Önkéntelenül ráérzünk, ha egy korszak véget ér. Amikor csattanással, villámmal, halállal: nem lehet nem észrevenni, de van, amikor hosszan vásik, mint a madzag, s a szakadás már csak posthumus bizonyíték.
A dolgok általában a jelenben érnek véget, szemünk előtt válnak múlttá, ritkább dolog, mikor a múlt fejeződik be, mint egy régi film, amit szívességből újra vetítettek nekünk vagy kényszerítettek, hogy újra végigéljük. Ilyenkor aztán a múlt végleg befejeződik, minden és mindenki a helyére kerül, a halottak újra élnek, s az élők (mármint az akkor élők) újra halnak. Újra kapunk sorsdöntő levelet, újra válaszolunk legjobb tudásunk szerint, persze mit sem tesz, hogy már ismerjük a végkifejlést, mint aki a végén kezdi olvasni a regényt. Azért nem mondanám, hogy nem izgalmas ez az újraélés. Rég elszáradt virágok az élet vizébe hajítva újra bimbókat hajtanak, hamu és homok alól újra hajt a fa. Egyszerre izgalmas és kétségbeejtő újra élni az elmúlást, mert először csak a jelen vált múlttá, de most a múlt válik jelenné. Hogy végleg kihűlve és felgombostűzve kerüljenek a jeles percek a lepkegyűjteménybe kronológiai vagy fontossági sorrendben, egymást vonzva vagy taszítva, mondhatnám dialektikus viszonylatban.
A kísérő zenét a történéshez a tárgyak és hátterek szolgáltatják, a gyerekkori piros, csatos cipőcske, fivéreim kék selyem kravátlija, anyám gyöngyös kalaptűje. A járda bazalt kockakövei, a félkilós kapukulcs, a cipőmadzag, amit hasat-csikorító félelmemben az iskolától, reggelente fűzögettem. S Klammer Mariska a festőállványával és a mi virágzó almafáink. K. M. oly mennyiségben teremtette újra őket, hogy bizonyára van még lakás, melynek falán a mi almafáink függenek.
Aztán mint a sakkozók figurái, előre-hátra lépked az emlékanyag, lóugrással átrugtat életkorokon, tájakon, országokon. Hol gyermek az ember, hol felnőtt, hol sikeres, hol kinullázott, hol boldog, hol kínlódó, hol segítségre szorul, hol már maga segíthet. Hol egy zsebkendő megvásárlása nagyobb gondot okoz, mint később egy kerté. A forró és hideg váltakozásától az ember elszédül, az évtizedek tömény átélése megviseli.
Mire visszaérkezik a jelenbe, zúg a füle, mint a légnyomás-különbségtől. Hozzá kell szokni a klíma-különbséghez, s mire az ember elnyugszik öregsége megállapodott hőmérsékletén, rájön, hogy az élet nem hiába hosszú, csak kis mennyiségekben adagolva lehet elviselni.