És gondolj arra, amire én néha nem tudok: gyakran csak azért kerülsz egy pontra, hogy onnan induljál tovább.
L. P. - Az amerikai egyetemeken szemináriumon tanítják az "alkotó írást". Mennyit lehet ebből a mesterségből megtanulni? Mennyit kell?
O. G. - Semmit nem lehet és rengeteget kell. - No, nem, nem. Ezt húzzuk ki. Az ember beleszalad egy ilyen mechanikus szellemeskedésbe... Vagy jó, hagyjuk benne: mindjárt jó példa arra, hogy mit nem szabad. Az embernek előbb meg kell tanulnia a nyelvet, a nyelv teljes, óriási sínhálózatát. Aztán meg kell tanulnia ellenállni ennek a sínrendszernek - hogy ne oda utazzunk rajtuk, ahová visznek, hanem inkább oda, ahová érkezni akarunk. Van az irodalomnak egy amolyan kétkezi munka része, mondjuk, a megírás: amit meg kell tanulni. Ha szerencsénk van, sose tanuljuk ki. A megírásban is, ami a döntő, a leglényegesebb, az feltétlenül intuitív. Sőt már a puszta formai szerkesztés sem lehet mindenestül tudatos. Egy valódi nagy versben vagy regényben olyan sokféle rend van, hogy nem is tudhatunk mindegyikről, nemhogy szándékosan megszerkeszthetnénk ilyen bonyolult hiperkomplex összefüggéseket. Ezt még nehezebb megtanulni, ezt a nem tudatos részt. Vagyis az író mégsem mehet el katonának. Se más pályára. Munkájának ez a mintegy kézzelfogható része bőven elveszi az idejét, napját, fáradságát. S hogy mi a másik része? Hát ami ezt a munkát megszabja neki. Se nem elméje, sem az intellektusa, de még az intuíciója sem. Talán a teste: a szíve, a gyomra, hormonjai; meg a lelke: a létezése. Az embernek az a nagyobbik fele, amelyik sosem választott semmiféle foglalkozást. Okosan teszi az író, mégha a világ elfogadja is végül írónak, és beírhatja az útlevele, igazolványa rovataiba foglalkozásnak, okosan teszi, ha ezt azért nem veszi készpénznek: ha kettesben maradva önmagával mindig számon tartja, hogy a foglalkozása változatlanul annyiból áll, hogy ő csak egy ember, egy ürge - egy ürge, akinek a mibenlétét 30 vagy 60 éves korában sem lehet szorosabban meghatározni, mint 7 éves vagy 5 éves korában. No persze, kétségtelenül király, ugye, "mint minden ember, fenség, / Észak-fok, titok, idegenség" - de nem hordozza vállán egy nemzet sorsát, nem letéteményese az emberiség jövőjének, hanem azon kívül, hogy király és lidérces messze fény, csak egy ürge; közte semmi. Vagyis az irodalomnak erről a nem közvetlen mesterség részéről mondhatjuk el a rilkei értelemben, hogy nem külön hivatás - hogy a művészet lényegében nem külön szakma, hanem egyszerűen az élet gyakorlása, az emberi lét természetes foglalkozása, amit mindenki űz éjjel-nappal. Ami megtörtént az emberrel, vagy amit tesz, amit vele tesznek, amit szeretne, amit tapasztal, érez, lát, hall: azt mind átéli, tudomásul veszi, reagál rá, visszagondol rá, rendezni próbálja, hordozza, építi, szóval éli az életét. Alighanem ilyen értelemben képzeltem el magamnak hétévesen az írói pályát: hogy majd a létezés-szakmában dolgozom.
NÉHA FELÉNK HAJOLNAK A DOLGOK
HOGY MEGSIMOGASSANAK NÉHA
KIÁLTUNK S NÉHA JÉGOSZLOPOK
ALSZANAK BENNÜNK
MOZDÍTHATATLANUL
Többé már nem nyitom meg szívemet,
sem cél felé már nem törekszem.
A józan július, a rendezett,
rendszert virágzó őrület
érzékeinkben ég, mint só a sebben.
Falak között, színes ponyvák alatt,
örökzöldek között a déli pillanat
sötét szentszobra horpadt
szájjal, százévesen. A jéghideg,
világra szegzett pillantás nem tűri meg
ellenpontját: a holdnak
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
az elragadtatást. Minek, ha égre vagy
ködös jövőbe fordul, a szem?
Minek a tűz, a láz, minek a sápadt
megszállottság, a tövis vagy a lángok?
Minek a végső szerelem?
Miért választanék? Miért keressem
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
a hús alól a szárnyas szerkezet?
Ami a boldogság anyaga volt a testben,
kiégett rég. Miért egyetlen
remény a tízezer helyett?
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben.
Az idő - Mit tehetne mást? - telik.
Tán történik valami reggelig.
Egy roppant kéz a csillagok mögött
megsodorintja talán az időt,
és összeérhet a volt meg a van
a percek rögtönzött hurkaiban,
egy pillanatra csak, addig, amíg
elmondhatnék még neked valamit,
vagy hallgatnék csak inkább, hátha úgy -
Milyen zsákutca végül minden út
az egyik élettől a másikig.
De az idő, az legalább telik.
Istent nem lehet megtalálni; nincs rá mód. Az ember számos utat, számos vallást, számos hitet, megváltót és tanítót agyalt ki, és azt hiszi, hogy ezek segíteni fogják megtalálni azt az üdvösséget, amely nem múlik el. A kereséssel az a baj, hogy az elme bizonyos képzelődéseihez vezet, bizonyos látomásokhoz, amelyeket az elme vetít ki és mér hozzá ismert dolgokhoz. A szeretetet, amelyek után kutat, saját életmódja teszi tönkre. Nem tarthatunk az egyik kezünkben fegyvert, a másikban Istent. Isten csupán szimbólum, szó, amely valójában elvesztette jelentését, mert az egyházak és a templomok lerombolták. Természetesen, aki nem hisz Istenben, ugyanúgy jár, mint a hivő; ez is,az is szenved és a rövid és hiábavaló élet szomorúságában lesz része; és a mindennapok szomorúsága az életet értelmetlen dologgá teszi. A valóság nem a gondolatfolyam végén található, és az üres szív a gondolkodás szavaival van tele. Nagyon okosakká leszünk, új filozófiákat találunk ki, és aztán eredménytelenségük keserűsége lesz az osztályrészünk. Elméleteket találtunk ki arról, hogyan lehet elérni a legvégsőt, a buzgó ember pedig elmegy a templomba, és saját elméje képzelődéseiben veszíti el önmagát. A szerzetes és a szent nem találja meg azt a valóságot, mert mindketten annak a tradíciónak, annak a kultúrának a részei, amely őket szentnek és szerzetesnek fogadja el.
