Félmeztelenül a térdig érő hóban,
a padon fekve, körben háromezres
hegyek. Káprázat, káprázat csak,
ami van, dübörög bennem a keleti
mondat. Hogy igazából nincs a
boldogságom, nincs a megbabonázott
kígyóként mozdulatlan pipafüst,
nincs a lesült combodon remegő
vízcsepp, nincs a sílift állomásáról
felhallatszó bugyuta zene, a fenyők
fölött lebegő hollók sincsenek,
mi sem vagyunk, tehát nincs ez a
vers se, nincs.