[...]
Gervai András: Érdekes, amit a kultúra radikálisan megváltozott helyzetéről ír. Azt fejtegeti, hogy a kultúra nem alap, nem tradíció többé, hanem az információs faktorok egyike.
Sándor Iván: Pontosítsunk. Azt mondom, hogy azok számára, akik a kultúrát főképp az interneten veszik birtokba – a rengeteg csatornán érkező nem kulturális információval együtt – és hiányzik náluk az olvasmányalap, a kulturális tradíció szellemi-etikai otthonossága, szóval az ő számukra fennáll majd annak a veszélye, hogy a kultúra valóban csak az egyike lesz az őket érintő információs hatásoknak. A század rengeteg szálon futó történetéből számomra az egyik legfontosabb a személyiség felmorzsolódása. A huszadik századi regény erről szól. A líra is. Azt hiszem, az elkövetkező korszakban mégsem pusztán az Én veszendősége a lényeges. És nem is pusztán az, hogy Másolatok veszik körül az embert. Hanem az, hogy ez a kettő, a felmorzsolódó személyiség és a Másolatvilág találkozik. A kérdés az, hogy ennek a feszültségéből mi csap ki.
G. A.: Az író, a gondolkodó lehetőségei mennyire szűkülnek be ezáltal? "Mit kezd a szellem önmaga hatástalanságával?" – hogy a könyvéből idézzek.
S. I.: A szellem embere, ha valóban a szellem embere – Beckettel szólva – mindig az örvény közepére mutat. Számomra ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt felismeri, amit nálunk radikálisan Hamvas Béla fogalmazott meg, hogy a történeti időben nincsenek "rendben lévő" megoldások.
G. A.: És ha ezt felismeri?
S. I.: Akkor szembefordulva a kordivatokkal, próbál belül, magában lassítani az iszonyú felgyorsulással szemben, és próbál magában csendet teremteni a bábeli hangzavarral szemben. Aztán leül és dolgozik, az idő majd dönt munkája értékéről.
G. A.: Az új világállapot – írja – olyan dichotómiákat hoz, amelyeket a korábbi fogalmakkal még jellemezni sem tudunk. Melyekre gondol?
S. I.: Arra, hogy a civilizáció új körülményei között élő embernek milyen lesz az ellenálló-képessége lelki-szellemi-morális kérdésekben. Hogy a demokráciák meddig tudják kordában tartani az agresszivitást önmaguk határai között, meg azokon kívül: meddig lesznek képesek demokráciák maradni. Lesznek-e olyan nagy tekintélyű államférfiak, akik ezt elősegítik vagy más veszélyes típusokat termelnek ki az új megoldhatatlanságok? S arra is gondolok, milyen lesz az élet, amikor nem hatalmas távolságokban, hanem az egymásrautaltság, az összezártság körülményei között egyesek nagyon jól, mások közepesen, de a többség sehogyan sem tud majd élni, és a törésvonalak nem földrészek, hanem régiók és települések között húzódnak. Miképpen csap majd össze a tisztánlátásra való törekvés és a vakság kényszerűségébe való belenyugvás?
Hozzá kell ehhez tenni, hogy az emberi élet mindig egy-egy korszak megoldhatatlanságai között lehetett éltető, szép, akár boldog is.
forrás: Sándor Iván MIKORIAK A GOLYÓNYOMOK?
Kalligram, Pozsony 2005. (pp. 160-161.)
Sándor Iván: Pontosítsunk. Azt mondom, hogy azok számára, akik a kultúrát főképp az interneten veszik birtokba – a rengeteg csatornán érkező nem kulturális információval együtt – és hiányzik náluk az olvasmányalap, a kulturális tradíció szellemi-etikai otthonossága, szóval az ő számukra fennáll majd annak a veszélye, hogy a kultúra valóban csak az egyike lesz az őket érintő információs hatásoknak. A század rengeteg szálon futó történetéből számomra az egyik legfontosabb a személyiség felmorzsolódása. A huszadik századi regény erről szól. A líra is. Azt hiszem, az elkövetkező korszakban mégsem pusztán az Én veszendősége a lényeges. És nem is pusztán az, hogy Másolatok veszik körül az embert. Hanem az, hogy ez a kettő, a felmorzsolódó személyiség és a Másolatvilág találkozik. A kérdés az, hogy ennek a feszültségéből mi csap ki.
G. A.: Az író, a gondolkodó lehetőségei mennyire szűkülnek be ezáltal? "Mit kezd a szellem önmaga hatástalanságával?" – hogy a könyvéből idézzek.
S. I.: A szellem embere, ha valóban a szellem embere – Beckettel szólva – mindig az örvény közepére mutat. Számomra ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt felismeri, amit nálunk radikálisan Hamvas Béla fogalmazott meg, hogy a történeti időben nincsenek "rendben lévő" megoldások.
G. A.: És ha ezt felismeri?
S. I.: Akkor szembefordulva a kordivatokkal, próbál belül, magában lassítani az iszonyú felgyorsulással szemben, és próbál magában csendet teremteni a bábeli hangzavarral szemben. Aztán leül és dolgozik, az idő majd dönt munkája értékéről.
G. A.: Az új világállapot – írja – olyan dichotómiákat hoz, amelyeket a korábbi fogalmakkal még jellemezni sem tudunk. Melyekre gondol?
S. I.: Arra, hogy a civilizáció új körülményei között élő embernek milyen lesz az ellenálló-képessége lelki-szellemi-morális kérdésekben. Hogy a demokráciák meddig tudják kordában tartani az agresszivitást önmaguk határai között, meg azokon kívül: meddig lesznek képesek demokráciák maradni. Lesznek-e olyan nagy tekintélyű államférfiak, akik ezt elősegítik vagy más veszélyes típusokat termelnek ki az új megoldhatatlanságok? S arra is gondolok, milyen lesz az élet, amikor nem hatalmas távolságokban, hanem az egymásrautaltság, az összezártság körülményei között egyesek nagyon jól, mások közepesen, de a többség sehogyan sem tud majd élni, és a törésvonalak nem földrészek, hanem régiók és települések között húzódnak. Miképpen csap majd össze a tisztánlátásra való törekvés és a vakság kényszerűségébe való belenyugvás?
Hozzá kell ehhez tenni, hogy az emberi élet mindig egy-egy korszak megoldhatatlanságai között lehetett éltető, szép, akár boldog is.
forrás: Sándor Iván MIKORIAK A GOLYÓNYOMOK?
Kalligram, Pozsony 2005. (pp. 160-161.)