Szív Ernő Négykézláb




Évekkel ezelőtt történt, késő ősz volt, vagy már télelő, nem emlékszünk pontosan. Az öregember haldoklik. Fiatalember lép a szobába, erős és magabiztos, de a halál közelsége nyugtalanná teszi. Évek óta ismerik egymást, mondhatni, évek óta ugyanott dolgoznak. A fiatalember széket húz maga alá, zavartan fürkészi a beteg arcát.
Hívtál, mondja halkan.
Tudod, miért?, emelkedik föl a tekintet.
Nem tudom. Hogy vagy? Hoztam szőlőt. Azt írta a Népszabadság, hogy...
A haldokló elmosolyodik, és közbevág.
Tehetséges vagy, és ezt te tudod. Tehetséges vagy, hiú, mint én, kicsit szögletes a humorod, és még nehezen fáradsz. Becsvágyó vagy.
A haldokló most elhallgat. A teste megremeg, fájdalommal küszködik. A fiatalember odanyújtja neki a vizespohárkát, de a haldokló int, nem kell, s folytatja.
Tudom, hogy te jössz majd utánam. Te jöhetsz, de csak ha megtanulsz valamit. Arra kérlek, térdelj le. Térdelj ide az ágy mellé.
A fiatalember ideges lesz, mint akit megsértettek.
Tudod, hogy én soha! Senkinek!
Nem nekem, és nem miattam. Magad miatt. Azt szeretném, ha megtanulnál valamit. Térdelj le, kérlek.
A fiatalember megcsóválja a fejét, és kelletlenül letérdel.
Most pedig állj négykézláb, suttogja a haldokló.
Micsoda?! Nem, mondja, a fiatalember.
Akarsz utánam jönni? Akarsz a székemben ülni?
Józan és kemény a haldokló hangja. Csönd lesz, a fiatal férfi még térdel. Aztán lassan dönti előre a fölsőtestét, s tenyere megérzi a kórházi kő részvétlen hidegét.
Jól jegyezd meg ezt a pillanatot, suttogja a haldokló. Mert soha senki nem mondja el eztán neked. Tudod, így állnak négykézláb ők is. Ha majd fölöttük állsz, és a nevükben beszélsz, ha értük dolgozol, egyetlen pillanatban sem szabad felejtened, hogy ők így élnek. Sem a humoruk, sem a fantáziájuk, sem a nagylelkűségük, sem a türelmük, sem a szorgalmuk, sem pedig a munkabírásuk nem fontosabb nekik ennél. Mindig, mindig tudd, hogy ez a természetes testtartásuk, mert így születtek, és ha néha fölemelkedtek, ha olykor fölálltak, bűntudattal, zavartan és csodálkozva tették, és csakhamar visszaereszkedtek. Állni, az túl nagy magasság nekik. Az bizonytalanság. Messzebb látsz, de földönthet a szél. Mondhatsz nekik bármit. Ígérhetsz nekik bármit, megoszthatod őket, a téged pártolókat jutalmazhatod, közel engedheted őket magadhoz, büntetheted vagy dicsérheted őket, de a biztonság érzését, melyet így, ebben a tartásban nyernek, nem veheted el tőlük, ha utánam akarsz jönni. Fiatal vagy, és eddig a kiválásoddal, az eszeddel és a kérlelhetetlenségeddel tüntettél. Szép volt, hősi időszak volt, de így tovább nem megy. Még nem hiszel nekem. Nézel rám, azt gondolod, öreg múzeumi fasz, dumál itt nekem. Szükséged van egy pofonra, nem hiszel nekem, de megkapod. És aztán az eszedbe jutok, igen, az eszedbe fogok jutni, mert akarod azt a széket, amelyben én ülök, eszedbe jutok, és négykézlábra állsz, hogy emlékezz minden szavamra.
Érted?, kérdezi némi csönd után a haldokló.
Értem, mondja a fiatalember.
A haldokló kesernyésen elmosolyodik.
Nem érted. Hát figyelj. Soha ne emlékeztesd őket erre. Attól csak dühösek, feszültek és nyugtalanok lesznek. Ők sem az igazságra kíváncsiak, hanem a vágyaikra. Adj nekik meséket, adj nekik pénzt, frissen festett közfalakat, szobrokat, adj nekik mozit, írasd őket retusáló-tanfolyamokra, díszítsd föl a múltjukat, a jelenüket, és tartsd őket négykézláb, miközben bánj velük úgy, mintha állnának.
Érted már?
Értem, mondja a fiatalember.
Föláll, bámulja a meggyűrődött nadrágot.
A haldokló lassan lehunyja a szemét.
Menj.
Bízom benned, mondja még.
A fiatalember áll néhány pillanatig, aztán megindul. Óvatosan húzza be maga mögött az ajtót.
Micsoda hülyeség, csóválja a fejét, micsoda baromság, mondja ki halkan, és ahogy halad a fehér falú, néma folyosón, úgy emelgeti a lábát, mintha mocsokba lépett volna.



forrás: Élet és Irodalom,  2001.  június  15. (28.p)