AZ ALBIGENSEK FÖLDJÉN
Az útijegyzet a Hajszálgyökerek-ből
Az útijegyzet a Hajszálgyökerek-ből
Az utolsó mondat után az utolsó pontot letéve, még meg is forgattam a papíron a ceruza hegyét; mintha csavart hajtottam volna be, egy kész láda födelén. A megkönnyebbülés, hogy befejeztem a munkát, abba a tévhitbe ejtett, hogy meg lehetek elégedve vele. Oly gyötrő heteim voltak, hogy teljes öt percig, amíg a lapokat összerendeztem, még az is megkísértett: életem legjobb - legkevésbé rossz! - dolgát tartom a kezemben. A paksamétát a könyvállvány egy magas polcára tettem, sietve, nehogy a szokásos érzelemfordulat azt súgja: tépd el, kezdd újra, ha van rá erőd.
Egy túl hosszúra írt tragédia volt, az albigensekről. Az albigensek utolsó Pireneus-beli sziklavárának, Montségurnek ostromáról és elestéről. Arról a híres montséguri máglyáról, amelynek kihamvadtával egy egész nemzet kihunyt a történelemből. Ki véle együtt az akkori Európa legtündöklőbb, legmesszebbre fénylő civilizációja.
S tegnap ilyenkor ott álltam Montségur sziklavárának legmagasabb omladékán.
A mentoni írógyűlés ingyen vendégeskedése után egy hetet a Tengeri Alpok egy bérci falucskájában lengyelkedtünk, Giono parasztjaihoz hasonló népek közt. A baráti szívesség onnan utaztatott ide, "ha már úgyis erre járunk a közelben". Nizzától végig a Földközi-tenger partján Carcassone-ig, aztán át fél Occitanián hatszáz kilométert tettünk meg másfél nap alatt. Keresztülvágva az ő - a miénknél is pusztább - Hortobágyukon, a Camargue-on.
Aztán ott álltam fönt a felhők közt, a romvárban, ahol az albigensek tragédiájának utolsó fölvonása végbement. Ahova színdarabom mindhárom fölvonását én is helyeztem, a színhely valóságos ismerete előtt.
Jobbra azok a csúcsok már Spanyolország. Illetve Andorra. Csaknem oszlopként kiugró, házfalmeredek sziklahegyről tekintetem szinte merőlegesen esett a bérc alatt zöldellő Spanyol Legeltetőre, oda, ahova annak idején - 1243 májusában - az ostromló sereg föltört, és tábort vert. Előtte azon a kerek kis réten - a Camp des Crematchs-on - rakták meg azt az óriási máglyát, amelyen az ostrom végén - 1244. március 16-án - kétszáznál több albigens önként vállalta a tűzhalált.
Az albigensek ügyéről az iskolai leckeösszefoglalók azt mondják, hogy vallásújító köntösbe öltözött, antifeudális mozgalom volt. A 13. század folyamán oly erőre kapott Dél-Franciaországban, hogy keresztes háborút hirdettek ellene. Négy évtizedig folyt, kiirtva gyökeréig nemcsak az "eretnekség"-et, hanem az egész provanszál műveltséget, melyről még Dante is azt vallotta: az akkori Európában párját ritkítóan a legmagasabb szinten áll. Olasz létére - ahogy mondtam - még ő is, Alighieri, eredetileg provence-i nyelven akart írni.
Elfojtották magát a provanszál nyelvet is. A központi hadjáratokat a francia udvarra bízták; az irtást-pusztítást ez kezdettől azzal a céllal végezte, hogy a virágzó, addig különálló, hatalmas - a Rhône-tól a Pireneusokig terjedő - egységet bekebelezze.
A múlt század humanizmusa ellustította az agyunkat. Annyit ismételgettük már szólamként az egykori követelményeket, hogy az igazságot nem lehet elfojtani, mert az eszme győz, s így végül is minden igaz ügy diadalmaskodik, hogy: nem készültünk föl eléggé a védelmükre. Az albigensek tragédiája azt példázza, hogy az igazságot el lehet fojtani, hogy az eszme nem győz a puszta létezésénél fogva, hogy utolsó szálig ki lehet irtani igaz ügyért küzdő népeket, országokat: hogy egünkre az Értelem nem megy föl oly magaerejűen, mint a Nap, hanem csak a többség buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként tartani kell teljes erővel, teljes éberséggel.
Ennek példázására készült az én tragédiám is.
Albigens szó szerint annyit jelent, mint Albi városából való. A szó történelmi értelmét két oldalról jó megvilágítani; hogy a harmadik oldal is előtűnjék s vele a teljes dimenzió. Az egyik oldal a hitbeli, az eszmei erjedés. A másik a népi, a társadalmi mozgalom. A teljesség: a szabadságharc, azzal a tragikus következménnyel, hogy egyszerre kellett nemet mondania az inkvizíciónak és a központosító hűbéri monarchiának.
A pogány Rómában bármely nép istenének szabad szólása volt. Versenyezhettek, a hallgatók épülésére, mulatságára. A hajdani Marseille és Narbonne provinciája kezdettől fogva több volt, mint gyarmat; a római műveltség fókuszai voltak. Vita folyik, mennyi lehetett a folytonosság a római és a "Trubadúr" civilizáció között, vagyis mi maradt épen a barbár hullámgördülések után az antik örökségből. A városok népszavazásos vezetése láthatóan megmaradt. És ez a vallási türelem, együtt a faji türelemmel. Galliában a postaközlekedés gyorsaságával futott szét a kereszténység. De itt nem a kizárólagosság igényével. Messze volt az ellenőrző központ; a vidékiesség, a hírhedt "provincialitás" pedig tud a jó menedéke is lenni.
Az albigensnek nevezett eretnekség nem távolabbról, mint Iránból villámlott el a Pireneusokig, hatalmas zegzugokkal Perzsián, Babilonon, Balkánon és Lombardián át.
Az előző hittel szemben minden vallás eretnekség. Az albigensek vagy a kathárok - a "tiszták" - hite még ilyen engedménnyel sem "eretnekség". A római vallással egy más vallást szögeztek szembe. És főleg egy más erkölcsöt. Igazánból csak az utóbbit ismerjük.
Író számára - hányadszor írom le ezt is! - nincs buzdítóbb föladat, mint az igazságot épp a hazugság mélyén meglelni; a homorúból megalkotni a domborút. A "tiszták" hittételeiből hiteleset ki-ki annyit tud, amennyit az ellenük eldörgött inkvizítori vádbeszédekből és a besúgásokból kihámoz. A tőlük származó idevágó irat mindössze tizenöt-húsz sor; a lemásolt imák és szertartás-utasítások nem vallanak a lényegről.
Mert nem egy Istent hittek, hanem kettőt. Helyesebben: nem hitték, hogy a végtelenül jó Isten egyben mindenható is - mert akkor hogy tűrheti a végtelen sok rosszat. A Jóval szemben tehát csaknem egyenlő hatalmú a földön a Rossz. Ám legvégül mégis a Jó fog győzni, olyannyira, hogy ellenfele is megtér és üdvözül. A tan eszerint mégsem kettős elvű; nem oly módon manicheus, ahogy e gondolat első hirdetője, Zoroaszter, majd Manes nyomán vélni szokás.
A vonal logikusan egyenes. Nincs eredendő bűn. Nincs tehát ősi bűnhődni való. Nincs büntetés. Csak mi magunk tudjuk igazán büntetni magunkat. Dosztojevszkij egy-két regényalakja jutott el e vívódás mélyére; eladdig, hogy magát a bűnt is hajlamosak voltak - iránymutatónak tekinteni. Ha pedig mi büntetjük magunkat, akkor persze pokol sincs. A pokol itt van ezen a Sátán teremtette földön: bennünk. Kijutni belőle minél hamarabb: ez az ember ügye. Az albigens hitelvek magyarázói végső fokon - akár Dosztojevszkij hősei - az égben keresték ezt az utat; de néptömegeik a földön.
Mindez, nem lehet eléggé ismételni, föltevés, kikövetkeztetés. Az albigens egyháznak nem volt erős központi szervezete - hisz fizetett papjai, de még csak templomai sem voltak -, így az "eretnekség" szinte tartományok szerint újabb és újabb "eretnekséget" szült. Miért itt is, ott is az idézőjel? Mert mivoltaképp vele szemben a "vallás" is? Nem más, mint alakulásának egy pillanatában megmerevített, államilag védett "eretnekség". Volt még "államvallás" is ez a hit, épp a magyar királyok türelme vagy tehetetlensége folytán Boszniában, Kulin bán idején, a 13. század fordulóján; követői magukat ott bogumiloknak hívták.
Eltűnt vajon valóban teljesen nyomtalanul minden? Egyfajta Atlantisz lett vajon végleg a hajdan volt, oly ragyogó trubadúr műveltség?
Szemre igen. A "vallás"-ból, melyet azért bélyegeztek itt is "eretnek"-ségnek, hogy kiirthassák, csak néhány babonás szokás vagy népi szólás maradt fönn.
Az ősi nyelv - kiszorulva a hivatalokból, az iskolákból s a szalonokból - a mélybe süllyedt; előbb darabokra szakadt, csaknem tartományonként; aztán csak a falvak, aztán csak a tanyák, aztán a még azoknál is mostohább helyek lakóinak zsargonja lett. Beszélik még? Jobbadán csak értik, vagy tízmilliónyian, s a körülmények szerint használják. Hogy ezt vajon miképp, s miért? Példát mondhatok. Épp ebben az évben számolt be egyik kiváló történészünk az utazásairól az egykor lengyel zálogba került északi városokban. "Értettél szót még magyarul?" - kérdeztem tőle. "A teherhordókkal, a napszámosokkal, a koldusokkal." A múlt század egyik legnagyobb költője, Mistral, lángelméje erejével akarta ismét "kultúrszintre" emelni az ősi provanszál nyelvet: minden művét azon írta. Nem lett folytatása.
Eltűnt a vallás, a végső elmerülés fokán van a nyelv és vele a nemzeti tudat. Mutatják még úgy-ahogy a családi nevek is a múltat. A francia nevek végén az -ac, -ec, -al jelzi az innen való eredetet: Mauriac, Gay-Lussac, Lautrec; Balzac magamagát rangosította meg az eredeti Balza után csatolt c-val.
De mégsem tűnt el minden - gyökértelenül. Valami mégis szívósan tovább élt. Századokon át mind a mai napig az ellenzékiség területe maradt ez az országrész, éspedig folyton az előretörő, a haladó irányú népmozgalmaké. A protestantizmus mintha csak parazsat lobbantott volna újra tűzzé. Hasonlóképpen gyúltak ki itt a fölvilágosodás mécsei. De még mintha a századforduló antiklerikalizmusában is működött volna az ösztönnek valami emlékezete a hajdani máglyára. A hitszervezeti bírálat sehol se váltott át oly gyorsan és tartósan szociális, majd szocialista mozgalommá, mint ezen a tájon. Ez szülte és nevelte Jaurèst.
Itt ma is mintha testközelben élne ő. A járdán az emberek közt; láthatatlanul is mintegy kéznyújtásnyira. Ezt magam is megtapasztalhattam, hirtelen meleget buggyantó szívvel.
Lavelanet-ban történt.
A hajdani ostrom szörnyűség-krónikái gyakran említik ezt a falut: a havasokba rejtett várhoz ez volt akkor a legközelebbi lakott hely.
Ma tiszta, csinos, magaslati, de mégis völgyi városka. Főterét egyemeletes házak kerítik.
Piac volt, nyüzsgött a nép a napsütésben. Arrébb valaki háttal felénk, vállal kiemelkedett a tömegből. A szórakozott első pillantás valami zsámolyra állt alkalmi árusnak vélte. De hófehér volt. Elébe kerülve ismertem föl, mosolyogva és meghatottan.
A pop art Párizsban látott alkotásait szűk szemhéjjal néztem; túl bonyolult elmék keresték a túl egyszerű formát, mint végső kifejezést. Ebben a szoborban az egyszerűség mondta az egyszerűt. Márványból volt, de legjobb föltevéssel is valami műkedvelő kőmíves faraghatta. Olyan volt, mintha a mi Kapolink vagy valamelyik más faragó pásztorunk csinált volna embernagyságút a bicskájával.
Hitelesen, láthatóan centiméterrel leutánzott szószéken áll Jaurès, baljával a pulpitusra könyökölve, jobbját és arcát oktatóan előrenyújtva.
Célbetalálóan hatott a szobor az ellentétével is. A szószéket mindig magasan képzeljük, a szónoklóra mindig fölfelé tekintve kell figyelnünk. S lám, ezt a szószéket az itteniek - új képzelettel toldva meg az elképzeltet - közvetlenül a földre helyezték; ez a szónok úgy beszél, hogy egyenest a szemébe lehet tekinteni. A nép nagy tanítója a nép között áll. Nem azt akarom mondani, hogy minden szobornak használ a talajra állítás. Ez itt lélek szerint áll a helyén.
Kis úticsoportunk hölgytagjai a kirakodóvásár nyüzsgésébe vegyültek. Meglehet, túl élénken taglaltam szíves úti marsallunknak, a költő Georges Charaire-nek a szobor akaratlan értékeit: a helybeliek közül többen is körénk álltak.
- Egyszóval tetszik - mondta a szinte szabványmódra tömzsi és vállas bennszülött legöregebbje.
- Nagyon - feleltem, s nekik is elrészleteztem, miért is tetszik. Nem hallgatván el azt a bámulatot sem, amelyet a szobor ábrázolta személy iránt érzek, kamaszi eszmélkedésem óta.
Kézfogások következtek, majd a szokásos: nem lépnénk be egy koccintásra ide a sarkon túl, a pult elé?
Charaire nem állhatta meg, hogy el ne mondja, mi hozott bennünket ide: egy drámával tiszteltem meg azt a fölöttünk meredő nevezetes hegyet.
- Hát az derék dolog - mondták. Hol láthatják? Mert azt maguk is megnéznék, már csak illendőségből is.
Hogy az mégsem itt valahol a szomszédban lesz látható, abból derült ki, honnan is jöttem.
A mérhetetlen távolság - Andorra és Pécs között! - valamiféle zarándokká avatott a szemükben. Mosolyogtak rajta ők is, én is. Pedig hát valóban az voltam.
Így indultam - ilyen vendégfogadó kézfogások melegével a tenyeremben - Montségur komor hírű hegyére, melyhez az albigensek tragédiáján kívül - azt megelőzően - egy nagy legenda is fűződik.
A Grál-lovagok itt őrizték - mert ez volt tán valaha Montsalvat hegye is - azt a csodálatos erejű tálat, amelybe az Üdvözítő vére kicsorgott; ezt a helyet kereste egykor az a tiszta lelkű lovag, akit a franciák Percivalnak, a germánok Parzivalnak hívtak. Mindmáig tudós filozopteri vita, vajon elég adat bizonyítja-e már, hogy maga a nagy Wagner Richard is megtisztelte egykor talpa érintésével a végzetes Hegyormot, a saját Parsifaljának nyomában.
A gépkocsik sem hatolhatnak följebb a vár felé, mint annak idején az öszvérfogatú kordék; körülbelül ezer méterig. A pog, a sziklacsúcs, melyet a Vár, illetve a Kolostor, illetve a Legenda koronáz, még további két-háromszáz méter magasságban csak innen bontakozik ki teljes magasztosságában és erejében. Gyermekkorunk meséinek Üveghegyét idézi: cukorsüveg alakú, csupasz és fehér. A napszítta mészkő csak itt-ott nevel rajta satnya bokrot.
Az út megszűnésénél fölütött kis fabódénak ital - és emléktárgyárusa megmutatta, merre szoktak a vállalkozó kedvűek nekivágni, a bokrokba, fűcsomókba kapaszkodva. Az asszonyokat lebeszélte a vállalkozásról.
Hárman indultunk neki, de hamarosan csak magam végeztem az omlós-görgeteges sziklákon a kapaszkodást. A két asszonyt a könnyű félcipőjük is lebeszélte a vállalkozásról.
Nekem sem volt könnyű. Nyomozó buzgalmamban magamhoz vettem egy topográfiai szakkönyvet is, hogy odafönt majd mindent hitelesen azonosíthassak az olvasmányaimmal. Ez meglehetősen korlátolt az ágak megragadásában. Ráadásul sarkalltam is magam; nem akartam, hogy pusztán miattam lent a többiek hosszú órákig várakozzanak.
Éles pireneusi szél fújt, de azért a magaslati nap is végezte ugyancsak a dolgát.
Pulóverben voltam; levetettem. Aztán az inget, a hálószerű trikót. Így - ezeket is cipelve - még bajosabb volt a kapaszkodás. S a melegem sem csökkent, volt pillanat, amikor - fölnézve a pihenés szüneteiben a még megteendő s mind meredekebb útra - nagyon okosnak tartottam volna a visszafordulást. Számba véve, hogy ilyen helyen a leereszkedés még több erőt s óvatosságot kíván, mint a följutás. De mit kerülgessem, vitt most már a hiúság is, a kudarc megvallásának oktondi szégyene; no meg egy adag paraszti zsugoriság. Mentem a pénzem - az eddig odaáldozott erőfeszítések - után.
Mindent azonosítottam, mindent bejártam, de sietve, illendőség-sürgetetten még a megilletettség sorozatos befogadása közben is. Sokat tanultam: a valóság kinyitotta szemem olvasmányaim sok pontjára is. Így fogtam neki a leereszkedésnek, pihenés nélkül, sőt nem kevés erőt hagyva még odafent is.
Mindennek ellenére, amit megéltünk, agyam a fölvilágosodás rubinkövein forog. De ami ezután történt velem a kathárok földjén, azt hajlamos vagyok magam is a Jó és Rossz Princípium, azaz a két Isten egyik mellék-összecsapásának tekinteni, mégpedig csekélységem fölött. Markoltam kezemmel a három hatalmas villámhárító közül a középsőt, úgy tekintettem onnan, a legmagasabb pontról, a látóhatár messzi-messzi, már spanyol ormaira, aztán le, lábam elé a Camp des Crematchs-ra, a Megégetettek Mezejére, és próbáltam fölidézni az eretnekek utolsó egyházfőjét, En Martyt, és azt, hogyan búcsúzhatott innen ő a Világosság Istenétől; Attól, akit még Zoroaszter keresztelt el Ormuzdnak. Épp megtettem mosolyogva a fogadalmat, hogy még hátralevő napjaimmal is téged igyekezlek erősíteni, oh, Fény, és nem ellenfeledet, a hitvány Ahrimant, amidőn abból, hogy markom egyre görcsösebben szorítja a villámhárítót, arra riadtam rá: szédülök, ugyancsak szokásaimmal ellentétben. Kászálódtam le sebtiben, azaz ahogy tudtam, azokról a csupasz, korlát nélkül való falakról.
Ez az Ahriman azonos a mi - már a Zalán futásá-ban is fondorkodó - Ármányunkkal. A korszak - még a Czuczor-Fogarasi-szótár is - a magyar ősvallásnak a zend-avestaig felmutató adatául tisztelte. A szót hazánkba nem Ázsiából őseink, hanem Németországból a landsknechtek hozták: az pedig afféle szegénylegényt jelentő armer Mann-t, illetve annak népies ejtését, az arm'Mann-t vallhatja szülőjéül.
Ez a nyelvészeti leleplezés nem csupán a nagybetűs Ármányt fosztotta meg előttem minden tekintélyétől, hanem a kisbetűs ármányt is, minden rokonával, egy életen át. Úgy születtem - s neveltettem -, hogy lenéztem, de szinte pökhendien az ármánynak, a rossznak minden alakját; le magát Ahrimant is. Tán ezt bosszulta meg.
A várhegy lábához csöppentett újabbkori hegyi falucska egyetlen vendéglőjében még csak a déli húsétel nem ízlett. Toulouseban már az uzsonnai teasütemény sem. Itt kellett volna meghálnunk, de Charaire-nét sürgette az angoulème-i föllépése, gördültünk még egy darabot vacsoráig. Moissacban a kocsiból kilépve össze kellett harapnom a fogaimat, nehogy széttörje őket a rohammal rám jött vacogás. Épp csak elpillantottam arrafelé, ahol annak idején égettek itt is eretneket, kétszázat egy máglyán, és parancsoltam lábamat a szálloda felé. Nem dőlhetett oly forrón a kádba a víz, hogy bensőm még forróbbat ne kívánt volna. Az a természet vagyok, akik magukért kényelmetlenséget okozni még orvosnak is röstelkednek. Idegenben, éjfél felé! Nem is én döntöttem, a hőmérő. A higany 42 fokig szaladt föl, illetve ameddig az üvegcsőben csak futhatott. Tanultam én is, hogy ez már a halál. Így a szabály szerint nyilván meg is haltam, arra az időre legalább, mely tudatomból most is hiányzik. Visszatérésem első emléke az orvos, azaz a rajta való bámulatom: ágyából fölverten is milyen választékos eleganciában, nyugalomban áll előttem hajnal felé egy ilyen ezerből egy kis városban. Szóhasználata éppoly tökéletes volt, akár nyakkendőjének csokra vagy zsebkendőjének fehér csíkja a szivarzseb fölött, őszülő hajában az egyenes vonal; doktor Rigal a puszta megjelenésével egészséget: rendet hirdetett és követelt. Különféle palackocskákból belém fecskendezett egy lónak sem kevés antibiotikumot, művelten kikérdezett, majd értesülvén körülményeimről, s hogy mi minden ért ez ideig, rám áldozott még egy igáslónak való adagot. Megvárta; míg a higany a 41 alá nem húzódott, majd eltávozott, azzal, reggel mondja meg, itt kell-e maradnom, vagy valamiképp mégis tovább mehetek. Nem volt könnyű éjszakai gond Moissacban, hogy mi lesz velem, ha holnap itt fektetnek kórházba, s mi lesz az angoulème-i föllépésből, ha a kedves művészházaspár - ahogy barátian az imént fogadkoztak - nem folytatja nélkülünk az útját.
Reggel Rigal doktor - éppoly frissen fésülten - 36,6 fokot húzott ki a hónom alól. Orvosi megbízhatóságát azzal a bátor látlelet-megfogalmazással tetézve, hogy fogalma sincs, mivel állt szemben az éjszaka. A mai szaknyelv az ilyesmit "idegláz"-nak hívja; a középkorban erre mondhatták, hogy az emberfiát megostromolja - átmenetileg még meg is szállja - a Rossz.
Reggel a szálloda kapujától - elhárítva a támogató karokat még enyhén láz-kótyagosan tettem meg az utat a parkolóhelyig. De déltájban a következő étkezési állomáson, Bergeracban Cyrano városában! - én kértem a megállást, én léptem ki tán legfürgébben a kocsiból, a főtéren a piac közelében itten is. Egy emlék parancsolta rám a stopot.
A délfrancia parasztoknak és munkásoknak van egy évszázados, ha nem évezredes nemzeti lábbelijük, az espadrille. Felső része háziszőttes, talpa vastagon összesodort kenderzsineg. Erre az itteni - legtöbbnyire forró - és csak nagy ritkán nedves talajra ez a jó. Egy nyáron át Bordeaux-ban én is ilyet hordtam, ifjúi hegy-, és mindenféle csúszómászó kalandok százait élve meg bennük. Ebből láttam meg egy párat egy szerény kirakatban, s vettem meg azonnal, tizenegy kemény frankon.
forrás
forrás