Darányi Sándor PLINIUS UTOLSÓ LEVELE


Felperzsel minket a láva. Igazad van, ésszerűségből
Költöztünk ide, hol a lankák
Oly édesbús-szelíden futnak le a partra,
Szőlőim dús gerezdet hoznak a tőkén,
S Róma köztársaság lett, de milyen áron?
Császár vezeti; elfolynak a közpénzek, mindegy, a zöld vagy a kék párt
Megvehetőbb épp – fogadunk, vesztünk, szavazunk.


Az embert a körülményei teremtik, azok is törlik el.
Hogy őszinte legyek, sosem értettem Catilinát.
Aki hatalomra tör, minek udvarol a népnek?
Hisz a népfenség nyilvánvaló ürügy, oly megfoghatatlan,
S mint Marcellus rossz komédiáinak, előre tudni a végét.
Az egész csak kevesek mesterkedése, akik igazgatják
Ezt a vállalkozást, mely azonban csőd a kisembernek –
Bárkire esküdjön is, a pénze ahhoz vándorol.
S meddig tart a káprázat? Míg a polgár az urna elé járul, mert beveszi,
Hogy nincs kiút, csak a Sullák meg Augustusok
Közt választhat. Ugyanakkor ha a voksáért pénzt kér,
Részt a haszonból, amiért a közös boltot segít fönntartani,
Annyi járna vissza, amennyi kárt a mindenkori szenátus
Egy ciklus alatt okoz neki. Ezt a legcélszerűbb volna
A szenátorok vagyonából kifizetni, s ott vannak még
Az oligarchák, mindenki, aki keres ezen a mi hitvány kis
Világbirodalmunkon. – Félek, a rendszer fennmaradása a tét. –
De mi lesz, ha a plebs egy nap távol marad; ha feláll, s kettéválik
Állam és társadalom?


Koromsötét a nappal, lángoló madarak hullnak az égből,
Fasorok száguldnak felénk, égnek az allék; a lökéshullám
Mindjárt ránk teríti a házat. Ég áldjon, Aeliusom: az írás megszokása
Most véget ér.


forrás