Nem tudok többé úgy szeretni,
ahogy valamikor szerettem:
várni, elérni, hagyni, veszni,
a szív ilyenre meg se rezzen.
Végkifejlet kifejezésre
szemekből villanó riadt fény:
felület inkább, de mi végre?
Legalább ennyit kifejezvén:
angyalokról mit tudhatok,
így maradtak a madarak.
Nekem is valami valót!
Választgatom a lovakat,
járkálok egy csatorna mentén,
nevét egy holt poéta adta,
sült krumplim köpködöm, eresztvén
olcsón bordóit a falatra:
„Ön ugyanaz marad! Akár-
mi körülményen! Ön valóban
konzervatív!” – „Szeretem…!” Áll
a múlt – „Nagyon…!” Valós, valótlan.
1996. XII. 26.