1. Bíbelődés
A költő egész élete bíbelődés. Van, akinél tudatosan (Babits), van, akinél nem (Berda). Bíbelődik a fénnyel, az árnnyal, a napszakokkal, évszakokkal, ahogy a kézműves a cseréppel, a vassal, a fával. Gondosan elteszi tapasztalatait mint a régi fényképező lemezeket, hogy ne karcolódjanak, hogy Isten mentsen, el ne vesszenek.
Bíbelődik a formákkal, a színekkel s ezeknek hangzó megfelelőivel, a szavakkal. Bíbelődik a pontos jelzőkkel, figyelve jár-kel a gyakorító igék erdejében, hogy épp azt a szó-csemetét vagy szó-óriást találja meg, amelyikre szüksége van a versének.
Az észrevevés, tapasztalat, munka, ha tehetség irányítja, észrevétlen csap át minőségbe. A művésszé válás ilyen pillanatát lestem meg egy régi asztalosműhelyben. Az öreg asztalosmester felkattantotta műhelye összes villanylámpáját, hogy jobban lássa a műhely közepére állított remeket, a bombatépte öreg szekrényt, amit ő alkotott újjá, a tárgya iránti szeretettel, alázattal s ennek megfelelően igen sok bíbelődéssel. A mester jólesően nézte művét, mely a művész rangjával ajándékozta meg.
S van ennek fordítottja is. Minden valamire való művész őriz magában egy első kézből tapasztaló mesterembert.
Mindig félek a "művész"-től, aki elvesztette magából a kézművest.
2. És magánügy
Mi a magánügy? Magánügy a hivatal packázása, az eltört pohár, a kisebb-nagyobb mellőzés. Magánügyek? Igen. De csak addig, amíg nem a művészt érik. Kinél a dolgok más dimenzióba kerülnek. A törött pohár kozmikus visszhangot kelt, a méltatlanság forradalmat szül, a mellőzés csak azért is remekművet. S egyáltalán mi a magánügy? Ami mindannyiunkat egyenkint mindennap érhet. Nem választottaknak kijáró villámcsapás vagy Lottó-főnyeremény. A magánügy mindannyiunk ügye. Nincs kollektívebb ügy, mint a magánügy. S hogy ez mindannyiunk számára evidens legyen, erre való a művész magánügye.