Ha egy idős, tapasztalataiba belefáradt ember tekinti ennyire illúziótlanul az ember életét és saját hivatását, ez esetleg még elfogadható, bár még ez sem. Mert mi jellemzi legjobban az emberszeretetet? Hogy nincs e nagyvilágnak annyi átka, amely képes volna minden illúziójától, minden bizalmától megfosztani emberét s kietlenné tenni ezt a szívet. A nemesebbjét, úgy vélem, az embertársai és a világ iránt való kipusztíthatatlan bizalom jellemzi mindenekelőtt, vagyis az a hiszékenysége, hogy minden rossz tapasztalata ellenére is a jót tételezi fel legszívesebben embertársaiban.
Egyszóval: a teljes kiábrándúltságot még a fáradt öregkortól se fogadom szívesen. De ha öregkoromban megfáradván, vén szívembe netán a sívárság mégis végzetesen befészkelné magát és semmiféle jóakaratra se volnék többé hajlandó, – mert hisz ez is megeshet velem, mit tehet arról az ember? megtörténhet, igen, aki megöregszik, avval megeshet, hogy a lelke is lassan elhal, – de hogy megbánjam, hogy olyan ostoba voltam és valaha szívem is volt és hitem az emberben? Ha azzal az életismerettel kezdené valaki, amelynek öregkorában áldozata lett s az abból levont következtetésekkel indulna neki az útnak, akkor mi különböztetné meg a tigrisektől, amelyeknek lelke mindenkor csupa gyanakvás s amelyek minden élőnek ellenségei? Vannak az éjnek sötét csoportjai, amelyektől az én kisfiam mindig iszonyodott s amelyekkel való minden közösségét felnőtt korában is mindig megtagadta…