Orbán Ottó UTÓIRAT A SZENVEDÉSHEZ

Én nem hiszem, hogy az ember szabadsága az ember,
s a szabadság szabad vágy, győzelem, alázkodás,
ki összegyűltem mint a kín a testben,
megmaradtam mint hamu alatt a parázs

és láttam füstben rángani a vánszorgók útját
és élve bár a meztelen csendet már úgy tudom
mint a kövek és a kopár fák tudták,
kik döbbenten álltak a lázadó úton,

én nem hiszem a kegyelmet, a magány szabadságát
s gőgömbe nem bújhatok mint az istentagadók,
mert csupasz testemet a földek látták;
a rendet, mely akár a város és a csók

füstös és testszín ragyogás és összefügg az éggel,
a nevetés villámait a legkékebb vizen,
füvek öröklétét a fal tövében
s a gyökerek lassú akaratát hiszem,

a teljes teremtés fényét, a megmért szabadságot,
mely kötelmeiben egész és azáltal szabad,
hogy fényében hamuvá ég magányod
és gyalázat nélkül megadhatod magad

a pusztulásnak és a szónak, mert egyet jelentesz
élve és halva, azt a teljes életet, melyet
milliárd lélegzet törvénye rendez
egyetlen értelemmé tájaink felett.

Várok. Míg fut az év, ne szólj, hisz úgyis félreintlek,
figyelek még, az ugrásra kész kő szemembe néz,
megértem gyötrelmes törvényeinket
s mint élet a halálban úgy vagyok egész.