Hogyan működik a rasszizmus a mindennapok síkján? Helytelen azt mondani, hogy eltérő kulturális értékek összecsapásáról van szó, mert ezekkel egész jól meg lehet lenni. Rendszerint egyetlen kicsiny vonás az abban a tekintetben, ahogy a másik az élvezetét megszerzi, ami a rasszistát, a szexistát zavarja. Ami az erőszakot kiváltja, az valami excesszív intenzitás, egy részlet, amiben az élvezet módja, az életstílus megtestesül. Hogyan működik ez más síkokon? Kedvenc példám erre az édesanyám. Legkedvesebb barátnője egy idős zsidó hölgy. Egyszer valami pénzügyletet kellett elintézniük. Miután a barátnője elment, az anyám ezzel fordult hozzám: "Micsoda elragadó öreg hölgy, de láttad, hogyan számolta a pénzt?" Ez zavarta az anyámat: egy túlságosan bensőségesnek tartott viszony a pénzhez. Emögött az van, és ez talán hozzájárulhat a potenciális erőszak magyarázatához is: a másik éppen olyan, mint mi vagyunk, egyetlen kis részlet különböztet meg minket. Az aprócska vonás, ami az anyámat az idős hölgynél zavarta, úgy működik - nevezzük bibliai nevén -, mint rasszista jelszó, mint sibbolet, csak ez teszi lehetővé, hogy felismerjük az idegent. A nácik is kétségbeesetten vizsgálták, méricskélték a zsidókat, hogy megkapják a döntő vonást.
Érdekes, hogy a rasszista jelszó hogyan működik Szlovénia esetében. Bajban vagyunk a többi ex-jugoszláv köztársaságból való emberekkel: úgy néznek ki, mint mi, úgy beszélnek, mint mi - közülük sokan megtanultak szlovénul. Ez megint csak jellemző a rasszista félelmek tárgyára: a legagresszívabb gyűlölet nem a nyilvánvalóan mások, a feketék stb. ellen fordul, hanem akkor keletkezik, amikor a másik alig különbözik tőlünk. A szlovén parlamentben van egy jobboldali képviselő, aki egy tévéinterjúban remek nyilatkozatot tett a témában. Azt mondta: "Nézzen egyszerűen az adott személynek mélyen a szeme közé. Ha szlovén az illető, nyíltan viszonozni fogja a pillantását, ha nem, kerülni fogja, hunyorog, vagy lesüti a szemét." Ebben az esetben tehát a tekintet az, amivel meg lehet különböztetni a másikat.
Ebben látom végül is a nyílt multikulturalizmus problémáját is: Elméletileg nagyon rendben van, a multikulturalizmus elismeri a különbözőséget, de egy olyan másságot ismer el, amely meg van fosztva valódi lényegétől. Amerikában kimondottan modern dolognak számít elismerni az indiánok, a bennszülött amerikaiak bölcsességét, de itt egy átesztétizált másságról van szó. Abban a pillanatban, amikor összetalálkoznak a valódi mássággal, azt rögtön fundamentalistának, patriarchálisnak stb-nek denunciálják. Ezért vagyok mélyen bizalmatlan a felvilágosult nyugati sztenderd multikulturalizmussal, ez a rasszizmusnak talán a legkifinomultabb változata. Ebben látom a nehézséget az interszubjektivitás Habermas-féle modelljével is: A Másik Habermasnál a racionális érvelésen belüli másik. Ez a modell a másikat alapjában szellemi jellegű, fiktív instanciára redukálja. Milyen ezzel szemben a valódi másik? Azokról az apró vonásokról, sajátosságokról és mániákról lehet megismerni, amelyekben örömszerzési módja megmutatkozik. Ezt nagyon személyes síkra is értem. Mikor ismerünk igazán egy másik embert? Nem elég az értékrendjét ismerni, azt, amiért kiáll. Intenzív életélvezet közben kell látnom - a létezés intenzitásában. Akkor mondhatom: Tudom, kivel állok szemben.
forrás: Lettre 28. sz. 1998. Tavasz