Álltunk az Einstein-Rosen hídon, átkelők;
Távolban az örvény, mely éveket
Kortyol. Ki eddig ér, mindenség vándora,
Tudja: itt merülés, túlfelől szemhatár,
Csak előbb szétesik tér és idő.
S marad a hő. De semmi más. A hő.
Nem sok, ha többhöz szoktál; nem kevés,
Ha tudod, át hogyan – a rejtekajtó
Hol és miképp, az információ
Megmaradása dogma: épp azért.
Hogy csak a megbocsáthatatlan esd
Bocsánatért és kap feloldozást.
Kocsonyás must, híg gipsz meg ádzsika
Közt állaga; már kiütköztek a
Végleges első körvonalai,
Ám semmi nem merev még. Semmi sincs.
Aztán a lét: a hajnal. Oldanom
És kötnöm.