Azokkal a barátainkkal, akikkel nem hagytuk el egymást
– akiket nem felejtettünk el évekig visszahívni, hogy azután
minden lehetséges hívás egyre kínosabbnak tűnjön;
akikkel bizalmasok voltunk, csak hát egy idő után más érdekelt minket,
máskor szültünk, vagy úgy adódott, hogy egyikünk szült,
másikunk elvált, vagy sose akart családot, vagy akart, de nem lehetett:
akikkel más lett a közmegegyezés, a biztos alap,
amiről azért nem beszélünk, mert ugyanúgy gondoljuk;
akikkel azért nem járunk már össze, mert unjuk, amit mondanak,
és magunkat is unjuk, miközben hozzájuk beszélünk;
akik olyan helyre költöztek, ahová ritkán jár a busz,
vagy mi maradtunk vidéken, és ők felénk se néznek;
akikkel nem köt össze már a nosztalgia, mert ki tudja,
hányadán is állunk egymással; akiktől nem kérdezheted meg:
„hogy vagytok?”, mert ki tudja, együtt vannak-e még;
akiktől nem kérdezheted meg: „hogy megy a munka?”,
mert ki tudja, nem rúgták-e ki; akikkel fel se merül
a találkozás lehetősége, mert olyan országban élnek,
ahol a gyerekük anyanyelve nem a szüleiké –,
nos, azokkal a barátainkkal, akik végül megmaradtak,
ellenségek lettünk. Kihasználtuk őket, és kihasználtak
minket, idegesítőek voltunk, és ők megharagudtak;
a távolság lett köztünk az, amire vártunk:
a távolság lett köztünk a vágyott tisztelet.
a vers a JELENKOR folyóirat 2016. 11. számában jelent meg