Nem ismerhettem halhatatlan fejét. Az idő ezt megtagadta tőlem. Sokszor elképzelem: találkozunk az utcán, s leülünk valahol egy feketére. Nem is tudnék beszélni ...
Ha nagyon egyedül vagyok, mindig ő jut eszembe. Ő, amilyennek én képzelem. Ismerem a róla szóló könyveket, cikkeket, bírálatokat a könyveiről, kortársak megemlékezéseit és szóbeli közléseit. Sohasem úgy gondolok rá, ahogy ezekben az írásokban szerepel; a szerelemben sem mások szerelme fáj nekem, az nem érdekel, hogy mások mit mondanak a szerelemről. Nem érdekelnek az emberi adalékok.
Egyszer kimentem a temetőbe, elhagyott, gazos sírját fölkerestem. szerettem volna megmondani Neki, hogy ... de hát akkor még nem tudtam a kiszáradt csontokkal kötekedni.
Féltem a haláltól, mint ahogy féltem magamtól is. Bolond, mohó darazsak döngtek, lepke szikrázott a temető nagy döbbent nyarában. Ő mégis kivallatott némaságával, mint az orvos: akkor tudatosult bennem, hogy hozzá járok pszichoanalízisre ... Hozzá: az Elnémulthoz, a Fájdalmasszeműhöz, a Tudatosítóhoz. Tudatosította bennem az embert, és tudatosította bennem a halált is. Hogy az életbe bele kell halni, mert ez a törvény, de csak így szép, így igaz. A kötelességre tanított meg engem a Szótlan: azt mondta, szemed van, láss; szíved van fájjon; tudatod van, keresd meg hát a Törvényt, az Összefüggést.
Még a fájdalomért is érdemes élni. Még egy halhatatlan sorért is érdemes volt élni.
Ő mondta: a jó vers olyan, hogy minden sora a lehető legjobb sorok maximuma. Felszólított a tökélyre. Neki minden sora a tökély, mint ahogy tökéletes volt élete és halála is. A tudatosság maximumával élt, és tudatosan készült a halálra is, akárcsak Petőfi. Tökéletes volt szemlélődése is és az eszmélete. Ez az én hitem. Petőfi és Ady óta csak ő tudta igazán, hogy mi is az: magyarnak lenni.
S hogy akik a város peremén élnek a deres, tündöklő téli éjszakában, miért élnek a város peremén? Csak ő ismerte és merte bevallani az őssejttől a szívéig kovácsolt láncolatot. És bevallani a magányt is. Honvágya volt a hazára, amikor végül is megértette, hogy nincs irgalom. Akinek olyan egyedül kell maradnia, mint neki is, az végül a mama ölébe vágyik halhatatlanul, az a semmi ölébe vet magának ágyat. Miért hagyták el őt az emberek, s végül a dolgok is, miért? Miért nem ismerhettem őt, hogy odaadjam neki minden hűségemet? Azt mondják, szerette dúdolgatni: "Árvából lesz jó katona, mert nincs annak pártfogója."
Árva, árva József Attila, de nagyon szerettem én a Te vallomásos nagy életedet. Te írtad: "én nem csalódom – minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár."
Az én szívem, mint az óra, a Te szívedhez igazítva jár. bevallom büszkén.
Őrzöm a NAGYON FÁJ egy kötetét, valakinek dedikálta József Attila 1937-ben. A tintát, szép, határozott írását elmosták a könnyek. Nem tudom, tán az enyéim. Az ő könnyei megtisztították ezt a népet. Megmosták éltető vizükkel, fölébresztették, mint a mesék életvize a holtat, ha szájába csöppentik. S az fölébred, és magára ismer újra.
Az én szívemre is csöppent belőle, a tiédre is. Mindannyiunkéra.
A Magyar Helikon és a Szépirodalmi Könyvkiadó közös kiadásában 1981-ben megjelent könyvet Szalay Lajos illusztrálta, Szántó Tibor tervezte