A tiszta Lelkiismeret[222] olyan mennyei érzés, amely a boldog napokban kimondhatatlan bájt vonz minden köré, viszontagságokban pedig – ha sötétre borul az idő, s létünk minden kellemessége és híveknek vélt jóakaróink sora az utolsó szálig elpártol mellőlünk – oly édes meleget önt lelkünkbe, amely az élet minden viszontagsága ellen férfiúi önérzettel és elszánással vértez fel bennünket. Nélküle a királyi trón rideg pusztaság, vele még a kínpad és a vesztőhely sem ijesztő, s az elsőtől az utolsóig, mindenkinek eme világ roppant felszínén saját lelki tulajdona lehet, aki becsületesen teljesíti kötelességeit.
A kötelességek azonban – annyi különféle hitvallásunk, világi hivatásunk és egyéb körülményeink között – természetesen igen különbözőek lehetnek, s az ember kötelességeiről tökéletes igazságra jutott képzelet, vagy inkább meggyőződés alkotja a keresztény vallás legmélyebb talpkövét.
Az Isten igen nagy! Számtalan út vezet el hozzá, s csak egyedül Ő láthatja át belsőnk tiszta, vagy tisztátalan létét. Mi, olyannyira gyarlók, oly nagyon homályosan látók és homályban botorkálók, egymás iránti türelmességnél józanabb cselekedetet nem gyakorolhatunk, mert csak később válik az el, hogy kinek volt több igaza. S ha van kárhozatra méltó bűn, ítéletem szerint az nem lehet nagyobb a türelmetlenségnél, s ha felhevült vakhitünk és visszás indulatunk, még keresztények között is fellobbanthatja az Ármánynak ezt a vad tüzét, akkor az, valóban megbocsáthatatlan. Intézze lelke dolgait a Mindenhatóval ki-ki úgy, miként legbelsőbb meggyőződése súgja, mert annál, hogy önmagunkkal tisztában legyünk, emberileg tisztább világ alig van, alig lehet. S tekintse ezért inkább mindenki azt a közösséget, amelybe helyezte őt a Végzet, mert ott van mindenki munkálkodásának és kötelességeinek azon köre, amely nem csupán a szelíd áhítattal elfohászkodott imádságban, hanem inkább a hasznos cselekvés és a nemes tettek véghezvitelében áll. S ím, eme pályatéren – odahagyva a Metafizika[223] parttalan és örvényes tengerét – forgolódjon ki-ki kölcsönös szeretettel, s legyen jó polgár, jó rokon és jó felebarát. Végül pedig tökéletességünk felkutatásában és kinyomozásában mindig ezekre a már Szókratész[224] által felállított igen egyszerű törvényekre térünk vissza, s csak azok szent teljesítéséből árad a közösségre mennyei áldás és fakad az egyénekre a tiszta lelkiismeret jutalma.
Felebarátainkat szolgálni, a természet ajándékait bölcsen használni annyi tesz, mint Istent tisztelni, és szavát elfogadni. Az, aki ezeket hűen teljesíti, becsületesen járja földi pályáját. Csak az a kérdés, hogy a különböző pozíciók magasabb- vagy alacsonyabb volta szerint kinek-kinek milyen típusú szolgálatot kell tennie, s melyik élet-javaknak szabad örvendenie? Eme tárgy, ítéletem szerint még mindig parlagon hever, s tisztázása a jövendőre hárul. Azonban ha egy dicső fejedelem[225] – akinek csak az a két hibája volt, hogy vetni akart szántás nélkül, és az egyszerűség kedvéért el akarta tiporni a Nemzetiséget[226]** – egyértelműen kimondta, hogy a király az ország legelső szolgája, azonképpen én sem akarom százszor, s ha nem hallják, ezerszer ismételni, azt, hogy az ország tehetősebb birtokosai tartoznak a közösségnek[227] a legnagyobb szolgálattal. S ezért egy birtok nélküli embernek a semmirevalósága megbocsáthatóbb, mint a tehetősebbek középszerűsége, hiszen az egyes közkatonának bátor, vagy félénk viselkedése is csak ritkán nyer, vagy veszít el egy egész csatát, amikor a tábornok és a hadak parancsnokainak tulajdonságaitól függ rendszerint az ütközet napjának sikere.
Minél magasabb a születés[228], s minél több a vagyon, annál nagyobb a felelősség és a kötelesség. S mindazok a számtalan élet-javak, amely, úgyszólván csak a magasabb születéshez[229] és a nagyobb vagyonhoz vannak csatolva, csak úgy nem válnak keserűvé, s néha szinte méreggé, ha nemes és közhasznú tettek által lesznek megérdemeltté. S csak a kellemesebb élethez szorosan tartozó kötelességek teljesítése állítja a boldogabban születetteket a köztisztelet – s talán az önbecsülés – azon magas polcára, amelyen a mostani időkben a gyáva, az érdemtelen és a csupán örömökben úszó egyedül csak ingadozva és bajjal tarthatja fenn magát.
S hogy se kevesebb, se több terhet ne vegyünk vállainkra, mint mennyit a közösség és hazánk hasznára viselnünk kell, tekintsük szigorúan azokat a javakat és áldásokat, amelyek közé a sors helyezett bennünket. S ekkor nem fogunk hibázni, mert azok kisebb, vagy nagyobb mértéke irányozza elő kötelességeink könnyebb, vagy fontosabb voltát, amelyeknek különböző helyzetünkhöz igazított, mindenkor pontos teljesítése szüli bennünk – akár magas, akár alacsony helyen állunk – a tiszta lelkiismeret érzését, ami a legnagyobb vigasztaló ebben az életben, s a leghatásosabb lélekerősítő a halál pillanatában.