Nem volt még terve. Vágya is alig.
De mind jobban beleette a szikra
magát, hogy makacs vonzódásait
valamiképp végre tárgyiasítsa.
Valami folyton változót akart,
öröklétével mégis mérhetően.
Életet. Nyüzsgést. Mindenféle fajt
ragyogni születőben-eltűnőben.
Az első sejtmag hogy domborodott,
ő izgatottan figyelt a jelekre,
s két sziklevél közül hogy kiemelte
fejét a puhácska testű magonc,
már-már mértéktelen gyönyörűséggel
tapogatta a lágy felületet,
mely alatt a fiatal szövetek
zsongása duzzadt boldog feszülésben.
És ahogy lassan egyre gyönyörűbb lett
az a friss forma, egyre élesebb,
fokozatosan úgy érezte meg,
hogy nem lehet részese életüknek,
hogy mindez a kibomló értelem
magát fénylő kontúrral körbezárja:
mozdulatlanul nézte, s védtelen
tágasságait szomjasan kitárva.
az 1992-ben megjelent MERŐLEGES IDŐ c. kötet GENEZIS ciklusának harmadik verse