Assisi Szent Ferenc imája
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömöt hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó, Uram, segíts meg, hogy törekedjem
nem arra, hogy megvigasztaljanak,
hanem, hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy szeressenek
hanem arra, hogy szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Weöres Sándor
Örök pillanat
Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,
mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.
Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:
fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.
Várhelyi Tímea 1/3.
Az Aulich Art Galériában, (V., Aulich u. 5.)
Mindig és újra - Doyenek VIII.
kiállítás mellett Várhelyi Tímea kamarakiállítása is látható
2009. november 5 -ig
Oravecz Imre Öregedő igric visszatekint életére
Mind ez volt egykoron,
de mikor volt,
még nem voltam rá kész,
hogy van,
most meg, hogy már nincs,
a volttal nem tudok mit kezdeni.
Weöres Sándor MI VAN A HÉJ ALATT?
Örök sötétség tapad a felszín belső felére.
Ez a fordított világ,
ez a pokol. Egyforma az éje,
mindene kő-szerű, lobogástalan, fekete láng.
Ez a pokol: belőle hajlik ki az élet,
a hánytorgó, e nyugalomból! Göröngy, fű, ember, állat,
belőle fakad mind, mely sebet és csókot cserélget,
a pokolból, mind, valahányon a fény elárad!
Mindennek külső és belső íve --
melyik a visszája, melyik a színe?
van-e harmadik ív: árny nélküli fény?
Rögtől szívig, minden dalol;
nem ésszel, lényével válaszol,
mint egy nő, vagy egy költemény.
Rjókan Taigu (kínai vers)
Ne irigyelj, hogy a világtól elvonultan élek
Ha elégedett vagy, megleled békéd
Ki mondja, hogy a zöld lombok közt
nem ólálkodnak a lélek farkasai és tigrisei?
Oravecz Imre fordítása
Petri György MOSOLY
Meg fogok halni. Nem is oly sokára.
S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,
mint ifjúkoromban kezdő dohányost -
az erkélyen reggelente leszívott
első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,
persze, ahogyan elmúlt annyi minden.
Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal.
Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt
és a levegő üveghidege. Egy eldobott
üres cigarettásdoboz céltalan zörgő
összevissza szálldosása az út betonján
a változó szél szeszélye szerint. A mosoly
egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,
a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,
valamint a feszes húsú ifjú leány
csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,
miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,
ám ez nem baj: a szépség
fűszere és forrása a hiba.
De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,
és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól
iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze -
Mert az angyal a részletekben lakik.
Krasznahorkai László Az utolsó farkas (részlet, 23-24. p.)
[...],hogy is mondhatta volna el, hogy mióta abbahagyta a gondolkodást, és emiatt megpillantotta a dolgokat, megértette, hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végezetéig ismétli önmagát, és hogy nem, korántsem a véletlen szerkeszti a maga rettenetes, kiapadhatatlan, diadalmas, legyőzhetetlen erejével, hogy dolgok szülessenek és szétessenek, hanem mintha egy homályos, démoni szándék dolgozna itt, és ez oly mélyen bele van szerkesztve a dolgokba és a dolgok közti állapotok szövetébe, hogy a szándék bűze mindent betölt, egy kárhozat tehát, egy megvetés műve a világ, ez csapja meg az agyát annak, aki gondolkodni kezd, ezért ő nem is gondolkodik, megtanult nem gondolkodni többé, ami természetesen nem vezetett sehová, [...]
Magvető kiadó, Budapest, 2009
Shakespeare Hamlet-monológ Harmadik felvonás, 1.szín
Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni - elszunnyadni - semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait:
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni - elszunnyadni - és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti:
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rúgást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet:
Ha nyugalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől - a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó - le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes színét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti "tett" nevét.
Arany János fordítása
Pilinszky János Ez lesz
Oszlás-foszlás, vánkosok csendje,
békéje annak, ami kihűlt, hideg lett,
mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.
John Cage A csend c. könyvéből 3 történet
Egy fiatalember Japánban úgy intézte az életkörülményeit, hogy hároméves időszakra el tudott utazni egy távoli szigetre a zent tanulmányozni egy bizonyos mesterrel. A három év leteltével, a beteljesülésnek semmiféle jelét nem tapasztalván jelentkezett a mesternél, és bejelentette hogy távozik. A mester azt mondta: - Három éve vagy itt. Miért nem maradsz még három hónapig? - A tanítvány beleegyezett, de a három hónap végén még mindig úgy érezte, hogy semmi haladást nem ért el. Amikor újra bejelentette a mesternek, hogy távozik, a mester azt mondta: - Nézd, most már három éve és három hónapja vagy itt. Maradj még három hétig. - A tanítvány így tett, de hiába. Amikor elmondta a mesternek, hogy semmi az égvilágon nem történt, a mester azt mondta: - Három éve, három hónapja és három hete vagy itt. Maradj még három napig,és ha ez idő elteltével nem jutsz el a megvilágosodásig, légy öngyilkos. - A második nap vége felé a tanítvány megvilágosodott.
* * * * * *
Egyik zeneszerző barátomat, aki mentális rehabilitációs központban töltött el valamennyi időt, bíztatták, hogy bridzsezzen egy jót. Az egyik parti után a partnere megrótta, mert ászt játszott ki egy olyan ütésnél, amelyet már amúgy is elvittek. A barátom felállt, és azt mondta: - Maga őrült, ha azt hiszi, azért jöttem a bolondokházába, hogy megtanuljak bridzsezni.
* * * * *
Soha nem végeztek velem pszichoanalízist. Elmondom, mi ennek a története. Mindig is hányaveti módon viszonyultam a pszichoanalízishez. Ismertem Rilke megjegyzését, amelyet egyik barátjának tett, amikor az pszichoanalizáltatni akarta. Rilke azt mondta: - Biztos vagyok benne, hogy eltávolítanák az ördögjeimet, de attól félek, hogy megbántanák az angyalaimat.
Soha nem végeztek velem pszichoanalízist. Elmondom, mi ennek a története. Mindig is hányaveti módon viszonyultam a pszichoanalízishez. Ismertem Rilke megjegyzését, amelyet egyik barátjának tett, amikor az pszichoanalizáltatni akarta. Rilke azt mondta: - Biztos vagyok benne, hogy eltávolítanák az ördögjeimet, de attól félek, hogy megbántanák az angyalaimat.
* * * * *
Fordította Erős László Antal Kéziratként a fordítótólElektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Az itt lefordított szemelvények nem szerepelnek A csend címen megjelent Cage írások között
(Válogatta: Wilhelm András, fordította: Weber Kata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994)
(Válogatta: Wilhelm András, fordította: Weber Kata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994)
Ráadás / a 4. történet Cage-től
Suzuki egyik könyve egy japán szerzetes költői szövegével végződik, amely leírja a maga megvilágosodásának bekövetkeztét. Az utolsó vers azt mondja: - Most, hogy megvilágosultam, ugyanolyan szerencsétlen vagyok, mint bármikor előtte.
Gárdos Péter - 1 mondat (meg 2)
Olyan ez, mint egy különös bolyongás. Eltévedsz az erdőben, de tudod, hogy egyszer majd valahol kijutsz belőle. A köztes időt nem érdemes kétségbeeséssel eltölteni.
Tillmann J. A. Bevezetés a csendességbe
Szövegelésben nem szenvedünk hiányt. Nemcsak a hivatásos hasbeszélőknek köszönhetően lepi be a köztereket szinte egybefüggő nyelvi lepedék. Manapság minden valamirevaló szintetikus szemétszaporító is kifejti valamilyen közegben a „filozófiáját”. Ha senki sem kíváncsi rá, akkor is, hiszen csak a hirdetésfelületet vagy a műsoridőt kell megfizetnie, s máris tetszőlegesen terrorizálhatja a közfigyelmet.
A haszonhajtás deregulált hormonháztartásán túl más tényezők is szaporítják a szövegszólamokat. Az újabb médiumok nemcsak kommunikációs lehetőségekkel, hanem különféle – pl. műsorkitöltési – kényszerekkel is járnak. A sokszorosított semmitmondás szövegtömegein túlmenően a kényszeres beszélés, az állandó beszédkényszer mintáit hirdetik. Ezért is meggondolandó az, amit Gilles Deleuze francia filozófus mondott: A probléma nem az, hogy szóra bírjuk az embereket, hanem hogy az egyedüllét és a hallgatás olyan üres közbenső tereihez segítsük őket, ahonnan végre mondanivalójuk támadhat. Az elnyomás erői nem a beszédben akadályozzák az embereket, ellenkezőleg: beszédre kényszerítenek. Valóságos jótétemény az, ha valakinek nincs mondanivalója; joga van, hogy ne legyen mondandója, mert csak így alakulhat ki valami egyedülálló vagy ritkán hallható, ami valamennyire méltó arra, hogy kimondódjék.
A hallgatás termékeny közbenső tereinek tágításában alighanem a távol-keleti tea-úton mentek el a legmesszebbre. A japán teaszertartás nem pusztán valamivel ritualizáltabb válfaja az ötórai teának, hanem a beszéd és hallgatás helyének és arányainak belátására is szolgál. A csa-do, a tea-út tanítása – mint az Kakudzo Okakura és Horst Hammitzsch könyveiből megtudható – az együttlét természetének mélyére mutat. Már az odajutás, a különálló kerti pavilonba vezető út is bevezetés a csendességbe. Az öntöttvas teakannát és tápláló tüzét körülülő társaság nem csevegésre gyűlik össze. A közben elhangzó rövid, konvencionális párbeszédek ellenére az együttlét túlnyomórészt csendes. Ez a csendesség teremti meg a lét közös észlelésének lehetőségét és emeli – nem utolsó sorban hallgatag intenzitásánál fogva – kultikus eseménnyé a tűz és a teavíz körülülését.
A közös elcsendesülés jótékony hatása Nyugaton sem ismeretlen. A hallgatást fogadó keresztény szerzetesközösségek éppúgy e kimeríthetlen forrás körül gyűlnek össze, ahogy a szombat megszentelői is – a szavak bőségétől tartózkodva – belőle merítenek. A szakrális elcsendesülés helyzetein kívül a hallgatólagos együttlétre korábban hétköznapi alkalmak is nyíltak. Egészen a közelmúltig mindenütt adódott lehetőség olyan találkozásokra, mint amilyenről Heidegger számol be Alkotó tájék című írásában: Ha esténként, a munka szünetelése idején a tűzhelypadkán vagy a sarokpadon ülök a földművesekkel, akkor többnyire egyáltalán nem beszélünk. Hallgatva eregetjük pipáink füstjét.
Meglehet, az ilyen találkozások kivesztek a hétköznapokból és már csak távoli tájakon, vagy a különféle szubkultúrák szigetvilágában élnek tovább. Mit sem változott azonban forrásuk jelentősége. Ennek belátását talán senki sem fogalmazta meg olyan hőfokon, mint Szabó Lajos költői filozófiájának következő töredékében: A személy, a szubjektum élő, tápláló háttere a csend, mint ahogyan a szó reális háttere is. Ez adja a szubjektum megjelenésének ünnepi hátterét... színpad. – Ez mutatja azt az organikus hátteret, amely ha nincs meg, a megjelenésnek nincs meg a hatása... a színpadra lépés hatása. A komponálás, játékos hangszerelés az, ami a zenében a csendet teremti... a szünet végtelenül gazdag kvalitását.
(Egyébként Szabó nem a hallgatást hirdette – ez szemináriumi előadásainak, valamint a kalligráfiáiból rendezett kiállítás katalógusának szövegeiből egyértelműen kiviláglik. A „gyógyító beszélgetés” mestere volt, aki – miután már alig maradt kihez szólnia – rajzos jelekkel kísérelte meg a beszélgetés folytatását.)
Weöres Sándor -VAL, -VEL
A tájak tele vannak szél-fütyüléssel, volt és leendő felhő-árnyakkal, a talajvíz csendjével.
A szobák tele vannak képekkel és emlékekkel, visszahozhatatlan asszonyokkal és apródjaikkal, megtörtént és meg nem történt eseményekkel, ezután következő dolgok most még hallgatásával.
A lelkek tele vannak rendetlenséggel, színes szalagokkal és szegekkel, mint egy asztalfiók, és egymással, mint vízzel a lucskos csatakos deszka és deszkával a víz, de mindezeknek békéje nélkül.
Imre Flóra MARADVÁNYOK
Az októberi szél meghozta hát
az ilyenkor szokásos hideget.
Feltisztult ég, csíramentes világ.
Tavaly a csönd még tele volt veled.
Vajon azóta formás, könnyű lábad
milyen város kövezetét tapossa,
s az ujjaid milyen tárgyakon járnak?
Kire világít arcod csipkebokra?
S ha látnálak is, mi maradt belőled,
s belőlem mi? És abból, hogy szerettél?
Csak a szavak, s a szégyen íze főleg.
A lélek előbb rothad el a testnél.
az ilyenkor szokásos hideget.
Feltisztult ég, csíramentes világ.
Tavaly a csönd még tele volt veled.
Vajon azóta formás, könnyű lábad
milyen város kövezetét tapossa,
s az ujjaid milyen tárgyakon járnak?
Kire világít arcod csipkebokra?
S ha látnálak is, mi maradt belőled,
s belőlem mi? És abból, hogy szerettél?
Csak a szavak, s a szégyen íze főleg.
A lélek előbb rothad el a testnél.
Csernus Tibor
Három lektor, 1955
forrás: litera - ahol Vajda Miklós az egyik lektor (a kép bal szélén), rövid visszaemlékezése is olvasható
Valamint Domokos Mátyás írása: HOLMI 2006/07
Juhász Ferenc CSERNUS TIBOR LOBOGÁSA
Amikor Csernus Tibor koporsóját Párizsban, a montmartre-i temető kripta-utcájának egyik földbe süllyesztett betondobozába eresztették, hirtelen hatalmas láng lobbant fel a sírból, dühödt, sziszegő láng-robbanás, mintha vilám csap nyáron szalmakazalba, nádtetős házba, s erjedt szét a temető fölött, a város tetején, az égen, a homálykéken pilledő mindenségen, mint csillagszikrákból szőtt végtelen fátyol-angyal, beborítva szárnyleple súlytalan súlyával a könnyű barna őszt, mert olyan volt a halandó vegetáció, a fű, a fatörzs, a kő, a márvány, a falevél, meg az ember-építette második természet: a vashíd, a város, mintha barna enyvvel lenne vastag ecsettel bekenve, s a dolgokon száradt enyv pikkelyesen és hajszálrepedésesen csillogna és ragyogna. Igaz volt? Vagy az a látomás nem volt más, mint „egy őrült, rémülésteli, zavart ész meséje” – ahogy Petőfi Sándor írta? Mert ő volt a halott: Csernus Tibor. Képzeletbeli szívem hatalmas csipketombolás páfrányerdeje, iker-test nélküli iker-létünk másképp-látomásos tudata, magányunk és hitünk gordonkaszólója az Istentől-elhagyott éjszakában, a mérhetetlen irgalom és szorgalom, a folyamatos szent cselekvés, az örökös ihlet festő-kiszolgálója, a zsenialitás kézen-fogottja, a csillagos császármadár, olyan bizonyos és bonyolult, mint a természet, hiszen maga a Természet, amely önmaga az Isten, nem a Lehetséges, de a Van, amelynek minden molekulája, atomja rejtelem-sugárzású és öröklét-fényű, a halandóságban is a halhatatlan egyneműség. Az Isten-Természet egység és azonosság. Csernus Tibornak szüksége volt a misztikumra is. De látomásának szüksége a volt a látható, tapintható valóságra is, a látásba bezárható valóságra, a testekre, alakokra, formákra, test-változatokra. A misztikában lebegő anyag örökké-változó és mégis állandó jelenére és múlandóságára. Akár Arany János balladájában a levegőben lebegő lepedőben a zenészek. Baruch de Spinozával mondom: neki az Isten-Világegyetem Lét-Egész, a megbonthatatlan egység, nem tudjuk fölszeletelni, mint egy almát, hiszen az almaszeletelésben csak a magházig jutunk, de az önmagát önmagával teremtettnek nincs magháza, a húsban a fehér csonthártya-lepke a barna magokkal, se héja, se csutkája, de ő a Van létezése, a Halhatatlan Mégis-halál, a Kiterjedés és Beszűkülés. Szükség van a további hasonlatokra, hogy jobban és szebben megértsük őt? Végigéltem egész működését a közös iskolapadtól a halálig. Szükséges-e, hogy elmondjam lepke-szorgalmú és liliom-ezüstpor illatú munkája szakaszait, részleteit, állomásait, vágyait és telhetetlen teremtés-dühét, a tehetetlenség vágy-vonatkozásait, a természet-imádatot, a természeti testek, tárgyak, elevenek és holtak elbűvölő szépségét és varázs-alakját. Műveiben a természet, a bibliai őskor, Lehel-téri hatalmas piac-dzsungel, a szigligeti nádas, Saint-Tropez: a Lepkemennyország, és persze a gyűrt ballonkabátos Columbo detektívfelügyelő, homloka alatt, arca egyik oldalán üvegszemmel, mint a bogarak merev cellapúp szeme, a külvárosi szeméthalom-világvége, a látomásos Montmartre stricijei és kurvái, szajhái, csavargói, gyilkosai, koldusai, a tizenhetedik-tizennyolcadik század bűnöző sátán-rémalakjai, a mozivászon öreg, szutykos, gyűrt, borostás, rekedt brácsa-hangú színész-hősei, alsóajkukra ragasztott csikkel, a Caravaggio lova által hátulról ledobott pogány, a földön jézusi hitűvé ütött pogány, meg a kondorosi gyerekkor kezdetleges gép és haza-őstörténeti lényei villámlanak és toporzékolnak. Csernus Tibor mindig vágyott a misztikára, a Titok túlvilág-fényű, emberszívbe gyúrt lángözönére és lökhajtás-dugattyúpörgésére. A misztikában kereste azt a helyet, ahová hazatalál. Mert hazát, otthont keresett mindig. Hogy ne legyen olyan egyedül. Hát most hazajöttél Barátom, Csernus Tibor. Bár tested francia földben, egész műved, létezésed szent igazolásául itthon. Úgy legyen ámen, hogy Isten hozott Magyarországon, te Csodatevő-Csodateremtő lángelme-bizonyosság.
Elhangzott a KOGART Ház Csernus Tibor kiállításának megnyitóján.
A kiállítás 2009. december 31-ig látogatható.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)