Euthanáziáról beszél egy pszichológus. Euthanázia? Orvosi kérdés, biológiai kérdés, erkölcsi kérdés. Kérdés. A sejtek legyőzhetetlen ragaszkodása az élethez valami humánumon túli, animális. Leukémiától halálra ítélt cicánk ugyanúgy ragaszkodott ismételhetetlen cicalétéhez, utolsó erejével belekapaszkodva a (hite szerint) sorsa és a szabadság közt álló drótkerítésbe, hogy alig tudtam lefejteni a betegségnélküli-szabadságba vágyót a dróthálóról. Ezt a menekülésvágyat embereknél is megfigyeltem, nyugtalan mehetnéket, mintha a távozással a betegséget valahol maguk mögött hagyhatnák.
Az életjel az árnyszerű tudat mélyén is jelen van. A látszólag eszméletlennek tenyere az utolsókig felel a jól ismert, a biztonságot jelentő tenyérnek. Mondjam, a haldokló tenyere „boldogan” felel az egyedüli tenyérnek, melyhez köze volt, szelíd alvóként ismeri a halántékát érintő ajkat. Van-e jogunk megfosztani ettől az öntudatlan jóérzéstől? Van-e jogunk elvenni tőle az utolsó napsugármeleget, fészekpuhaságot. Más a helyzet a csillapíthatatlan fájdalmaknál, de a kómában lévőnek állítólag nem fáj semmi. Amiről mégsem vagyok egészen meggyőződve. Olykor megjelenik a szemek alatti vonulatban a kín feszült vonása, valami kitartott hegedűhang. Valami riadt félelem, mint a veréstől félő gyermek arcán. Holott kómában állítólag nem érzünk se jót, se rosszat. A szempillarebbenés, a kinyíló szem, az akadálynak feszülő kar mozdulata csupán reflex, s a hajnalban belépő nővért nyitott szemmel fogadó halnikészülő, csak néz, de nem lát. Avagy a belépőben arra várt, akire mindig számíthatott segítségre. Ki tapasztalhatta magán a kóma ingadozásait, s ki állíthatja, hogy rémalakok nem riogatták a nyitott szemeket.
Mert a halott arckifejezése nem volt megnyugtató. A kómás álom derült sugárzását felváltotta egy riadt arc, mely mintha bírósági kihallgatókkal vitatkozott volna. És pedig fölényesen és ironikusan. Pici gúnyos mosollyal az összeszorított szájon. Lenézte a rá bámulókat. Az újholdszerűen ferde szemrés Bartók mandarinjának keletiarc-struktúrája. A mindig keletre vágyódó, akár kambodzsai templom szobrától is kölcsönözhette végső maszkját. És még valami. Az arcra jellemző lágy gyermeki nyíltság eltűnt, az arc halálában felnőtté vált. Szkeptikus voltaire-i arccá.
Annyiszor megéltem vele a Facies Hippocratica végső méltóságát, mely újra-újra fellazult a felismerés mosolyában. De ez az arc egy ismeretlen rokoné, valami római szarkofágból. Vagy ha jobban megnézed: egy mészfehér mimus pantomimpózának pillanatfelvétele.
Az ágyban fekvő, vagy koporsóba pólyált halott még inkább az élőkhöz tartozik. Nagy párna puha háttere az ébredéshez tartozik. A proszektúra tárgyilagos fekvőhelyein dermedt hullává változik a holt. Itt értettem meg a porhüvely pontos értelmét. Mindent mondó szó. A vedlő gyík bőre, amit elhagyott a gyík, de ami még őrzi gazdája jellegzetes mozdulatát. Itt találkoztam a hiány helyével, az eltávozott lakásával. Karakterisztikus volt és idegen, mint egy Giacometti szobor. A porhüvely egyszerre volt pozitív és negatív. Negatív, mert hiányt tartalmazott, pozitív, mert bizonyította, hogy a porhüvelyben laktak. A porhüvelyben az élet lakott.
„Barátaim, az állatok / s az emberfölötti áramok” – írta hosszú évekkel ezelőtt W. S. És ez így igaz. Barátai, az elköltözött fekete cicák mai nemzetsége összegyűlt a proszektúra körül. Gyászbrigád. Csupa részvét és félénkség. Léptemre szétrebbentek, mint a fekete rigók.
forrás: Élet és Irodalom, 1989. április 14.