AMIÓTA betette lábát az első általánosba, jópontokat, dicséreteket, kitűnőket, néhány barátot, sok irigyet szerzett. És időről időre kibogozhatatlan kellemetlenségeket.
Ötévesen ismerte a betűket, számjegyeket.
Bizalmas barátok vagyunk. Családi ünnepek, karácsony előtt nálam rejti el ajándékait. Az utolsó percben jön értük. Meglepetései így valóban meglepetések, előre senki sem találhat rájuk. Én meg sem kérésre, sem könyörgésre, sem fenyegetésre nem árulom el.
Amikor elsős volt, szülei kerek számú házassági évfordulóját ünnepeltük. Megjelent szépen csomagolt ajándékaiért. Pár sort írt külön-külön mindkettőjüknek.
Október volt, tanév eleje.
– Mit szólnak az iskolában ahhoz, hogy írsz, olvasol?
– Nem tudják.
Fejét nem emelte föl a papírról, úgy nézett rám.
– Épp annyi betűt ismerek, mint a többiek.
– Titok?
– Nem titok. Nem kérdezték.
Ezen nem változtatott évek óta. Nem vitatkozik. Különválasztja a tananyagot a véleményétől. Lelkiismeretesen, pontosan megtanul föladatot, verset. Azt is, amit tudnia kell róla. Ha megkérdik, miért szereti az imént dicsért verset, közli, mert hazudni nem szokott, hogy nem szereti. Nem a véleményét, a leckét mondta. Azt kérték számon.
Ilyesmikből adódnak a bajok.
Konokul járja a maga útját.
Hiúsága sok munkát követel. Még második se hajlandó lenni. Megdolgozik érte, de tartja elsőségét. Időnként ellenszenvet kiváltó véleménye ellenére.
Az idei év Mátyás király jegyében telt. Válogatás nélkül elcipelt tőlem is minden könyvet, amely a királyra vagy korára vonatkozott. Népmesétől tanulmányig.
Jól fölkészült. Sokszor próbára tettük tudását. Én föltettem a lehetséges kérdéseket, ő pontos, kimerítő válaszokat adott.
Tegnap visszahozta kölcsönkönyveit. Nem kért újakat.
– Mindent tudsz már, gondolod?
– Nem veszek részt a versenyben – jelentette be.
– Ostobaság. Hónapok óta készülsz.
Mindkét kezével kísérte mondandóját, ami nála a tiltakozás, fölháborodás jele.
– Nem ostobaság. Ne hidd. Ez így nem igazi verseny.
Látta rajtam, semmit nem értek. Részletezte.
– Megtanultam évszámokat, történéseket, okokat, következményeket, körülményeket. Véleményem is van. De az másik dolog. Ha kérdezik, megmondom, tudod jól.
– Tudom.
– De úgy nem játszom, ha arra, hogy én mit gondolok valamiről, azt várják el, az ő véleményüket mondjam. Másképp kiröhögnek.
Ez új. Eddig még soha nem nevettek rajta.
– Kiröhögtek?
– Ki. Ma az osztályban. Mert nem azt mondtam, amit hallani szerettek volna.
Talán még sosem láttam ennyire közel a síráshoz, de most se sírt. Csak percnyi szünetet tartott.
– Ha tőled azt kérdeznék, mit hoznál át az igazságos király uralkodásából a mi korunkba? Mi az, amire ma is nagy szükségünk volna? Mit válaszolnál?
Gondolkodás nélkül vágtam rá.
– Az igazságosságot.
Elégedetlen volt a válasszal.
– Ha nem csak rávágnád, ha gondolkodnál rajta, akkor mit mondanál? Ha te volnál a király, az igazságosságot hogyan érnéd el?
Értetlen képet vághattam.
– Várj egy kicsit – folytatta türelmesen –, megmagyarázom.
Kényelmesen elhelyezkedett.
– Akikkel gazságokat műveltek régen, azok nem kerültek a király színe elé. Akik a gazságokat művelték, azoknak volt annyi eszük, ha több sokszor nem is, hogy nem kötötték a király orrára. Őelőtte aranyosak voltak. Akkor gonoszkodtak, ha távol voltak tőle vagy azoktól, akik megtorolhatták bűnüket. A szegényeket, becsületeseket, gyöngéket egyre jobban fosztogatták. Ha nem voltak szem előtt, visszaéltek csúnyán a hatalmukkal. Hogy biztonságosan folytathassák az idők végtelenségéig jól jövedelmező mesterkedéseiket, ráérő idejükben a hatalmasabbak talpát nyalogatták. Így volt, igaz?
– Valahogy így.
– Na. Ha a király igazságot akart tenni, meg kellett ismernie a valóságot, amit gondosan rejtegettek előle. Mit tehetett? Álruhában járta az országot, amikor épp nem háborúzott valamerre. Így aztán nem tudtak elrejteni előle semmi galádságot. Amíg nem ismertek rá, a jelenlétében, sőt vele is ugyanolyan rondán viselkedtek, mint másokkal, máskor. Ahogy szoktak. Láthatta a valódi helyzetet. Igazságot tehetett. Akkor. De lásd be, ma senki nagyember nem ölthet álruhát. Az ábrázatukat mindenki ismeri. Még a családtagjaikat, a kíséretükben levőket is mutatja a tévé a reptéren, mindenfelé. Ezen nincs álruha, ami segít. És akkor hogyan tudhatják meg, mi az igaz, mi a hamis?
– Álruha nélkül.
– Hogyisne. Nem tudod, aki nagyember elé kerül, a legszebbre mázolt arcát mutatja. Ami a leghasznosabb. Akkor meg hogyan ismer meg igazságot, igazságtalanságot szegény nagyember? Ha csak retusált képekkel találkozik, megszépített, elferdített eseményekkel?
– Megkérdezi a tanácsadóitól.
– Hát ennél a használhatatlan álruha is jobb ötlet. Kitűnően élő tanácsadóitól előre meg kell kérdeznie, jó-e az, amit tesz, vagy tenni enged. Mindent meg kell beszélnie velük. Csak nem kívánnád, hogy kockáztassák nagyszerű életüket, kiváltságaikat, a kellemes talpnyalogatást csak azért, hogy nem hízelgő igazságokat közöljenek? Esetleg nem is rossz szándékból hazudoznak, épp csak ahhoz nem értenek, amiről véleményüket kérik? Vallják be tudatlanságukat? Még mit nem? Jobb, ha magabiztosan hülyeségeket beszélnek. Később meg ragaszkodnak hozzájuk akkor is, amikor már megmutatkoztak az eredmények, és csak a süket, a vak nem veszi észre, mekkora bajt csináltak. De nem visszakozhatnak, nem tévedhetnek. Nem kockáztatják kényelmes tanácsadóságukat. Végtére is káruk nem származik belőle. Nem a maguk kárára tévedtek.
– Igaz – ismertem el rosszkedvűen. – Te mit mondtál, mit hoznál át a mi korunkba? A fekete sereget? A győzelmeket? A harcokat? A Corvinákat? Mit?
– Azt, amit az osztályban mondtam, és kiröhögtek érte. Az udvari bolondot.
– Megleptél.
– Miért? – csodálkozott, két tenyerét ég felé nyújtva. – Fontos állás. Mindig, mindenkinek megmondhatja az igazat. A tévé nem mutogatná, nem ismernék föl. Csak a fontos embereket mutogatják. Ki a fene törődne egy bolonddal? Ha meg nem ismernék föl, neki senki sem mutogatná jobbnak magát. Így nem a megszépített, a valódi valóságot ismerné meg. Arról számolhatna be, ha kérdeznék. Bolond. Hülyéskednie kell, hízelegnie nem. Arra van elég nem bolond nagyember, meg az őket körülvevők. Az udvari bolond minden kötöttség nélkül igazat mondhat. Nincs ellenfele, nem kell jó tanácsokat lehurrognia csak azért, mert másik csoport tagjától hallja. Nincs saját tábora. Nem kell hülyeségekért lelkesednie csak azért, mert valaki közülük ajánlotta. Bátran mondhatja jónak a jót és rossznak a rosszat. Hasznosnak a hasznost és károsnak, ami árt. Megtorlás nélkül becsületes lehet. Aki figyel rá, eljuthat akár az igazsághoz, igazságossághoz is.
– És ha téved? Előfordulhat, nem? Átverhetik. Szófacsarás, látszat megtévesztheti. Ő sem volna csalhatatlan.
– Nem. De nem kell tévedéséhez ragaszkodnia tekintélye védelmében. Mert bolond. Nincs tekintélye. Nem semmi. Nem kell akarnia, hogy mindentudónak tartsák, ha egyszer nem az. Beláthat tévedést, hibát. Változtathat rajta. Udvariaskodnia se kell. Jól fölépített becsapást rezdülés nélkül végighallgatnia. Belebukfencezhet, belekukorékolhat, akár belenevethet osztályon fölüli baromságokba, akármilyen komoly képpel tálalják. Elhangzásuk pillanatában kinevettethet hamis érveket, bármilyen jól hangozzanak is. Értsd meg, neki nem kötelező előregyártott elképzelésekhez ragaszkodnia. Különleges helyzetében megismerheti a valóságot, még figyelembe is veheti. És közölheti a tényeket minden gátlás nélkül. Bolond. Nem bánthatják, ha az igazat mondja. Őt nem. Védi a csörgősapkája.
– Meggyőztél. Fontos szerep. Ha királlyá választanak, semmiképpen nem nélkülözöm majd.
Várt. Talán hogy győzködjem, vegyen részt mégis a versenyen? Talán megnyugtatást, nem mindig történik így. Hiába. Én is csak kérdezni tudok. Hallgattam.
Megköszönte a kölcsönkönyveket, addigi segítségemet. Elment.
Mi mindent kellett tapasztalnia általános iskolás életében, amik meggyőzték, csörgősipka nélkül nem megy.
forrás 
