Hiába is tagadnánk, gondban vagyunk. Hitelesen hangzó és komolyan veendő szöveggel óhajtanánk előállni egy olyan alkalomból, mely nem éppen szavaink gondos megválogatására és véleményünk aggályos mérlegelésére ösztönöz. Egy nyolcvanadik évén túljáró szerző első és egyetlen verseskötetéhez írott elő- vagy utószó amilyen észrevétlenül, olyan természetesen, mondhatnánk kötelezően válik egy ponton szóvirág kötözéssé és léggömb eregetéssé. Hogy ez meg az lett volna, ha lett volna, ha a sanyarú körülmények ugyebár, meg hogy kedvezőbb körülmények között persze... Esszéírói becsületszavunkra, meg kívánjuk törni a szemforgató hamiskodás e magasztos hagyományát.
Már csak a jó ízlés okán is. Karig Sárához nem illik még az oly kegyes célzatú hazugság sem. Ő egyike a közöttünk élő igazaknak, becsüljük kínlódva megőrzött emberségét azzal is, hogy ügyében igazat szólunk. Ezt annál is inkább illő tennünk, mert az ő esetében nem a semmit kell nagy ravaszul léggömbbé fölfújnunk, lévén valódi mondandónk is róla.
Van századunk magyar költészetének egy különös vonulata, a kizárt bezártaké, de mondhatnánk akár fordítva is, úgy is érvényes volna, mert épp a be- és kizártság együttes érzetének roncsoló hatását próbálják meg e költemények szerzői – legalább versben – túlélni. Körülményeik változatosak, egyik a másikához mérve mintha csak egy világkörüli kéjutazáson venne részt, teszem azt az emigráns Márai a Recsken gúzsba kötött Faludyhoz képest, mégis a fuldoklóknak ugyanazzal a görcsös mozdulatával szorítják magukhoz egyetlen megmaradt e világi vagyontárgyukat, az anyanyelvüket. Nem egyszerűen börtönköltészetről van tehát itt szó. A börtönbe zárt Zelket is kerülgette a halál, de az a kérdés, hogy az anyanyelve az övé-e még, vagy a szabadsága után ettől is megfosztják – megfoszthatják –, föl sem merült benne. Korunkra mélyen jellemző, hogy az a börtön, melyben a költő akár egy darab vécépapírra és egy ceruzacsonkkal, de írhat verset, még mindig nem a pokol legmélyebb bugyra. A pokol fenekén az állati sorba süllyesztett börtönlény vagy a számkivetett és sajátmagát egyre inkább légi semminek érző vándora a nyelvét őrizve embersége utolsó szilánkjait őrzi, önnön méltóságát teremtve újjá azzal, hogy bebizonyítja magának: még mindig képes az ellenszegülésre, még mindig képes például magyarul verset írni. Vagy a fejében őrizni a saját fejében írt verssorait. Vagy a sarkvidék gyilkos fagyával dacolva szájában melengetni anyanyelvének dermedő szókészletét.
A fehér föld. A fehér ég. A fehér hold a fehér égen. A mindent ellepő fehér halál. Magyar versben ennek a halálos fehérségnek, a GULÁG sápadt tébolyának Karig Sára a hírhozója.
Nem akarok egy meg nem írt életművet adományozni a szerzőnek. A föntebb említett írók-költők életművük egy részével a hátuk mögött, a saját kimunkált stílusuk birtokában jutottak közel a megfulladáshoz, Karig Sárának ilyen irodalmi úti csomagja nem volt. Korai verseiből inkább a költészet iránti vonzalma olvasható ki, semmint a teremtő géniusz jelenléte. Máskülönben a költészet, mely iránt vonzódik, maga is változóban. Átmeneti állapotát híven tükrözi Sőtér István egyik, ha nem a legjobb műve, Négy nemzedék, élő magyar költők című antológiája. Csakhogy nem Karig Sárának, a fiatal, agilis irodalom-kedvelő hölgynek szolgálva okulására. Az antológia 1948-ban lát napvilágot, Karig Sára ekkor már közel egy éve él Vorkután.
Él? Micsoda élet ez! Verseket gyújt magában a fagyhalál ellen. Naivan lecsapva egy-egy tiszta rímre, amitől egy hivatásos költő – megsejtve a kor immanens diszharmóniáját – bölcsen óvakodna. Dehát ezek a versek nem a művészeti elvek bölcsészkari csataterén születnek, hanem egy hiperrealista munkatábor minden szürrealizmust megszégyenítő körülményei között. Egy emberi lény, valaha fiatal nő, most csak a táborlétszám kortalan, semlegesítő tétele, általuk próbál meg emlékezni magára és életben maradni.
A vorkutai versek közül néhány – antológiadarab. Odakívánkozik a korszakot hazugul égig dicsérő álművekkel szemben az igazat mondó igaziak közé – tanúságul és példának:
Hirdetve a megalázottak és megszomorítottak, keserű vigaszát, hogy egyszer – ha számunkra későn is, de a dolgok kérlelhetetlen vastörvénye szerint bizonyosan – minden gyalázatosságra fény derül.