Dúsak a pénztárkönyvek
s a jutalmak is mások.
ezerszer velszi bárdok
a magyar velszi bárdok.
Ezerszer is megcsalnak
s hangja nincs a tömegnek,
mert mindent megtehettek,
ó, mindent megtehettek.
(Ady)
Edvárd király, magyar király,
vágtat Audiján.
Hadd látom, úgymond, meddig ér
a csonka tartomány.
Van-e folyószámla, zsozsó,
tőzsdén haszon kövér?
Használt-e a törleszkedés,
s amit a szám ígér?
S a nép, az istenhagyta nép
olyan bamba-e rajt,
mint akarom, s mint a barom-
fi, mit eladni tart?
Király, a legszebb bankbetét
a tied, s hidd el azt:
sok millió alattvaló
istenárnnyá dagaszt.
S a nép, az istenhagyta nép
tompa, mint kutyaszőr,
meg se rezeg, s torkán lemegy
palackostul a sör.
Edvárd király, magyar király,
vágtat Audiján
körötte reng, rohad-mereng
a csonka tartomány.
Óbudavár a hely neve,
hol egyszer csak megállt,
Óbudavár csődtömege
éljenzi a királyt.
Villafalat, mit egyre rak,
s szegények ingere,
sok funkci sok-sok éve lop,
ki szólhat ellene?
S mind, amiket a várnegyed
blöfföt, gőgöt terem
s mind, amiér dollárt remél
túl messzi tengeren.
Ti magyar-magyarok! hát senki sem
mondja nekem: apánk?
Ti magyar-magyarok! Ti senkiek,
ne éljen Eduárd?
Villafalat, mely magasabb
már napról napra lesz,
azt látok én: de szemetek
csak nem buktomra les?
Ti magyar-magyarok! Ti senkiek,
ne éljen Eduárd?
Hol van, ki írja tetteim –
egy magyar velszi bárd?
Mint a harang, a sok bitang
karban kiáltozik,
tollaikon mint győzelem
serken ezernyi cikk.
Szó fölbuzog, izeg-mozog,
a törvényt megszegik.
A sor mögül, holló, fehér,
új bárd emelkedik.
“Itt áll, király, ki tetteid
ismétli és szavad,
s arany csörög, cinkos röhög,
míg nyög a suta hang.
Arany csörög, cinkos röhög,
hazugságom igaz,
pénzszagra gyűl minden ügyes,
aki terád szavaz!
Ömölnek elméd hívei,
nem kell nekik kereszt,
pénzszagra gyűl minden okos,
király, hőstetted ez!”
Miniszter lesz! Ez a beszéd –
kurjongat Eduárd –
Ilyen hazafi kell nekünk,
s belép egy sunyi bárd.
“Harsog zene, ricsaj-fene
Duna-öböl felé,
pornósztárok, pucér csajok
nyívása vág belé.
Ne szülj többet, magyar anya,
minek a csecsemő?”
Int a király, s kitűntetést
kap, és ez érthető.
De anélkül, hogy illene,
ott áll egy harmadik,
száján szava, akár maga,
hajlong, hízelkedik:
“Elment a Nemmel ez a nép,
szavazni, Eduárd,
nevedet isteníti most
millió velszi bárd.
Emléked nem kophat soha,
köszönjük, Eduárd,
te tudtad, nyálas ez a nép
s a magyar velszi bárd.”
Micsoda ész! tapsol föl a
király kész-örömest:
bankot neki, ki oly csaló
kupec, hogy sose veszt!
Nemzetpolgárok fizetik,
s a bárdokat oda.
Budavárába hívja most
a sakál-vacsora.
S Edvárd király, magyar király
vágtat Audiján,
körötte csak úgy zúg, kacag
a csonka tartomány.
Másfél milljom dalolva ment
szavazni velszi bárd,
és csak azt tudta mondani,
hogy éljen Eduárd!
De mi eme parasztzene,
pesti utcán mi szél?
Elköttetem a kocsidat,
kurva népdal-pecér!
De csak a csend; vád szava bent,
se kint nem hallható:
a bűn az bűn, bárhogy tagadd,
király, nyilvánvaló.
Jólesik ez a némaság,
szaxofon és gitár
hallgasson most, hogy győztem, és
ezt itt vitatni kár.
Ám túl a már nem hallhatón,
csillag-fülünkön át
süvíti sakáldalait
a magyar velszi bárd.
forrás : HITEL, 2005. február