Most, mikor a vers épp kimegy a divatból,
s nincs világháború, csak háborús világ,
divatba jönnek a rögeszmék megint,
mint mindig, ha a valódi eszmék nem elég hatékonyak.
Mély válságban van, bizony, a regény is;
a nyájas olvasó, a Föld, egy képernyőre mered hülyén –
hát persze, hogy a költészet visszavágyik a makogáshoz,
mintha a szógyökökkel tudna csak krumplit pucolni.
Kevesebb a remény és több a cinizmus,
mint más korokban? Alig hiszem. De túl sok a mindegy;
hiába a több tudás, ha kevesebbet ér ma tudni,
mint tegnap bízni alaptalan reményben.
Ó, az alaptalan remény! Az a lángoló smaragdzöld!
Végigszisszen a zöld villám a didergő dombokon;
zöld fű, zöld víz, zöld lélegzet, zöld vér az erekben,
s a lombosodó elmében zöld fogalmak.
Az ifjúság leginkább a nyíratlan ősréthez hasonlít,
bozontja jelmondat: „Szabad, mert természetes!”,
de pitypang-rokolyája, akár a szecesszióé:
ráfúj a történelmi szél, és szétrepül.
Kiveszőben a mesterség, amit tanultam, öregszem,
szakmailag meg fütyülök arra, hogy mi a divat…
Akárhogy is nézem, nevetséges vagyok,
kissé kövérkés, kétgyerekes családapa, jó lakó,
akit halványkék láng lobog körül a pince ajtajában,
valami szikrától belobbant, szagtalanul szivárgó őrület,
hogy nincs nevetés könny nélkül: azé a jövő,
aki minden észérv ellenére sem adja föl.
(1986)