Elkezdődött végleg vége lenni.
Lassan minden észrevétlenül
Pusztulni kezd, pállni, szétperegni,
Odvasodik a világ belül.
A némaság a szívekbe szárad,
Nesztelenül szerteszáll a szó,
Utolsókat köpik ki a szájak,
Mondhatatlan, mi nem látható.
A füstölgő légben vitriol van,
Foszlanak a formák, alakok,
Fojtogató, bűzös ködgomolyban
Masíroznak némán a vakok.
S ki dünnyög még: Biztos erről volt szó?...
Azt otthagyják. Nem lesz vele gond.
Kipusztulni indul az utolsó
Boldogtalan, idegen bolond.
Pengeszemű, elordasodott nép
Hömpölyögve, büszkén felvonul,
Hozza századok szokott szemetjét,
S elégedett irgalmatlanul.
És nem marad menedék semennyi.
Itt tenyészni lehet majd csupán,
A falkával föl-le, föl-le menni
Az enyészet korhadt grádicsán.
Valaminek itt annyira vége,
Amennyire vég nem volt soha,
Halleluja száll a szennyes égre,
S beköszönt a semmi fénykora.
Gond feledve lesz, bánat eladva,
S szétrohadva haragnak harangja.
 |
| Kozmosz Könyvek, 1986. 69-70.p. |