A hetvenes évek közepén már egyre világosabban lehetett látni, hogy a látszatsikerekre és a szálkás féligazságokra támaszkodó Kádár-irányítású rendszer előbb-utóbb csődbe kerül, s az ország nemcsak anyagilag, de erkölcsileg is eladósodik. Sokunkban már akkor fölrémlett az ismerős aggodalom, hogy egy agonizáló ország részvétet kelthet mindenkor, de egy levegőtlenségtől fuldokló, amely ablakot is nyithatna, nem kelt soha.
Ekkor határoztuk el néhányan, írók, történészek, közgazdászok, orvosok, nevelők, hogy kérünk egy – hetente vagy kéthetente – megjelenő lapot, és szellemi-politikai gátakat emelve megpróbálunk elibe állni ennek a felénk hömpölygő romlásnak.
A gondolat mellé sikerült megszereznünk Illyés Gyula magasszintű föltételeken nyugvó támogatását, aki nemcsak írói rangjával hitelesítette tervünket, de három olyan történelmi folyóirat munkatársaként és szerkesztőjeként is, mint amilyen a Nyugat, a két Válasz és a Magyar Csillag volt.
Tudtuk, hogy a hatalmon lévő elit nem sieti el az „adakozást”, egyrészt mert a lapkérők zömét a népi-nemzeti radikalizmus képviselőjének tekinti, amely már eleve lidérces és gyanús gyülekezet a szemében, másrészt azért nem, mert van olyan okos, hogy tudja: a rendszereket a mi térfelünkön nem politikai szervezkedések szokták megdönteni, hanem a kultúrában fölhalmozódó erők. Főként az irodalmi töltetűek, amelyek előbb a lelkeket győzik meg csöndben, s a meggyőzött lelkek később változást követelnek. [...]
forrás