kutatás. Kísérlet Isten legalább egy molekulájának, sejtjének megismerésére. Benne önmagunkra. Erkölcsünkre. Mert erkölcse csak az embernek lehet. A könyv remény az egyetemes reménytelenségben. A könyv: hit a megmaradásban, gyönyörű szövetség a halál ellen. Élet-parancs. Titok-cella.
Befejezésül hadd mondjam el egy emlékemet. A második világháborúban tizenöt évesen voltam először könyvnapon Budapesten. Akkor: szirénák, bomba-nyihogások és bomba-vijjogások. Gettó. Nyilasok. Itt-ott a kabátokon, blúzokon sárga csillagok. Anyám adott tíz pengőt, amit úgy hajtogattam össze, mint egy zöld diófalevelet, s hoztam vonaton, villamoson izzadt tenyeremben Biáról. A Rákóczi úton mentem fölfelé. Az Uránia mozi előtt kis tonettszéken ölében barna, kopott vulkánfíber-kofferrel ült Misik János népköltő, aprócska, hulló-hajú, viseltes ruhájú férfi. Verseit árulta. A cigarettapapír-méretű könyvecskékben kék tintával írt apró versei. A könyvecske cérnagerincének felső csúcsától, mint a páros cseresznye két ága: cérnaszálakon apró celofán-zacskócskák, piciny celofánkoponyák. Az egyikben egy nagy vízcsepp: Erdély könnye, a másikban csöpp földmorzsa: Erdély földje. Misikkel szemben a járdán egy kúp-alakú szürke sátor, pala-sátor. A Stádium Könyvkiadó sátor-üzlete. Minden pala: Sértő Kálmán összes versei. Rajniss Ferenc előszavával. Odamentem balgán és tudatlanul, s azt mondtam az eladónak: Kérem szépen Babits Mihály Az európai irodalom történetét és József Attila összes verseit. Az eladólegény rám förmedt durván, talán meg is lökött a mellemen, s elküldött anyám szülőnyílásába. Mentem fölfele, a Nemzeti Színházhoz, ahol az Athenaeum Kiadó sátra volt. Kodolányi János dedikált éppen. Embersorok. Az ottani eladótól ugyancsak a két könyvet kértem. Ő rám nézett, megfogta a kezemet, s azt mondta: „Fiam, ezt ne mondd itt. De menj át a másik oldalra, menj el az Egyetemi Könyvesboltba. Keresd Birkás Endre urat.” Így is lett. A pazar és fényes könyvesbolt pincéjéből lépcsőzve feljött egy oroszlánsörény-szemöldökbozontú óriás férfi, a keresett. Ő volt Birkás Endre. Elmondtam neki, mit szeretnék. „Van pénzed?” – kérdezte. Tenyerem kinyitva megmutattam neki az összehajtogatott, izzadságfoltos tízpengőst. „Ez éppen elég lesz” – mondta, és lemerült a pincébe. Aztán fölmerült újra nagy szomorú szemeivel, s átadott nekem egy barna papírcsomagot, s azt mondta: „ezt csak otthon nyisd ki”. E két kötet volt könyvtáram kezdete! Ó, Birkás Endre! Ő törölte le megalázott szívemről a köpéseket, a rádobott fekália-mocskot szigorú és szép mosolyával. Áldásom érte mindörökké. És hadd mondjak még valamit: nem szeretném, ha ez újra megtörténhetne hazámban.
forrás
forrás