Állok a széles, márvány lépcsőház pihenőjén,
Aphrodité hava jár : április, enyhe tavasz.
Fél emelettel följebb tág ragyogásban az ablak,
s itt már alkonyodik, s mindig is alkonyodik.
Nékem nyár van e képen, az alkonyi fényen is érzem,
attól sárga az ég, attól izzik a kő.
Nyár van; s mégis a mélykék hegy tetején a fehér hó
el sohsem olvad már, kásává sohse lesz.
Alkonyodik. Lila fényben fürdik a romfal. A tenger
mind mélyebben kék; búvik benne az ég.
Állok Edittel, nézzük a csonttá lett Európát:
csontváz-színházban zajlik a néma darab.
Kő kő mellett várja sorát, kő kőre borulva
szűköli félelmét, s nincs ravatal, temető!
Állnak lent a porondon az alkonyi kőtöredékek
megmerevedve, ahogy színészek sora áll
megmerevedve a tapsban; a nézőtér leomolt már,
kőtaps: tompa robaj tölti a nyílt tereket.
Égő szürkület ez, nem szűnő fények; a múlás
múlatlan percén kettétört az idő!
Állunk, nézzük: megy le a Nap, de sohsem jön az éjjel,
nem jön az istenség, romban a gépezetek.
Állunk, nézzük e végtelenült európai alkonyt:
ez volt, ennyi maradt. S nem volt dél soha tán.
forrás, (160. p.)