Ezek a 2010-es évek, hát igen,
alakulhattak volna szebben is!
Vagy túlértékeltük megint, szokás szerint,
a lehetőségeinket, helyünket a világban?
Hogy itt mi megy! – a nagymamát idézem,
zuhogott az eső, kora ősz lehetett,
az erkélyen állt, nézte, ahogy zuhog,
valamikor a kilencszázötvenes évek végén,
mögötte karnyújtásra egy világháború,
meg egy levert felkelés, egy forradalom.
Vaksin bámult előre, az esőbe,
amelyben ott rejtőzött mégis valahol
a láthatatlan, ronggyá ázott reménység,
hogy lesz ez jobb is, csak ki kell várni.
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
nekem legalábbis nagyon sok időm volt,
tíz év vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordul a sarkon,
és pontosan az iskola előtt tesz le.
És mialatt vártunk elszántan, reménykedve,
mindenki rohant a dolga után, én is,
annyi házi feladatom volt, alig győztem
ébren álmodozni és latolgatni hosszan,
mit kéne tenni, mit nem, s hogy volna jó, a legjobb,
aztán a nagymama már nem volt sehol, amikor
a puha diktatúrából, amely ahogy puhult,
úgy lett egyre elviselhetetlenebb, egyszer csak hopp,
átléptünk – mint egy árkon? küszöbön? rozsdás,
lyukas drótkerítésen? – a demokráciába.
Hát megérkeztünk! Tiszta Amerika! Vagy mégse?
Loholt mindenki, hogy az időt le ne késse,
ez volt a szovjet típusú államszocializmus vége,
ami úgy indult, mint egy világmegváltó vallás,
és úgy végződött, mint egy abszurd dráma,
benne halottaskocsit éljenző boldog násznép.
Lapozzunk, mondta az Úr, és bólintott az ördög.
Ez volt az állami tulajdon széthordásának ideje,
az újraelosztások és a szemfüles tolvajlások ideje,
ami utóbb még megismétlődött párszor,
láttuk, ahogy villámgyorsan kibelezik a közöst,
mint elejtett nagyvadat az oroszlánok meg a hiénák,
és nézte az apám némán, ahogy viszik a részét,
az övét is meg a másét is, de ő öreg volt már,
talán eszébe jutott az államosítás is, azok az évek,
a kihuzigált fiókok, a kulcsok átadása, átvevése,
az se lehetett cuki, ez se volt az,
akkor az ég alja véres, most csak sáros,
de majd alakulnak a dolgok, ki kell várni,
nem igaz? Ne törődj vele, menj csak, apa!
És csak várunk elszántan, várunk egyre,
mint a Nyugati téri aluljáróban a hajléktalanok,
ott lent a pokrócokba bugyolált alvó, szakállas babák,
a fal mellett a két népdalokat harsogó koldus,
a lépcsőnél a vénségesen vén cigány hegedűs,
meg a sok árus, drogos, rendőr, hittérítő, kurva.
És az ország élén Gazda, és az ország nyakán póráz,
és liheg és fújtat az ország; szedd a lábad, ország!
Majd csak jut valami jó neked is előbb-utóbb,
csak ne piszkáljanak folyton a szabadsággal,
mert ha valamit nem bírsz, ha valamitől igazán rettegsz,
az épp a szabadság, de hát mit kell ezen magyarázni,
itt, hol mamelukok hada szab törvényt, állít bírót,
akit kell, megvásárol, akit kell, megfélemlít,
és nem oszt ingyen lapot soha a szegénynek,
nehogy gazdátlan eb légy, élsz inkább szolgasorban!
Hát igen, alakulhattak volna szebben is a dolgok.
Amikor álmodoztunk, nem erről álmodoztunk.
Ha vártunk valamit, és hogyne vártunk volna,
nem azt, hogy a Ságvári Endre útból Vasút út lesz,
hogy egy nap volt-nincs, eltűnik a Moszkva tér,
eltűnik Roosevelt, és eltűnik a Somogyi Béla utca,
egyébként ki volt egyáltalán az a Somogyi Béla?
egy szociáldemokrata újságíró a Népszavából,
nem mellesleg még zsidó is, úgy kell neki,
akit 1920-ban fehérterroristák vertek agyon,
most meg szobrot állítanak majd Hóman Bálintnak,
a hírhedt zsidótörvények egykori élharcosának,
és a Köztársaság tér új neve II. János pápa!
Most az akadémiai névbizottság ajánlása szerint
(elnöke egykori mosolygós évfolyamtársam)
a Felszabadulás mint elnevezés szigorúan tilos,
az Úttörő név tilos, tilos Gorkij neve,
és Károlyi Mihályé is, Horthy Miklós azonban,
bár politikájának megítélése némileg vitatott még,
utcanévként megfontolásra alkalmas lehet.
Itt tartunk ma, 2015-ben. És ez egy ilyen vers,
ami ezekről az utcanevekről is szól, kell hogy szóljon,
az egész elhazudott, megtagadott múltról,
benne a halottainkról, elmocskolt álmainkról,
és az elpackázott lehetőségről, amit mi packáztunk el,
amikor egy percre azt hittük, megérkeztünk,
messzi földről, hosszú vándorlás után,
pedig csak mint a migránsok a Keleti pályaudvarra
ezen a forró nyáron, szomjasan, idegenül.
De lesz ez jobb is, ugye? Csak ki kell várni!
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
tíz év vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordult a sarkon
valamikor a kilencszázötvenes évek végén,
és csilingelve és csörömpölve
pontosan az iskola előtt tett le.