 |
| Magvető kiadó, Budapest, 1992. |
„Magyarországon most szinte mindannyiunk élete változásban, ha nem éppen válságban van. Az a stabilitás is megingott, amely az én életemet tulajdonképpen fura módon »Széchenyi jegyében« határozta meg: ötvenkettedik éve élek a Lánchíd és az Alagút mellett, látom az Akadémiát – a nagy gróf művei érintenek meg naponta. Az emberélet stabilitását semmi sem helyettesítheti: mégis, valami váratlan fordulat »segítséget« hozhat, amolyan »bírjátok ki valahogy péntekig« jelleggel. Bécsben, Széchenyi István utolsó lakhelye környékén, Döblingben járva nem is sejtettem, hogy még ugyanaznap délután szenvedélyesen meg fog ragadni a nevezett nagy magyar egy további műve – mármint az általa nálunk meghonosított mű –, a lóverseny. Igaz, megannyi szeretett madaram pusztulása után kezdtek »jönni« a lovak. S rájöttem: mestereim – Ottlik, Pilinszky, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes –műveiből a lovak már rég-rég szólnak hozzám. Bécset Párizs, majd a Rajna–Ruhr vidék lóversenypályái követték. Találtam egy különös, bódító szenvedélyességű lételemet, amely pótcselekvés is, nem is…erről a kavargásról, nagyon valósághűen és csupa hiteles mozzanatot sorakoztatva, tárgyszerű hűséggel is, szól ez a regény. Kopott szó: mégis a túlélés, a kibírás folyamatosságát keresem benne, ill. számolok be arról, hogyan lett meg a számomra, most átmenetileg, ez.”