II.A meditáció véget nem érő mozdulat. Soha nem mondhatjuk azt, hogy meditálunk, vagy hogy meghatározott időt szánunk a meditálásra. Ez nem elhatározás kérdése. A meditáció áldásában nem azért részesül valaki, mert rendszeres életet él, vagy meghatározott időbeosztást, erkölcsöt követ. Csak akkor van részünk benne, ha a szívünk valóban nyitott. Nem a gondolkodás kulcsa nyitotta ki, nem az intellektus vigyázza a biztonságát, hanem amikor olyan nyitott, mint a felhőtlen égbolt; akkor meglátogat, anélkül hogy tudnánk, anélkül hogy hívtuk volna. De nem lehet megóvni, megtartani, imádni. Ha megpróbáljuk, soha többé nem jön: akármit csinálhatunk, el fog kerülni. A meditációban nem vagyunk fontosak, nincs helyünk benne; szépsége nem mi vagyunk, a szépség benne magában van. És ehhez nincs mit hozzátenni. Nincs értelme kinézni az ablakon azt remélve, hogy véletlenül elkapjuk, vagy egy besötétített szobában ülni és várni rá; csak akkor jön, amikor egyáltalán nem vagyunk ott, és az általa nyújtott boldogságnak nincs folyamatossága.
A mérföldekre elnyúló hegyek a végtelen kék tengerre néztek. Majdnem teljesen kopár, napégette, kis bokrokkal tarkított hegyek voltak, és a bevágásokban fák nőttek, nap- és tűzégette fák, de azért ott álltak, virultak csöndesen meghúzódva. Egy bizonyos fa, egy óriási tölgy látszott uralni az összes környező hegyet. A másik hegy tetején pedig egy halott, tűzégette fa volt; csak meredezett ott csupaszon, szürkén, egyetlen levél nélkül. A hegyeket, szépségüket és a kék égre kirajzolódó körvonalaikat nézve úgy látszott, mintha ez a fa egyedül tartaná az égboltot. Sok ága volt, mindegyik élettelen, ezek soha többé nem érzik a tavaszt. Mégis kecsességével és szépségével a fa egészében fölöttébb elevennek látszott; úgy érezted, mintha a részévé válnál minden külső hatás nélkül, időtlenül. Úgy tűnt, örökké ott lesz, mint ahogyan a nagy tölgy is a völgyben. Egyikük élt, a másik halott volt, és kizárólag ez a két fa számított ezek között a napégette, tűzpörkölte, a téli esőkre váró hegyek között. Az élet teljességét láttad, beleértve a saját életedet is abban a két fában - az egyik eleven, a másik holt. És közöttük szeretet terjedt szét, védőn, látatlanul, igénytelenül.
A ház alatt egy anyaállat lakott négy kicsinyével. Aznap, amikor megérkeztünk, a verandán voltak, a mosómedve-anya és a négy bocs. Azonnal barátkozni kezdtek - élénk fekete szemükkel és puha mancsukkal -, ennivalót kértek, és ugyanakkor idegesnek mutatkoztak. Az anya tartózkodó volt. Másnap este újra megjelentek, a kezedből ettek, és érezted puha mancsukat; készséggel ráálltak, hogy megszelídítsd, simogasd őket. És csodáltad szépségüket és mozgásukat. Pár nap múlva tele volt velük a ház, és érezted bennük az élet mérhetetlenségét.
Szép derűs idő volt, minden kis fa és bokor tisztán rajzolódott ki a ragyogó napsütésben. A férfi a völgyből jött fel a hegyoldali házhoz, ahonnan kis vízfolyásra és azon túl egy egész hegykoszorúra lehetett ellátni. Fenyők és magas bambuszok nőttek a ház közelében.
Fiatal ember volt, telve reményekkel, a civilizáció durvasága még nem érintette meg. Nem kívánt mást, mint hogy nyugodtan ülhessen, csendben lehessen, hogy ne csupán a hegyek csendesítsék le, hanem saját belső késztetéseinek elnyugvása is.
- Milyen szerepet játszom ebben a világban? Mi a viszonyom az egész fennálló rendhez? Mi az értelme a véget nem érő konfliktusoknak? Van egy szeretőm; együtt hálunk. És ez mégsem a rév. Olyan mindez, mint egy távoli álom, amely szertefoszlik, majd visszatér, az egyik pillanatban harsány, a másikban nincs semmi jelentősége. Láttam néhány barátomat, akik kábítószereznek. Elbutultak, eltompultak. Lehet, hogy kábítószer sem kell hozzá, és engem is tompává tesz az élet taposómalma és saját magányom fájdalma. Nem számítok a sok millió ember között. Azon az úton fogok járni, amelyen a többiek, soha nem fogok rábukkanni arra a drágakőre, amelyik nem kopik meg, amelyet soha nem lophatnak el, amely soha nem homályosul el. Ezért gondoltam, hogy feljövök ide, és beszélgetek önnel, ha ráér. Nem kérek semmilyen választ a kérdéseimre. Össze vagyok zavarodva; bár nagyon fiatal vagyok még, máris elkedvetlenedtem. Látom magam körül az idős, reménytelen generációt a maga keserűségével, kegyetlenségével, képmutatásával, megalkuvásával és óvatosságával. Nincs mit adniuk, és bármennyire furcsa, nem is akarok tőlük semmit. Nem tudom, mit akarok, de azt igenis tudom, hogy nagyon gazdag, értelmes életet kell élnem. Az biztos, hogy nem akarok beülni valamilyen irodába, és aztán fokról fokra valakivé válni abban az alaktalan, értelmetlen létben. Néha magamban sírok a távoli csillagok magányossága és szépsége láttán.
Nyugodtan ültünk egy ideig, a fenyőbe és a bambuszba beleakaszkodott a szellő.
A pacsirta és a sas röptében nem hagy jelet; a tudós igen, ahogy minden szakember is. Követheti őket lépésről lépésre, és újabb léptekkel járulhat ahhoz, amit ők megtaláltak és felhalmoztak; és többé-kevésbé azt is tudja, hogy hová vezet a felhalmozott anyag útja. De az igazság nem ilyen; olyan vidék az, amelyen nincs ösvény; lehet, hogy az országút következő kanyarulatában van, lehet, hogy ezermérföldnyire. Menni, menni kell tovább, és aztán egyszer csak ott lesz ön mellett. De ha megáll, és követendő utat jelöl ki más valaki számára, vagy megtervezi a saját életútját, az igazság soha nem ér a közelébe.
- Ez képletesen vagy valóságosan értendő?
Ön mit gondol? A mi számunkra mindennek olyan használatra kész állapotban kell lennie, hogy valami gyakorlati dolgot művelhessünk vele, felépíthessünk vele valamit, imádhassuk. Bevihet egy botot a házba, felteheti a polcra, virágot tehet elé minden nap, és pár nap elteltével a botnak temérdek jelentése lesz. Az értelem bármit értelmezhet, de az egésznek semmi értelme. Ha valaki megkérdezi, mi az élet célja, az olyan, mintha ezt a botot imádná. Az a rettenetes az egészben, hogy az elme mindig új célokat, új jelentéseket, új élvezeteket talál ki, és mindig tönkreteszi őket. Soha nem nyugszik. A maga nyugalmában gazdag elme soha nem néz túl azon, ami van. Sasnak is, tudósnak is kell lennünk, tudván tudva, hogy a kettő soha nem találkozhat. Ez nem azt jelenti, hogy két külön dologról van szó. Mindkettőre szükség van. De amikor a tudós sas akar lenni, vagy fordítva, abból baj támad a világban.
Ön még elég fiatal. Soha ne veszítse el az ártatlanságát, és az ezzel járó sebezhetőségét. Ez az egyetlen kincsünk, és ezt birtokolnunk is kell.
- Ez a sebezhetőség a létezés alfája és omegája? Ez az az egyetlen, felbecsülhetetlen drágakő, amelyre rábukkanhatunk?
Nem lehet sebezhető ártatlanság nélkül, és bár ezernyi tapasztalata van, ezernyi mosolya és könnye, ha ezek nem szűnnek meg számára, hogyan lehetne ártatlan? Csak az ártatlan elme az, amely - az ezernyi tapasztalat ellenére - képes meglátni, mi az igazság. És csak az igazság az, ami az elmét sebezhetővé - vagyis szabaddá - teszi.
- Azt mondja, hogy nem láthatjuk az igazságot, ha nem vagyunk ártatlanok, és nem lehetünk ártatlanok, ha nem látjuk az igazságot. Ez ördögi kör, nem?
Az ártatlanság csak a tegnap halálából születhet. De mi sohasem halunk meg a tegnap számára. Mindig megmarad bennünk a tegnap üledéke, foszlánya, és ez az, ami lehorgonyozza, az idő révén fogva tartja az elmét. Tehát az idő az ártatlanság ellensége. Nap mint nap meg kell halnunk mindannak a számára, amit az elme megkaparintott, és amibe belekapaszkodik. Másként nincs szabadság. A szabadságban ott van a sebezhetőség. Nem egymást követő dolgok ezek - egyetlen mozgás része mind az érkezés, mind a távozás. Az ártatlanság valójában a szív telítettsége.