Még csak a hiány volt és a sötét.
S ebből a végtelen várakozásból
Egyszerre fölsejlett a testiség,
A meghatározatlan, szinte fájón,
Még formálatlanul a puszta anyag;
Kegyetlen lassan sűrűsödtek össze
A részecskék szikár alakjukat
Tömény mozgással csordultig betöltve.
Lefojtott villám hasított bele -
Egymásnak feszült minden lehetőség.
Micsoda vágyak tolóereje
Lökte ki végül: föld lett és ég.
Forró kőzetek, szemcsés gránittömbök:
Felszínre bukva, lökdösődve rendjét
Kereste minden. Aztán széjjelömlött
A csend: benne sivárság és üresség.
Érzékei még tompák, nem követte
Az észrevétlen változásokat.
A vizek fölött lebegett a lelke.
Csak nagy sokára lobbant föl a nap,
Ahogy az érintést tanulni kezdte.