Régen várt pillanat. Szerződésben vállalt és keservesen írt sorozat tizedik, utolsó cikkét adom le ezennel. (A szerkesztőség pontosan be nem határolt összegű különhonoráriuma vár rám.) E búcsúcikkhez három téma is adódott. Mark Rothko, nagyon szeretem, a fotókat is elkészítettem hozzá, de üres képeiről kutya nehéz lett volna hat oldalt írni. Megírhattam volna honi kortársaimról a véleményemet. Mondjuk, csak a jót. De barátaim figyelmeztettek. Talán, majd, egyszer. Fölvetődött Vojnich Erzsébet neve is, szerkesztőm is helyeselte. Beleillik a Modok Mária - Vaszkó Erzsébet vonalba. Meg amúgy is, festményeimhez témát, és megannyi mazsolával meghintett vegyes gyümölcsfagylalt-vacsorát kaptam tőle. Legutóbb azonban még süti sem volt, csak parizer uborkával. S akkor, végül, egy név tolult agyamba, minduntalan föl-fölbukkant, nem menekülhettem, a kerekek is azt zakatolták, váli, váli. Hogyan is felejthettem ki, Bonnard és Morandi között?!
Neve nem a teljes ismeretlenség homályából bukkant elő. A magyar sajtó kereszttüzébe először egy igen szellemes és teljesen félreértett akciója kapcsán került. 1978 telén a Nemzeti Galériában a Jubileumi Stúdiókiállításon vagy 900 kockára fűrészelt festménydarabkáját terítette szét egy asztalon, fölszólítva a kedves
nézőket és kritikusokat, hogy ezek itt elrontott képek maradványai, ugyan szíveskedjenek belőlük jó képeket összerakni, próbálják meg. Az Orgánum hetekig vitatkozott (a Mester boldog volt), hogy mindez a Rendszer-an-sich, avagy pedig csak a kritikusok kritikája akarna-e lenni. A bírálók kellemesen hajbakaptak egymással, mártsak a betűontás okából is, a művész pedig ámult. Hogy ennyi kritikus egyikének se jutott eszébe, hogy egy föstő a képeiről alkalmasint egyedül is meg tudja mondani, hogy ezek itt rosszak, pocsékok, silányak, gyatrák és környezetszennyezők. S hogy e konfliktus egyetlen ésszerű elintézési módja a műtermében álló, 1975-ben a Baross utcában 3000 forintért vásárolt (nyilvánvalóan csempészáru) szovjet barkács-fűrészgép igénybevétele. S még a fűrészelés közben se jutnak a kritikusok eszébe. A Mester e helyt halkan bevallja, hogy munkásságának cca. hatvan százaléka eleve selejt, immár 30 éve, mely ilyen módon a műteremből a hátsó kijáraton távozik, talppal az ajtó felé, ahogy mondani szokták. Pislákoló mécs - hajló nádszál önbizalmát ilyenkor derék hitvese élesztgeti:
„Mégis a mamámnak volt igaza. Na gyere, vacsora. Mákostészta. Kihűl."
De térjünk a képelemzésre. Mikor is 1978-ban ily módon fölfedeztetett, immár hetedik éve állott műtermében egyik korai főműve, az Avignoni szerelmesek. Olajkép, 140 x 100 cm, 1971. A mű története különös, ugyanis a Mesternél rendhagyó módon témája előbb született a műnél. Épp most kiadásra kerülő jeles könyvében („C. napló") meg is írja a témaadó élményt, kissé ügyetlenül, de minden bizonnyal hitelesen: egy átmúzeumozott nap fáradt estéjén, átázott tornacsukában betéved egy templomba, ahol „...Belépek, de hova? Erre-arra egy-egy gyertya, amúgy koromsötét, s bent tombol, dörög, lobog és repül egy diadalmas Bach-fúga, a D-moll... ijesztő. A sötétben botorkálok az oltár felé. ... A hang forrását még mindig nem találom (a zene elölről szól), de egyszer csak előttem, lent, megmozdul valami. Fölrezzenek, ijedtség, mit tagadjam, iszonyú ijedtség... kapkodó igyekezettel próbálom megfejteni az alig láthatót - ó, csak egy ember. Egy lány. A térdeplőlépcsőn ül-kuksol, összegörnyedve. Hosszú haja van, biztosan szőke, karjával átfogja lábát. Nicsak, egy lány. Ó is kábult a zenétől.
Zajtalanul és illedelmesen továbbmegyek. Hogy is volt? Az előbb megemelte a fejét, attól vettem észre. De hisz nem rám nézett, hanem a rácson át egy falfülke felé, ott egy kis fény dereng.
És akkor megértettem. A fülkét majd kitöltő orgonapult mögül egy fiú feje látszik, vállig érő haja a zenével mozdul, tiszta, átszellemült arc, nagyon szép. Most felénk - felé - pillant, a semmibe, mert a fény nála van, és a zene is. Hiszen ez a lánynak játszik!
Eltűntem, elosontam a sötétben, ők ottmaradtak ketten egymásnak, Sebastian Bach vigyázott rájuk..."
A Festő alighanem egész életében ezt szeretné megfesteni - akkor, egyszer, leíró módon meg is próbálta. A képmezőt Bálint Endrétől vett ötlettel négy mezőre osztotta. E táblák témái sorra, felülről lefelé:
1. A fiú az orgonánál. Építész tanultságából származó gondolkodással, igen leegyszerűsített formában, keresztmetszetben lerajzolt egy orgonapultot a hozzá tartozó paddal. Furcsa, hogy a téma a jobb szélen indít, holott balról jobbra olvasunk. A forma szögletessége maszkulin jellegű.
2. A Bach-zene. Ez a felület sokkal jobbra sikeredett az elgondoltnál. A festő ugyanis egy finoman megmunkált rózsaszín felülettel indított, egy vibráló szőnyeggel, a zenét kifejezendő. A későbbiekben azonban ezt túl édeskésnek találta. Széles mozdulatokkal, festőkéssel kezdte átkenni, egy világosabb színnel, mikor keze félúton megállt, a művelet félbemaradt. A félig kész felület fogalmilag és formailag, színben is kifejezőbb lett az elképzeltnél. Így maradt.
3. A leány a zenét hallgatja. A festő az egy pillanatig látott, tehát inkább csak elképzelt éteri lény minden csodáját kifejező formát keresett. (A vázlatlapok fotón megmaradtak.) Első fordulóban erre egy kövérkés kifli alakja tűnt legmegfelelőbbnek. Majd megint csak Bálint Endrével az emlékek peremén született meg ez a teljesen passzívnak szánt, befogadó forma. Visszafelé, átlós irányban elhúzva a fenti résztémától, méretében hasonlóan. A zenét a fölötte-tábla faktúrájának halkabb változata szeretné képviselni.
4. A város, a templom. Nem egészen idetartozó elem. Már csak az absztrahálás megint csak más faja miatt sem. Szerencsére színben idomul, súlyával alulról zárja a képet. Summássága nagylélegzetűnek mondható, patetikus is talán. Ami rendben is van.
(Persze mindaz, amit a festő ilyetén elgondolt, lényegtelen, nem biztos, hogy a kép tartozéka. Belőle nem fejthető meg a valódi „mondanivaló" - az ugyanis mindenkor a művész és a befogadó közös alkotása.)
A kép ma a Kecskeméti Képtárban van.
Neve nem a teljes ismeretlenség homályából bukkant elő. A magyar sajtó kereszttüzébe először egy igen szellemes és teljesen félreértett akciója kapcsán került. 1978 telén a Nemzeti Galériában a Jubileumi Stúdiókiállításon vagy 900 kockára fűrészelt festménydarabkáját terítette szét egy asztalon, fölszólítva a kedves
nézőket és kritikusokat, hogy ezek itt elrontott képek maradványai, ugyan szíveskedjenek belőlük jó képeket összerakni, próbálják meg. Az Orgánum hetekig vitatkozott (a Mester boldog volt), hogy mindez a Rendszer-an-sich, avagy pedig csak a kritikusok kritikája akarna-e lenni. A bírálók kellemesen hajbakaptak egymással, mártsak a betűontás okából is, a művész pedig ámult. Hogy ennyi kritikus egyikének se jutott eszébe, hogy egy föstő a képeiről alkalmasint egyedül is meg tudja mondani, hogy ezek itt rosszak, pocsékok, silányak, gyatrák és környezetszennyezők. S hogy e konfliktus egyetlen ésszerű elintézési módja a műtermében álló, 1975-ben a Baross utcában 3000 forintért vásárolt (nyilvánvalóan csempészáru) szovjet barkács-fűrészgép igénybevétele. S még a fűrészelés közben se jutnak a kritikusok eszébe. A Mester e helyt halkan bevallja, hogy munkásságának cca. hatvan százaléka eleve selejt, immár 30 éve, mely ilyen módon a műteremből a hátsó kijáraton távozik, talppal az ajtó felé, ahogy mondani szokták. Pislákoló mécs - hajló nádszál önbizalmát ilyenkor derék hitvese élesztgeti:„Mégis a mamámnak volt igaza. Na gyere, vacsora. Mákostészta. Kihűl."
De térjünk a képelemzésre. Mikor is 1978-ban ily módon fölfedeztetett, immár hetedik éve állott műtermében egyik korai főműve, az Avignoni szerelmesek. Olajkép, 140 x 100 cm, 1971. A mű története különös, ugyanis a Mesternél rendhagyó módon témája előbb született a műnél. Épp most kiadásra kerülő jeles könyvében („C. napló") meg is írja a témaadó élményt, kissé ügyetlenül, de minden bizonnyal hitelesen: egy átmúzeumozott nap fáradt estéjén, átázott tornacsukában betéved egy templomba, ahol „...Belépek, de hova? Erre-arra egy-egy gyertya, amúgy koromsötét, s bent tombol, dörög, lobog és repül egy diadalmas Bach-fúga, a D-moll... ijesztő. A sötétben botorkálok az oltár felé. ... A hang forrását még mindig nem találom (a zene elölről szól), de egyszer csak előttem, lent, megmozdul valami. Fölrezzenek, ijedtség, mit tagadjam, iszonyú ijedtség... kapkodó igyekezettel próbálom megfejteni az alig láthatót - ó, csak egy ember. Egy lány. A térdeplőlépcsőn ül-kuksol, összegörnyedve. Hosszú haja van, biztosan szőke, karjával átfogja lábát. Nicsak, egy lány. Ó is kábult a zenétől.
Zajtalanul és illedelmesen továbbmegyek. Hogy is volt? Az előbb megemelte a fejét, attól vettem észre. De hisz nem rám nézett, hanem a rácson át egy falfülke felé, ott egy kis fény dereng.
És akkor megértettem. A fülkét majd kitöltő orgonapult mögül egy fiú feje látszik, vállig érő haja a zenével mozdul, tiszta, átszellemült arc, nagyon szép. Most felénk - felé - pillant, a semmibe, mert a fény nála van, és a zene is. Hiszen ez a lánynak játszik!
Eltűntem, elosontam a sötétben, ők ottmaradtak ketten egymásnak, Sebastian Bach vigyázott rájuk..."
A Festő alighanem egész életében ezt szeretné megfesteni - akkor, egyszer, leíró módon meg is próbálta. A képmezőt Bálint Endrétől vett ötlettel négy mezőre osztotta. E táblák témái sorra, felülről lefelé:
1. A fiú az orgonánál. Építész tanultságából származó gondolkodással, igen leegyszerűsített formában, keresztmetszetben lerajzolt egy orgonapultot a hozzá tartozó paddal. Furcsa, hogy a téma a jobb szélen indít, holott balról jobbra olvasunk. A forma szögletessége maszkulin jellegű.
2. A Bach-zene. Ez a felület sokkal jobbra sikeredett az elgondoltnál. A festő ugyanis egy finoman megmunkált rózsaszín felülettel indított, egy vibráló szőnyeggel, a zenét kifejezendő. A későbbiekben azonban ezt túl édeskésnek találta. Széles mozdulatokkal, festőkéssel kezdte átkenni, egy világosabb színnel, mikor keze félúton megállt, a művelet félbemaradt. A félig kész felület fogalmilag és formailag, színben is kifejezőbb lett az elképzeltnél. Így maradt.
3. A leány a zenét hallgatja. A festő az egy pillanatig látott, tehát inkább csak elképzelt éteri lény minden csodáját kifejező formát keresett. (A vázlatlapok fotón megmaradtak.) Első fordulóban erre egy kövérkés kifli alakja tűnt legmegfelelőbbnek. Majd megint csak Bálint Endrével az emlékek peremén született meg ez a teljesen passzívnak szánt, befogadó forma. Visszafelé, átlós irányban elhúzva a fenti résztémától, méretében hasonlóan. A zenét a fölötte-tábla faktúrájának halkabb változata szeretné képviselni.
4. A város, a templom. Nem egészen idetartozó elem. Már csak az absztrahálás megint csak más faja miatt sem. Szerencsére színben idomul, súlyával alulról zárja a képet. Summássága nagylélegzetűnek mondható, patetikus is talán. Ami rendben is van.
(Persze mindaz, amit a festő ilyetén elgondolt, lényegtelen, nem biztos, hogy a kép tartozéka. Belőle nem fejthető meg a valódi „mondanivaló" - az ugyanis mindenkor a művész és a befogadó közös alkotása.)
A kép ma a Kecskeméti Képtárban van.
A tizennégy évig tartó absztrakt után a festő második periódusa a régi zsidótemetők-széria (1984-87). Ez tulajdonképpen mellékterméke egy tíz évvel korábban fatusi szociofotózások közben kedvtelésből készített temetőfotó sorozatnak.
„Régi zsidó temető - virágzó mandulafával" Hatvan centiméteres olajkép, 1986-ból. Miből származik ez a súlyos, ünnepélyes hang, és ez a feszültség, amit a kép sugall? Igen, persze, az ég sötét a belülről világító dombforma fölött, ami önmagában abszurdum - de nemcsak ez. A háttérre az előtér túl nagy, fenyegetően sötét sírkő formája felel. Mintha fényképezőgép nézné, túl közel van hozzánk, életlen a kontúrja. Ez a formai bizonytalanság megzavarja nemcsak téri helyzete leolvasását, hanem értelmezését is. Bontatlan fekete foltja, mintha barlang vagy sírkamra bejárata. Bal felől megtámasztva, ráragadva egy szintén sötét, ám jóval konkrétabb forma, egy másik kő. Rajta éles, grafikus jel. A horizonton ugyancsak összetapadt két forma, csak kontúrral jelezve, testetlenül. A kettő között pedig váratlanul, gyermekrajz modorban, egy virágzó fa. Modellje jól megfigyelhető tavasszal a kecskeméti alkotóház emeleti műterméből. A jobb alsó sarok kerítéseleme még evilágibb-vaskos realitás. A feszültség - a feszes kompozíción túl -, gondolom, innét származik, az egymásnak ellentmondóan ábrázolt formák zavartkeltőek.
„Régi zsidó temető - virágzó mandulafával" Hatvan centiméteres olajkép, 1986-ból. Miből származik ez a súlyos, ünnepélyes hang, és ez a feszültség, amit a kép sugall? Igen, persze, az ég sötét a belülről világító dombforma fölött, ami önmagában abszurdum - de nemcsak ez. A háttérre az előtér túl nagy, fenyegetően sötét sírkő formája felel. Mintha fényképezőgép nézné, túl közel van hozzánk, életlen a kontúrja. Ez a formai bizonytalanság megzavarja nemcsak téri helyzete leolvasását, hanem értelmezését is. Bontatlan fekete foltja, mintha barlang vagy sírkamra bejárata. Bal felől megtámasztva, ráragadva egy szintén sötét, ám jóval konkrétabb forma, egy másik kő. Rajta éles, grafikus jel. A horizonton ugyancsak összetapadt két forma, csak kontúrral jelezve, testetlenül. A kettő között pedig váratlanul, gyermekrajz modorban, egy virágzó fa. Modellje jól megfigyelhető tavasszal a kecskeméti alkotóház emeleti műterméből. A jobb alsó sarok kerítéseleme még evilágibb-vaskos realitás. A feszültség - a feszes kompozíción túl -, gondolom, innét származik, az egymásnak ellentmondóan ábrázolt formák zavartkeltőek.
„Régi zsidó temető (Ferenczy Károly emlékére)" 120 x 120 cm, olaj, 1986. A címadás nem véletlen. Váli mindig ámulattal adózott az erdei - alkonyi fények, atmoszférák mesterének. Itt a képen a geometrikus formák lombernyőt sugalló (foltos) fények által puhává 
oldódnak. A két fatörzs is utal erre. Fények és formák félárnyékos útvesztője. Nagy teret sejtet, egyebek mellett a módszeresen félbevágott formák által is. Nem színes kép, mégsem hagy hiányérzetet: szürkék és feketésbarnák. A nagy, túl nagy formákat itt is apró grafikus jelek pányvázzák világunkhoz: száraz ág és hétágú gyertyatartó. Aminek ritmusát fenyegetően fölnagyítva a háttér kerítése ismétli meg.
Mindkét képet a festő egy különösen borongós januári délelőttön Trabantja csomagtartójára erősítette, s fölvitte a Nemzeti Galériába, ajándékként. Célját elérte: még másnap is boldog volt.
oldódnak. A két fatörzs is utal erre. Fények és formák félárnyékos útvesztője. Nagy teret sejtet, egyebek mellett a módszeresen félbevágott formák által is. Nem színes kép, mégsem hagy hiányérzetet: szürkék és feketésbarnák. A nagy, túl nagy formákat itt is apró grafikus jelek pányvázzák világunkhoz: száraz ág és hétágú gyertyatartó. Aminek ritmusát fenyegetően fölnagyítva a háttér kerítése ismétli meg.Mindkét képet a festő egy különösen borongós januári délelőttön Trabantja csomagtartójára erősítette, s fölvitte a Nemzeti Galériába, ajándékként. Célját elérte: még másnap is boldog volt.
Nézzünk meg egy képet az 1987 óta tartó műtermes sorozatból is. Kis fehér műterem (korábban: Fehér szoba); 1991. olaj, 40 x 40 cm. A kompozíció itt is feszes, a jobb alsó sarokban az asztalláb „épp csak hogy befér" a képmezőbe. Hasonlóan szorul a szék is. Mintha a terjeszkedő asztal szorította volna a kép sarkába. Találkozási pontjuk közelében, az asztallap, akár egy jégtábla, föltorlik, fehér, fluoreszkáló, belső fénnyel. A padló és a háttér is anyagtalan, jelzésszerű. A papírlap e világi, az üvegváza pedig fényre és fénytörésre utal. Holott a képen nincsen árnyék. Iszonyú nagy itt a csend, emberelhagyta táj.
Hát, ennyi.
Búcsúzom.
Hát, ennyi.
Búcsúzom.
A többi írás elolvasható a deske.hu weboldalon, > Menü: 11. napló, interjúk > (a megjelenés helye szerinti keresőben, > Mozgó világ, 1992. 12.