 |
| 9. Agg Kossuth levelei egy fiatal leányhoz |
Budapest, Pallas Nyomda, 1919
*
Az 1885. március 10-én kelt levélből:
(a levél helyesírása szerint)
[...] Itt nálunk semmi ujság, kivévén, hogy engem lefestettek. Gondold csak! nem szörnyűség! – engem ebben az undorító, fonnyadt alakban bocsátani át az utókorra! Ki fogja elhinni hogy ebben az alakban valaha az a tett erő lakhatott, a mely annyi vésszel viharral szembe szált. Egy fiatal magyar festő művésznő vetődött ide atyjával, Parlaghy Vilma ki nem több mint 20 éves, 's már is europai hírre tett szert bámulatos művészi genialitásával. Fejébe vette, hogy nem tágít Turinból, míg engem le nem fest –váltig szabadkoztam. Egész konspiráció támadt körülöttem. Fiaim (Feri is itt volt) nekem estek, hogy ne tagadjam meg tőlük azt, hogy egy jó arcképemre tehessenek szert. Csaknem perpatvar lett belőle; végre is engednem kellett, s a művész kisleány neki ált a festésnek. Még nincs bevégezve, fekete karikás dagadt szemem miatt a képmásolás felakadt, de fiaim (pedig Lajos szigorú kritikus) azt mondják, hogy már a mint van is, igazi mestermű. Ott lesz a budapesti kiállításon, hát megnézheted, ha nem restelled [...]
 | ||||
| Parlaghy Vilma : Kossuth Lajos öregkori portréja, 1885 |
Részlet a három hónappal későbbi, 1885. június 2-án íródott levélből:
[...] Szegény Parlaghy kisasszony is keservesen megadta annak az árát, hogy engem le mert festeni, 's arczképemmel fel merte eleveníteni akarni emlékezetemet a Magyar közönségnél.
A mit felőle írsz, az részint igazságtalan, részint azt mutatja, hogy nem jól vagy értesülve.
Önzést speculatiót említesz. Hát kérlek hallottál valaha festőről szobrászról a ki művével nem akart magának hírt is pénzt is keresni? többet mondok, hallottál valaha mezőgazdáról a ki nem azért művelte földjét hogy hasznát lássa? sőt hallottál királyról, aki magát meg nem fizetteti? még pedig hogy! –
Festőnek a festés a szakmája, abból él, mint a gazda a gazdaságból, iparos az iparból, író az írásból, hivatalnok a hivatalból, király a királyságból, c'set leur métier, hát miért épen a festőnek vetni önzést speculatiót szemére? 's épen annak a művészleánynak!
Fiaim kérésének engedve le hagytam magamat festeni, de azon feltétel alatt, hogy ha fiaim a képet sikerültnek találandják, az övék legyen, vagy hű másodlatot készítsen számukra, hadd láthassanak holtom után is. A kép bámulatosan sikerült, de hinnéd e hogy a festő nő ki ecsetjével tartja fel magát és szüleit nem akart tőlem a képért dijat elfogadni; nem is fogadott, egyebet egy kis emléknél, mely tized részét sem éri fel az árnak melyet a képért kaphatna, ha eladná.
Aztán a vele üzött gyalázatos játéknak története ez: A kiállítást rendező bizottság szépművészeti osztálya borzasztóan megfélemlett a gondolattól, hogy azon a kiállításon melyet a király nyitott meg, 's mely a trónörökös pártfogása alatt áll annak a rettenetes embernek képe figuráljon a ki a büszke Habsburg házat az Orosz czár zsámolyához sodorta segélyt koldulni, ['s] ki annak a háznak detronizálását indítványozta, 's ki ma sem akar nekik fejet hajtani. Mit fognak reá Bécsben mondani, ha a kiállítási bizottmány annak a felségsértő-rebellisnek képét befogadná, ha a nép csoportosulni találna a kép előtt, 's az a valami amit Kossuth cultusnak hívnak még valami tüntetésekre vetemednék! Lázt kaptak e gondolattól 's elhatározták hogy el nem fogadják. De a hitvány ficzkókban kiknek ez eljárását még egy oly ember is mint a köpönyegforgató Pulszky is "inas byzantinismusnak" bélyegezte, nem volt elég bátorságuk indokjukat nyilttan bevallani, hát arra a gyalázatos alljasságra vetemedtek hogy a festő hírnevét támadták meg, 's azt ítélték hogy a kép (melyet itt a művész világ mesterműnek ismert el) annyira rossz, hogy nem lehet a kiállításra elfogadni.
Ezt így határozták el, mielőtt a festő még oda érkezett volna; 's midőn ez odanyilatkozott hogy a képet csak hat hétre engedhetné át (mert tartozik nekem másodlatot készíteni), hát kaptak az alkalmon, hogy ezt a szabályok nem engedik. Ekkor a festőnő visszavette, 's a képzőművészeti társulathoz fordult külön kiállítási engedélyért. Balgaság volt, hiszen képzelhette, hogy a mit az országos kiállítási bizottság szolgalelkűsége illiyalis merényletnek nyilatkozott, azt a képzőművészeti társulat nem merheti megcselekedni. – Nem is merte, három óráig tanácskoztak felette, 's 17 szóval 9 ellen nemmel határoztak.
Ha egy czigánykölyköt festett volna, azt készséggel elfogadják a Császári Királyi kiállításon, de a Kossuth képe – azt elfogadni rettenetes merénylet – felségsértés!!
De ezt szégyen volna bevallani, hát le kell a festőt húzogatni, agyon kell ütni művészi hírnevét – szamár, mázoló, nincs tehetsége, pedig egy magában több van, mint inas byzantinus bírálóinak együttesen.
Megsajnáltam szegény leányt, hogy így kellett meglakolnia a kegyeletes gondolatért hogy Kossuthot lefesti. Tanácsoltam neki, ne kunyoráljon fűnek fának, hanem állítsa ki előbb Pesten, aztán más városokban is (Kolozsvárt is), had lássa a nemzet hogy mit tud, – ezzel tartozik művészi reputatiójának, – aztán rázza le sarujáról a szolgalelkű ország porát, menjen Párisba, tökéletesítse magát – 's én mondom: világhírű művész lesz belőle.
Ez a dolog historiája, gyalázatos rút historia, mely nem válik a magyar név becsületére de én nekem rosszul esik, hogy az én nevemen fekvő ódium miatt akárkinek is a világon igazságtalanságot kell szenvedni.
Nem is álmodtam hogy ilyes mi lehetséges Magyarországon, különben bizony nem engedtem volna hogy csak küszöbömet is átlépje az a szegény leány. [...]