1984-ben már legalább húsz éve fényképeztem. Először még olyan kicsi voltam, hogy apám karjára vett, kivitt az erkélyre, a gondosan nyakamba akasztott fényképezőgépén beállította az értékeket – észre sem vettem eddig: beállította az értékeket –, kezembe adta a gépet, és kíváncsian várta, mit fényképezek a kinti világból. Megvan a kis csipkés szélű fotó, és pontosan tudom, miért fényképeztem a Fő utcai erkélyről a Batthyány téri csarnok felé.
Nagyon szerettem a mamámmal bevásárolni járni, akkor útközben kicsit beültünk a Tomajiba, ő Durit pohárból egy dupla feketére – a kék papírba csomagolt kockacukrot kávéba mártva nekem adta kiskanálon –, én egy mignonra. Ha szerencsém volt, Zelk Zoltán költő már a vitrin mögötti sarokasztalnál beszélgetett, az ölébe ültetett, és kaptam tőle egy marcipános tátracsúcsot. Mikor cekkerestül felkerekedtünk és tényleg a csarnok kapujába értünk, Gizi bácsi boltja következett – a téglafalba vágott kisablak volt ez, jobbra, az árkádok alatt. Gizi néni és róla elnevezett szelíd, ősz szakállú férje árulták messze földön a legjobb játék katonákat. Csarnokbeli víg napjaimat nem idézem fel hosszabban, csak azért kezdtem el róluk képzelődni, mert ezért a hangulatért készítettem 1960-ban Fő utcai erkélyünkről balra, a csarnok felé tekintve életem első fényképfelvételét.
Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2015. (pp. 50-51)