K. G. - Én azt érzem, hogy az embereket a kultúra, a vallás és az irodalom teljesen magukra hagyta, és éppen akkor, amikor a mindennapok struktúrája hihetetlen és kibírhatatlan nyomás alá helyezi az individuumot -aki így persze képtelen "normális"-nak, vagy erkölcsi értelemben "rendes"-nek megmaradni; s akihez senki sem intéz legalább egy jó szót. Gondoltam, jó akkor én most megpróbálok magamban és magammal beszélgetni. Valahogy legalább leírni, amiben élek, élünk: ezt a mi teljességgel elviselhetetlen, halálra szánt helyzetünket. Nincs ebben semmi új; de én nem akartam megmaradni a "normalitás", a forgalomban levő humanitásfogalom értelmezési határain belül: hogy elítéljük azt, hogy így elbánnak, hogy ennyire kibabrálnak velünk. Mert ez az elbánás saját bensőnkből fakad, kihívás, és a kihívásnak talán engednünk kéne, hátha kiderülne, hogy az univerzum nem is olyan, mint amilyennek lefestik... Hogy hátha más. Hátha kicsit jobb. Hátha erről a "jobb"-ról kellene beszélnünk.
Sz. F. I. - A dokumentált és dokumentálható, önéletrajzi hitelességű történeteken keresztül?
- Ragaszkodom a történethez, ahhoz, ami tényleg megtörtént. Ami éppen ezért biztosan csak olyan lehet, ami velem esett meg. Ha az ember -az elbeszélés roppant nehézségei ellenére, azokat legyőzve mégis rendesen el tudja mondani azt, ami történt, akkor megtette talán az egyetlen dolgot, amit emberként egyáltalán megtehet. Olyan súlyos ugyanis általában, ami történt, ami történik. Annyira nehéz és annyira jelentős. Rettenetes. Amikor mondjuk adott helyzetben mások viselkednek tisztán és és hősiesen, én meg nem. Vagy én igen, és ők nem. A "hogyan is volt" kérdése fogalmazódik meg újra meg újra; és szakadatlanul kínálkoznak a hamis válaszok is. Ha rendesen meg tudod írni a történetet, akkor az nem a válasz, nem válasz semmire; mégis jáde-szerűvé válik az elbeszélés: hogy tudniillik "minden repedést híven megmutat". Mint a jáde, a kínai kultúra lágy fényű, selymes, de rettenetesen kemény, kalapáccsal sem összetörhető "szent köve".
A " világképek" természetellenes mozdíthatatlanságával, tömbszerűségével szemben áll a történet, a történések valódi, személyes, kézzelfogható volta. A tét talán az, hogy ebbe a történetbe be tudunk-e lépni, hogy a történet által meg tudunk-e nyílni a többi létező felé, szóba tudunk-e állni a Másikkal. A történettel nem akar semmit sem "mondani" az ember -főleg azt nem, hogy miről is "szólna" a világ, vagy hogy ezt vagy azt kellene tennünk.
- De magad is azt írod, hogy "minden önéletírás a dilettantizmus melegágya"...
- Ottlik a Prózában azt írja, hogy van amit az Ég akar mondani, és van amit az író. Amit az író akar mondani, az hülyeség és fölösleges. Borzadok tőle. Hogy voltam ezzel a könyvvel: úgy kezdődött, hogy tanulmányt akartam írni Rembrandt Zsidó menyasszonyáról. Azután már csak arról, hogy miért nem lehet egy ilyen tanulmányt megírni. Elkezdtem ugyan vacakolni vele, gyűltek a jegyzeteim, fogalmazványaim, de ezek rögtön be is kerültek az ágyam alá, egy nagyobbacska kartondobozba. Semmi sem volt jó. Kezdtem úgy érezni, ahhoz, hogy a képről valamit mondani tudjak, mindent meg kellene írnom önmagamról -hisz' ez a kép (amelyet maga Isten festett, amikor észrevette, hogy már semmi sem megy) a nézőt a maga centrumában szólítja meg. Odaáll az ember a kép elé és nézi, az ilyen...nem tudom, furcsa; mintha inkább az nézné az embert. Nem lehet anélkül nézni, hogy meg ne mondanám, velem mi a helyzet. Abban a mélységben, amit az ember, így nyilvánosan nem is szívesen mond el. De a könyv, az más: ott az is elmondható, ami nyomasztó, fájdalmas, vagy pont hogy nagyon is kellemes és szép.
Szóval végül is az eltervezett Rembrandt-tanulmányból történetek kerekedtek, azokból pedig kezdett összeállni a regény...
- És közben az idő múlásával párhuzamosan a regény is egyre terebélyesedett...
- Ellenkezőleg. Egyre rövidebb lett. Szerintem ez egy nagyon rövid könyv. Mintha egy délután el lehetne olvasni. Úgy lett ilyen, hogy folyton rövidítettem: az első nekifutásra megszülető százhúsz flekket sokalltam -Rembrandt-tanulmánynak túl hosszú. Újra kezdtem írni az egészet, és tényleg rövidebb is lett, kb. háromszáz flekk. Így írtam át a regényt egyre-egyre rövidebbre...
Végül is véletlenül, a munka során jöttem rá arra a technikára, hogy mindent újra meg újra át kell írnom. Így borult fel a történetmondás lineáris menete, így jött létre valamiféle szinkronicitás. Én ezeket mindig híven meg is örökítettem: hogy mondjuk tél van és elalszik a cserépkályhánk gázégője, s ahogy két év múlva -mert azért 2500 flekket harminchatszor leírni elég nagy és hosszadalmas munka- az újragépelésben ismét ehhez a részhez érek, hát megint elalszik...
Ilyen alkalmakkor kezdtem úgy érezni, hogy élni kezd a regény, hogy valami élő dolog részese lettem, hogy valamilyen eleven tér furcsa forgásába kerültem. Hogy az "elbeszélés" és a "valóság" közötti határok hirtelen elmosódtak, átjárhatókká váltak.
Ekkor kezdtem tudatosan is ráállni e forgás ritmusára. Ráállni a víz hullámzására, engedni a természet erejének... Mintha az eseményeknek, a történéseknek is ilyen volna a ritmusa: mintha nemcsak a staccato-szerű események léteznének -alles, was der Fall ist-, hanem azoknak bámulatosan gazdag összehurkolódásai is...
A "művészet" és a "valóság" akkor most kettő vagy nem kettő? A kínai parabolák, amelyeket annyira szeretek, nagyon szabadon szólnak erről -talán éppen ezért a szabadságukért szeretem annyira őket. Az egyik ilyen történet Han Kanról, a lóábrázolásairól híressé vált festőről szól (az ő lovai után nevezték el a lascaux-i barlangfestmények rövidlábú, sárga kis lovait "kínai ló"-nak): egy ember jön az utcán, kötőféken vezetve lovát; lódoktort keres -az egyik mellső lábán meg van sérülve a ló. Valaki kacagva kiáltja: "De hiszen ilyen ló nincs is, ilyen lovakat Han Kan szokott festeni!" Han Kan véletlenül arra jár, s azt mondja: "Valóban én festettem tegnap ezt a lovat. Megnézem, nem sérült-e meg a kép." Hazasiet, s csakugyan: azon a helyen a ló mellső lábánál lepattogzott kicsit a festék. Kijavítja; mire visszaér, már csak az elvágtató lovast látja, aki visszafordulva köszönetet int. Han Kan azt mondja az ámuló járókelőknek: "Hát nem tudtátok, hogy minden, amit mi idefönt megcsinálunk, azonnal megjelenik odalent, a démonok között?"
A kínai magaskultúrában, amely mágikus előzményeit sohasem felejtette el, úgy tartották, hogy a "valóság" és a "festészet" ugyanannak a valaminek a két tartománya, s egyikből a másikba az átjárás magától értetődő és természetes. A festő (az író) a valósággal foglalkozik, nem a valóság halott képével. Beavatkozik abba, ami a "világ".
A beszélgetés teljes szövege olvasható a FILUM kiadó 1997-ben megjelentetett Karátson Gábor Az együgyű Isten c. könyvének 164-173 oldalain
Oda van az erkőlcs! oda van a tudomány! Hazánk
Reménye mind kifonnyadott! - virágjait
Eggy dér (ki vélte vólna!) csaknem mindenütt
Lefőzte! Még az oskolákban is! - Mire
Ment a gonoszság! - Fajtalan tűz, jámborok
Csufoltatása, fülverő káromkodás,
Parázna szitok, eggy szóval undokság s merő
Istentelenség hallatik, szemléltetik!
Mennyben örök bér nincsen; a pokol - mese;
A lélek elmúl: azt csacsogják a tejes-
Szájú deákocskák is, és óh fájdalom!
Nyilván csacsogják. - Nincs fenyíték s félelem.
Csak színre vannak a gonoszt tilalmazó
Törvények: a bűn büntetés nélkűl marad.
Valamint, midőn a gátak elszakadnak, az
Eggymásra tollott s szűntelen jövő habok
Eggyszerre kilövellkednek; a téres mezőt
Sebes futamva meglepik s a dús határ
Kincsit lenyomják, vagy magokkal elviszik:
Úgy a kicsiny-korúk is a sűrű gonosz
Példákat otthon, szent helyen, kinn, mindenütt
Látván, levetik a szent igát, kinevetik a
Józan tanácslót; nyakra-főre, tartalék
Nélkűl rohannak eggy veszélyről másikra,
Vetekedve, szabadon, űzik a vétket. - Ki ne
Húllassa könyvét a szerencsétlen fiak
Hólt állapotján! Mit reménylhetünk ezen
Mirígyesekből! - Oh szegény atyák, anyák!
Hol van jövendőbéli gyámoltok? Mire
Tettétek a kőltséget? Elveszett! Soha
Nem veszitek hasznát! - Megcsalatkozott király!
S királlyal eggyütt megcsalatkozott haza!
Mit vártok ezen elvetemedett és elfogúlt
Rossz fajzatokból? Ah! kitől fél, aki ne
Fél Istenétől? - Jőjjetek, siessetek,
Nyomjátok el ezen elterűlt fenét - talán
A kisdedektől el lehet még tíltani.
Talán eszekre térnek a feslettek is
Nagy gondotok után; hajtnotok tán meglehet
A gyenge vesszőt. - Jaj, kemény fa, görcs leszen,
Ha több üdőt nyer. - Eggy okos, bőlcs férjfinak
Adjátok által a vezérséget. - Mihez
Nyúlt Róma nagy fergetegi közt? - Dictatori
Hatalomhoz. - A kormányra tudnék én - De nem -
Még megköveznek a szabadságon kapók.
1794.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .