Előbb a lélek lényei figyeltek
A szokatlan intenzitású fényre,
Pislogtak még, mint túlfelén a hegynek
Valami mély alagútból kiérve.
Kicsit riadtan tömörültek össze
De egyszersmind növekvő izgalommal;
S hogy elindultak csillapíthatatlan
Belső energiáktól ösztönözve,
Egyszerre csak minden életre kelt
A látás csaknem elviselhetetlen
Gyönyörében, s a védtelen gerincben,
Mint egy forró és hajlékony acélhúr,
Örök időkre megfeszíttetett
Minden testtelen s minden testszerű fény
erek, inak, idegek felszínén túl,
Az öntudat sosem nyugható ívén -
Az a megtorlódó lélegzet és
Szabálytalan, törékeny gyorsulása,
A bordák sötét katedrálisában
Oltáriszentség-lüktetés,
A mozdulatok közti pillanat
Megdobbanó, gyönyörű testisége,
Ahogy a tiszta októberi égre
Fényszarkalábokat rajzol a nap.
az 1992-ben megjelent MERŐLEGES IDŐ c. kötet GENEZIS ciklusának hatodik verse