Volt egy köztársasági elnökünk. Egy első. Egy első emberünk. Aki ember volt és ember maradt; előtte, hivatalában és azóta is.
Ha rajta múlott volna: ez az ország lehetne otthonunk is akár. Nem rajta múlott, hogy nem az.
Ő otthonos ember. Mindig otthon volt mindenütt. Talán még a börtönben is. Hiszen ott is emberek között élt, ott is tudta, hogy ő nem bűnös, ő jót akart, jót tett – és ennek mifelénk általában és jó esetben börtön a konzekvenciája.
Úgy mondják, azért esett rá a választás, mert azt gondolták róla, könnyen lesz kezelhető. Összekeverték a jóságot a gyengeséggel.
Göncz Árpád kőkemény.
Legigazibb arcát akkor mutatta, mikor először bugyogott elő az, ami azóta betemette az országot: a mocsok. 1992. október 23-án. Amikor belügyileg szervezett hordák beléfojtották a szót. Állt az emelvényen, állt szitokszélben, állt egyedül, mert senki melléje nem állt.
Állt összeszorított szájjal és nézett. Szembenézett. Hiába fütyölték, gyalázták. Hiába fojtották bele: övé volt a szó. Azt tőle el nem veheti senki. Benne maradt, de az övé maradt.
A hordának meg jutott, mi jut ma is: a hörgés. Meg akarták alázni, mert nem tudták, hogy az képtelenség.
Szerencséje volt. A sors megóvta attól, hogy a Sándor-palota nép és nemzet fölött terpeszkedő, giccsekkel telizsúfolt, hazug, ízléstelen – tehát a mai magyar jobboldalhoz illő – marcipánpalotájában kellett volna trónolnia. Na, az az egy hely, ahol nem érezte volna magát otthon soha.
Ahová elhívták, oda elment. Mindenkit tegezett, mindenki fia volt, lánya, tanítvány, kolléga, barát. Köztünk volt. Közülünk volt az első.
Itt van köztünk most is, és ez nagyon jó. Nem szól. Kedve szegve. Túl sokat látott talán. Nem szól, de mi pontosan tudjuk, ha szólna, mit mondana.
A rendszerváltás utáni politikában ő volt az első emberarcú politikus. És az utolsó is.
De ne is mérjük őt a többiekhez. Fényévnyire innen, másik planétán van ő. Az emberi Magyarországon. Volt egy köztársasági elnökünk, egy első emberünk, aki ember volt és ember maradt; előtte, hivatalában és azóta is.
Ha másért tán nem is, de ezért az egyért már érdemes volt rendszert váltani.
Egyébként pedig: nem érdemeltük meg.