Mindig nagy öröm nekem, ha Füst Milánról beszélhetek. Ő az egyetlen magyar költő, akinek olvasásakor a világirodalom lélegzetét érzem. Hol szelíd fuvalom, hol orkánszerűen fokozódó hatalmas hang. Más magyar költőket olvasva, mindig tudomásul kell vennem, hogy a szerző miről vall, mire oktat.
Ő az egyetlen, akinek hangja úgy sodor és magával ragad, hogy nem is kell okvetlenül a mondanivalójára figyelnem, akár ha zenét hallgatnék. Nem is akármilyen zenét, hanem Monteverdit, Bachot, Händelt például, igen régi viharos erejű muzsikusokat. Ezzel marad mindig közelben, mintha magát a szellemet hallgatnám, hiányzik az író és olvasó kettőssége, ez a zivatar belül dörög.
forrás
forrás