Kicsiny Balázshoz a Velencei Biennálén bemutatott anyagáértEl kell innen menni, mert ez nem az a hely, ahol lenni lehet, és ahol maradni érdemes, mert ez az a hely, ahonnan elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos súlya miatt menekülni kell, fogni a bőröndöt, mindenekelőtt a bőröndöt, két bőrönd éppen elég, abba berakni mindent, és rákattintani a zárakat, hogy aztán rohanás a suszterekhez, és talpalás és talpalás, és megint csak talpalás, mert bakancsok kellenek, egy pár bakancs, ez mindenképpen, egy jóféle bakancs és két bőrönd elég, azzal már nekivághatunk, amennyiben tudjuk — mert ez az első —, hogy pontosan hol az a hely, ahol éppen vagyunk, kell tehát egy képesség, egy egészen gyakorlatias tudás ahhoz, és nem valami irányzó érzelem vagy egy amolyan szív mélyén rejtekező ködös izé, hogy meghatározzuk, hol vagyunk éppen, amihez képest majd kiválasztjuk a helyes irányt, egy érzék, mintha a kezünkbe foghatnánk egy-egy különleges eligazító-készüléket, amellyel megmondhatjuk, hogy akkor tehát itt és itt volnánk a térben, történetesen egy különlegesen elviselhetetlen, kibírhatatlan, hideg, szomorú, kietlen és halálos metszéspontban, ahonnan menni kell, mert ez nem az a hely, ahol lenni tudni és maradni tudni képes az ember, az ember ezen a mocsaras, aggasztóan sötét pontján a térnek egyáltalán nem képes semmire azon kívül, hogy kimondja, menni, és menni azonnal, gondolkozás nélkül nekivágni, és nem nézni vissza, csak előre szegezett tekintettel követni a korábban megszabott irányt, a helyes irányt természetesen, amelyet kivetni korántsem tűnik olyan gyötrelmes nehéznek, kivéve, ha kiderül, hogy ez a gyakorlatias tudás, ez a különleges érzék, amint sikerült azonosítani a tér ama, a szomorútól a halálosig terjedő pontjának koordinátáit, egyszeriben csak azt mondja, „rendes esetben" úgy megy ez, hogy megmondjuk, egy ilyen különlegesen nehéz helyzetnél, mint a miénk, innentől vagy erre vagy arra kell menni, azaz vagy ez, vagy az ellenkezője a jó irány, csakhogy vannak esetek, az úgynevezett „nem rendes esetek", amikor ez az érzék, ez a joggal magasra értékelt gyakorlatias tudás kijelenti, hogy az irány, amit kiválasztottunk, jó, hogy akkor tessék, ez lesz az, erre, ni, ez a jó - ám jó az ellenkezője is, jelenti ki ugyanez az érzék, na, és akkor áll be a bolyongás állva, mert ott van ez az ember, két súlyos bőrönddel a kézben s egy pár kitűnően megtalpalt bakancsban, és mehetne jobbra is, és nem tévedne ebben, de mehetne balra is, és abban sem tévedne semmiképp, amikor tehát mind a két, egymással azonban homlokegyenest ellenkező irányt jónak, éspedig úgy ítéli jónak ez az érzék bennünk, hogy erre minden oka megvan, hiszen legalábbis ez a két, egymásnak tehát homlokegyenest ellentmondó irány megadása ama gyakorlatias érzéken belül a vágy szerint megítélt szerkezetben zajlik le már, vagyis a „menj jobbra" épp annyit ér, mint a „menj balra", mivel mind a két irány a vágyaink szerinti legtávolabbi, innentől a legmesszibbre vezető tájra mutat, a megadott irányban elérendő pontot ugyanis már korántsem ez a gyakorlatias tudás, érzék, képesség, hanem egyes-egyedül a vágy határozza meg, az a sóvárgás, hogy ne egyszerűen csak a legnagyobb messzeségbe kerüljön pillanatnyi helyzetétől, hanem egyszersmind a legígéretesebb helyre is az ember, ahol megnyugodhat, mert hisz erről van szó, a megnyugvásról, ezt keresi ez az ember abban a vágyott távolban, megnyugvást valami kimondhatatlanul nyomasztó, fájdalmas, őrült nyugtalanságra, mely mindannyiszor elfogja, ha pillanatnyi helyzetére gondol, a kiindulópontra, arra a végtelenül idegen földre, ahol most van, és ahonnan mennie kell, mert elviselhetetlen és kibírhatatlan és hideg és szomorú és kietlen és halálos itt minden, de ahonnan az első pillanattól a megdöbbenésig mozdulni sem bír, mikor rájön, és tényleg megdöbben, hogy lényege szerint gúzsba van kötve, éspedig amiatt a különben hibátlanul működő gyakorlatias érzéke miatt van gúzsba kötve, mely egyidejűleg mutat két ellentétes irányba, hogy hát induljon csak el, jól teszi, csak hát hogy is lehetne egyszerre két, egymással ellentétes irányba elindulni, ez a kérdés, és ez is marad, itt áll, mintha idehorgonyozták volna, akár egy rozzant hajót, áll görnyedten a súlyos bőröndök terhe alatt, áll, nem mozdul, s így, állva, mozdulatlan indul aztán neki a vakvilágnak egy, már mindegy, miféle irányba, s egy tapodtat sem moccan, mikor már messze jár, s megkezdődik bolyongása a vakvilágban, mert míg valójában mozdulatlan, görnyedt alakja szinte szoborként vésődik bele az odahagyhatatlanba, lényege szerint azonban feltűnik minden úton: látják éjszaka és nappal, tudnak róla Amerikában, és tudnak róla Ázsiában, ismerik Európában, és ismerik Afrikában, járja a hegyeket, és járja a folyóvölgyeket, megy és megy és nem hagyja abba ezt a vándorlást egyetlen éjszakára sem, csak egy-egy órát pihen, de akkor is úgy alszik, mint az állat, és úgy alszik, mint egy katona, és nem kérdez semmit, és nem néz hosszan senki után, tudakolják tőle, de hát mit csinálsz, te bolond ember, hova mész ilyen megszállott tekintettel, ülj le, és pihenj meg, csukd be a szemedet, és maradj itt éjszakára, de ez az ember nem ül le, és nem pihen meg, nem csukja be a szemét, mert nem marad ott éjszakára, mert nem marad sokáig sehol, mert azt mondja, ha mond valamit egyáltalán, hogy neki mindig mennie kell, és jól látszik rajta, hogy hiába is kérdeznék, azt, hogy hova ilyen erőltetett menetben, azt senkinek nem árulná el, mert maga sem tudná már, amit korábban talán tudott, amikor állva maradván itt a két súlyos bőrönddel a kézben: nekivágott a vakvilágnak, nekivágott, de útja, az nem volt voltaképp, így aztán útközben sem lehetett, olyannak látszott inkább, mint egy szánalmas kísértet, akitől senki nem fél, nem ijesztgették vele a gyerekeket, és nem mormolták a nevét a templomokban, hogy kerülje el a várost, ha megjelent itt és ott, csak legyintettek, hogy már megint itt van, mert újra és újra feltűnt Amerikában és Ázsiában, újra meg újra megjelent Európában és Afrikában, s kezdett az a benyomás kialakulni róla, hogy valójában körbejár, körbe a világon, mint egy óramutató, s ha kezdetben volt is erre-arra jelenlétének valami érdekessége, ahogy még egy szánalmas kísértetnek is van, mikor már másodszorra vagy harmadszorra vagy negyedszerre jött, csak legyintettek, és őszintén nem érdekelt senkit, úgyhogy kezdett fogyni az alkalom, amikor kérdezni próbálgatták, vagy hellyel kínálták, kezdtek egyre ritkábban valami ételt tenni elé, mint ahogy az idők előrehaladtával már nem is fogadták be szívesen a házba, mert ki tudja, jegyezték meg egymás között, mi ez az egész, noha nyilvánvaló volt, hogy csupán csak megunták, éspedig végérvényesen, mivel ő egy óramutatóval ellentétben nem mutatott semmit, nem jelentett semmit, és ami a leginkább zavarta a világot, persze, ha zavarta ezt a világot valami egyáltalán, akkor az első- és utolsósorban az volt, hogy ez az ember nem ért semmit, csak ment, és nem volt értéke a világon semmi, így történt, hogy eljött az idő, amikor már úgy közlekedett ebben a világban, hogy a szó szoros értelmében észre sem vették, eltűnt, elpárolgott az anyaga szinte, a világ számára semmivé lett, azaz elfelejtették, ami természetesen nem azt jelentette, hogy a valóságból is hiányozni kezdett volna, mert nagyon is ott maradt ő, ahogy ment, fáradhatatlanul, Amerika és Ázsia, Afrika és Európa között, csak mintegy megszakadt a kapcsolat a világ és őközötte, s ekképpen elfelejtvén: láthatatlanná lett, s ezzel maradt végképpen egymagára, s ekkortól kezdődött, hogy bolyongásának egyes állomásain kezdett felfigyelni rá, hogy vannak hozzá szakasztott hasonló figurák is a történetben, időnként szakasztott olyanokkal került ugyanis szembe, akik szakasztott olyanok voltak, mint ő, akár ha tükörbe nézett volna, először meghökkent, és gyorsan elhagyta a várost vagy a vidéket, de aztán időnként már ott felejtette a pillantását ezeken a furcsa alakokon, kezdte vizsgálgatni őket, kereste a különbséget a saját fizimiskája és az övéké között, de ahogy telt az idő, s egyre több és több efféle szakasztott bolyongóval hozta össze a sors, úgy lett egyre világosabb, hogy a bőröndök is ugyanúgy, a görnyedt hát is ugyanúgy, az egész, ahogy tartotta magát a súly alatt, és ahogy vánszorgott előre egy-egy úton, minden hasonlított, azaz nem pusztán hasonlított, hanem tényleg szakasztott ugyanolyan volt, még a bakancs is, a mesteri talpalással, azt is megfigyelte, amikor betért egyszer valami tágasabb csarnokba, hogy vizet igyon, a talpalás is épp annyira mesteri, és szinte meghűlt az ereiben a vér, látta, hogy az egész csarnok tele van pontosan olyan emberekkel, mint amilyen ő, ivott gyorsan, és sietve elhagyta azt a várost és azt a tájat, s attól kezdve a lábát se tette be oda, ahol feltételezte vagy megérezte, hogy efféle bolyongókkal találkozik, kerülte tehát ekkortól kezdve őket, így maradt végérvényesen egyedül, s veszítette el vándorlása a maga megszállott véletlenszerűségét, de ment tovább, fáradhatatlanul, s jött el egy egészen új korszaka e vándorlásnak, mert biztos volt benne, hogy csak e döntését követően, hogy egy labirintusba kényszerítve magát, kerülte, amint lehetett, a hozzá szakasztott hasonlókat, hogy tehát csak ettől fogva kezdődtek az álmok, tudniillik teljesen esetleges helyszíneken és teljesen esetleges órákban aludt, röviden és felületesen, s e rövid és felületes alvások valamelyik ritka periódusában, ahogy addig soha, elkezdett álmodni, mégpedig mindig hajszálpontosan ugyanazt az álmot, egy álmot arról, hogy vándorlásának a végéhez ér, és valamiféle hatalmas órát vagy kereket vagy forgó műhelyt lát maga előtt, ezt ébredés után soha nem tudta biztonsággal azonosítani, mindenesetre valami ilyesféléhez ér, vagy ezeknek valamiféle együtteséhez, belép ebbe az órába vagy kerékbe vagy műhelybe, megáll a közepén, s abban a kimondhatatlan fáradtságban, amelyben addig az életét töltötte, a földre hanyatlik, mintha meglőtték volna, ledől, mint egy magába hanyatló torony, az oldalára esve lefekszik, hogy aludjon végre, mint egy végsőkig elcsigázott állat, és ez az álom rendre megismétlődött, akárhányszor hajtotta le a fejét valami zugban, vagy kapott valami priccset, folyton hajszálpontosan ugyanezt az álmot látta újra, pedig látnia egészen mást kellett volna, ha felemeli a tekintetét, ha évtizedes vándorlásai alatt örökösen lehorgasztott fejét egyszer felveti, mert akkor azt kellett volna lássa, hogy még mindig ott áll, két bőrönd van a kezében, a lábán mesterien talpalt bakancs, és úgy oda van horgonyozva ahhoz a talpalatnyi földhöz, amin áll, hogy még reménye sincs arra, hogy valaha is elmozdulhat onnan, mert ott kell állnia az idők végezetéig, egyszerre két jó irányban gúzsba kötve, az idők végezetéig ott kell állnia, mert az a pont az otthona, pont oda született, és ott is kell egyszer majd meghalnia, otthon, mely hideg és szomorú.
a szöveg forrása 
