Nyár van megint. Könnyű és lehetetlen
borzongás ül a meleg kövekben s szívemben,
boldog csendben ülök, ki teljesnek születtem mint az ég,
nézem a fák karcsú, ragyogó menetét,
mely lassan vonul mint az év és hosszan mint a felejtés,
nyomában mélyen lehajlik a csend és
puhán szitál a ragyogás akár a hó.
Csend van. Fehér csend. S a kezdettől való
vita, a tél pere a nyárral, mely sose szűnik bennem,
melyben se bocsánat, se irgalom, se menekvés, felelnem
kell, ki nem hiszek a végső jutalomban, sem isten
igazságában, de itt benn
a húsomban érzem, hogy apad az idő, testemben friss hó olvad el,
a világot nézem a halálhoz közel,
bár fiatal vagyok s virágot nyit testemben a hőség,
de több bennem a súly mint a holtakban s több a felelősség
mint az élőkben, mert állatok módján árva voltam
s minden tettben, minden dologban
egyszerre érzem kezdetét s a végét,
nem menekülést, nyugalmat vagy békét,
értelmet kerestem a világban, mely úgy árasztja szét
bennem minden ízét
mint sóit a földben. Én nem hazudhatok
ha könnyebb lenne is, konok
igazság éltet mint a sziklát.
Tűnődöm inkább.
Én nem tudtam félig örülni a rám mért
sorsot viselve, sem dolognak vagy életnek önmagáért,
ott gyulladt ki bennem az öröm is akár a villany,
ahol igaz voltam – újuló kínjaimban,
nem tekinthettem a vakok
tört békéjével az égre, ennyi győzelem adatott:
magunk és dolgaink felett, hát
kenyeret nyeltem és nem ostyát.
Én boldog így vagyok. Oszthatatlanul és egészen.
Se kín, se öröm, csak a bizonyosság leng át, hogy bevégzem
megkezdett sorsunkat, mint falba ajtót
szememmel nyílást vágok az évbe. Vagyok. Fejet se hajtok.
Élek mint aki hadban áll,
talpig tündöklő fegyverekben,
amíg az eget átszeli a nyár
s megsárgul az ősz a vizekben,
míg hull a víz, enged a jég és az egeken átég
a létünknél örökebb játék
s a lassú forgásban a szelek kipirulnak –
élők, holtak, én és ti mind, kiket nézőknek, vádlottaknak és tanúknak
hív hirtelen születés, gyors halál.
Mint a madár,
a legkékebb hegyek mögül is megtér fészkére a múlt,
én nem felejthetem a tűzbe hullt
formátlan jajgatást, sovány kiáltást,
csak mint a növények tudom, nyár van, nyár van s alig-barázdás
arcomon öreg béke ül, mint azok arcán, kik előre mondták
bűnösök s bűntelenek sorsát.
forrás: Orbán Ottó első kötete, a FEKETE ÜNNEP Bp. 1960. Magvető
borzongás ül a meleg kövekben s szívemben,
boldog csendben ülök, ki teljesnek születtem mint az ég,
nézem a fák karcsú, ragyogó menetét,
mely lassan vonul mint az év és hosszan mint a felejtés,
nyomában mélyen lehajlik a csend és
puhán szitál a ragyogás akár a hó.
Csend van. Fehér csend. S a kezdettől való
vita, a tél pere a nyárral, mely sose szűnik bennem,
melyben se bocsánat, se irgalom, se menekvés, felelnem
kell, ki nem hiszek a végső jutalomban, sem isten
igazságában, de itt benn
a húsomban érzem, hogy apad az idő, testemben friss hó olvad el,
a világot nézem a halálhoz közel,
bár fiatal vagyok s virágot nyit testemben a hőség,
de több bennem a súly mint a holtakban s több a felelősség
mint az élőkben, mert állatok módján árva voltam
s minden tettben, minden dologban
egyszerre érzem kezdetét s a végét,
nem menekülést, nyugalmat vagy békét,
értelmet kerestem a világban, mely úgy árasztja szét
bennem minden ízét
mint sóit a földben. Én nem hazudhatok
ha könnyebb lenne is, konok
igazság éltet mint a sziklát.
Tűnődöm inkább.
Én nem tudtam félig örülni a rám mért
sorsot viselve, sem dolognak vagy életnek önmagáért,
ott gyulladt ki bennem az öröm is akár a villany,
ahol igaz voltam – újuló kínjaimban,
nem tekinthettem a vakok
tört békéjével az égre, ennyi győzelem adatott:
magunk és dolgaink felett, hát
kenyeret nyeltem és nem ostyát.
Én boldog így vagyok. Oszthatatlanul és egészen.
Se kín, se öröm, csak a bizonyosság leng át, hogy bevégzem
megkezdett sorsunkat, mint falba ajtót
szememmel nyílást vágok az évbe. Vagyok. Fejet se hajtok.
Élek mint aki hadban áll,
talpig tündöklő fegyverekben,
amíg az eget átszeli a nyár
s megsárgul az ősz a vizekben,
míg hull a víz, enged a jég és az egeken átég
a létünknél örökebb játék
s a lassú forgásban a szelek kipirulnak –
élők, holtak, én és ti mind, kiket nézőknek, vádlottaknak és tanúknak
hív hirtelen születés, gyors halál.
Mint a madár,
a legkékebb hegyek mögül is megtér fészkére a múlt,
én nem felejthetem a tűzbe hullt
formátlan jajgatást, sovány kiáltást,
csak mint a növények tudom, nyár van, nyár van s alig-barázdás
arcomon öreg béke ül, mint azok arcán, kik előre mondták
bűnösök s bűntelenek sorsát.
forrás: Orbán Ottó első kötete, a FEKETE ÜNNEP Bp. 1960. Magvető