Győrffy Ákos AZT LÁTNI

J.A.-dosszié


Kimentem a stég széléig, néztem a vizet,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna,
az elhömpölygő, megáradt vízen az
árnyékom, ismét eltelt három óra úgy,
hogy nem történt semmi, vagy lehet,
hogy éppen ez az, amit történésnek
neveznek, hogy nem merek a másikra
nézni, mondom, ami éppen az eszembe
jut, mintha mindegy volna, és öt perc
múlva nem is emlékszem rá.

Nem lehet megszokni a fényt, ahogy
valaki elmegy mellettem, a gyerekek
kiabálását a mérleghintánál, és ha tenni
is valamit, de nem tenni semmit, ebből
vagyok, csak amikor elmennek
a motorosok, és a sok felháborodott
szülő szidja az anyjukat, de már csak
akkor, mikor ráfordultak a főútra, és
hangosabb lesz a kocsmazaj a gépeknél.


A nagy párhuzamok és hasonlatok bejelentése,
vagy már ennyi sem, csak magamban gondolni
el, hogy mit jelentettek ezek a motorosok, ők
én vagyok már, a hová lett a… kezdetű mondat,
ami ilyenkor több szájból is elhangzik, és amiről
mindenki tudja, hogy nem tűnhetett sehová,
mert nem is volt meg soha, és az elmaradhatatlan
emlékezések az óarany fényben úszó
gyerekkorról, amik meg úgy kezdődnek,
hogy akkor még.


Van itt valami a tájjal, a részvét hiánya, több
vagyok a soknál magamnak, és már ez is
milyen, hogy várni valamit egy hegyoldaltól,
jó lenne látni azt a helyet a vízen, ahol az előbb az
árnyékom volt, de akárhogy settenkednék oda,
ugyanúgy eltakarnám magam, azt szeretném csak,
azt látni e szívben, amit eltakarok magamból.


(A dőlt betűs részek József Attila A Dunánál című verséből valók.)

Nagy Gábor Portré (1996)

Csengery Kristóf RÓZSASZÍN ÉS KÉK

Olvasom a beszédét, és közben arra gondolok,
hogy nagyon öreg, és lám, milyen megátalkodottan
optimista. Vajon miért? Hiszen még nem hülyült el,
látja maga körül a világot. Talán valaki megkérte,
hogy mondjon szépeket, adjon reményt? Nem, nem
az a fajta, akit meg lehet kérni, s végképp nem az,
aki teljesítene bármilyen kérést. Valami másról
van szó? Talán önmagával akarja elhitetni, hogy
végül majd mégis minden jóra fordul? Talán mind
így megyünk el, hogy reménykedünk, már végképp
másoknak remélünk? Vagy olyan rémisztő a közeledő
semmi, a sötét, hogy megragadjuk a szalmaszálat is,
a rózsaszínbe és a kékbe kapaszkodunk, és hazudunk
magunknak, másnak, körömszakadtig, az utolsó szó jogán?

Balogh István Táj metafizikus fényekkel

Friedrich Nietzsche - 1 mondat

Azért vagyunk szívesen a szabad természetben, mert nincs véleménye rólunk.

Győrffy Ákos A seholban

A hajléktalanok eddig is eléggé sokszínű társadalmában új, határozott karakterű árnyalat jelent meg: az ön- és közveszélyes, pszichiátriai ellátásra szoruló hajléktalané. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) bezárását követően pszichiátriai betegek százai kerültek az utcára. Nem nagyon kell keresgélnünk őket, ott vannak a villamoson, a buszon, a parkok lepusztult, mocskos szegleteiben. Magam is többször találkoztam velük, s elmondhatom, hogy azok a párbeszédek illetve monológok, amelyeket tőlük hallottam, maradandó élményekkel szolgáltak. Nehéz elfelejteni például azt a harminc év körüli férfit, aki a hatos villamos apatikus közönségét szórakoztatta elképesztő szónoklatával. Azzal kezdte, hogy: Tisztelt hölgyeim és uraim, mint tudják, minden illúzió. Ilyen felütés hétfőn reggel nyolckor, a zsúfolt villamoson nem akármilyen hatást kelt. Majd így folytatta: Nem tudom, láttak-e már hullát, hogy érezték-e már a rothadó hulla szagát. Körülnézett, mintha arra várna, hogy szépen sorban mindenki beszámol majd a rothadó hullák szagáról szerzett tapasztalatairól. Természetesen nem szólt senki semmit, igyekeztek nem ránézni a férfira, aki tovább magyarázott, most már egyre hangosabban. Szabatos leírását adta egy holttest állapotának, amit egyszer egy erdőben talált. E leírásról eszembe jutottak Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája című könyvének utolsó lapjai, amelyeken az emberi test bomlásának hihetetlenül precíz, tudományos igényű leírása olvasható. Elmondta még, hogy eddig az OPNI-ban élt, most pedig sehol sem, mert akinek nincs helye a világban, az nincs sehol. Nem vagyok sehol, mondta. Neki elhihetik, ő tényleg nincs sehol, illetve a seholban van. Így mondta, a seholban vagyok. A férfi tekintetének nem volt iránya, pontosabban, ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ennek a férfinak valójában nem is volt tekintete. Nagyon ritkán látni ilyet, bár furcsa módon mostanában két olyan emberrel is találkoztam, akinek nem volt tekintete. Tényleg az látszott az arcán, hogy nincs sehol, vagyis inkább az, hogy ahol ez az arc és ez a tekintet tartózkodik, az valami olyan tér, amelybe ember nem követheti őt. A beszédet hirtelen szakította meg azzal, hogy két vagy három szót kezdett ismételgetni rendkívül gyorsan, legalább ötvenszer egymás után. Valami olyasmit, hogy bugyi-puni-buzi-buli-cuni-cumi.

Nehezemre esett leszállni a villamosról, mert olyan szuggesztív volt az előadása, hogy szívesen hallgattam volna még egy darabig. Ez a mondata aztán, hogy ő a seholban van, elkísért aznap mindenhová, de másnap is ott kísértett a gondolataimban, és hetekkel később sem múlhatott el nap úgy, hogy eszembe ne jutott volna. Életemben nem hallottam vagy olvastam ennél pontosabb mondatot arról, hogy hol is a „modern” ember helye a világban. Hálás vagyok ennek a tekintet nélküli férfinak, hogy helyettem és helyettünk is ki merte mondani ezt a mindennél borzasztóbb és kíméletlenebb igazságot.

Beszéde alatt végig valami angyali mosoly ült az arcán, könnyű derű, mondhatnám, ha ennek a derűnek a forrása nem egyenesen a pokol lett volna. Az arckifejezése és a mondatai közötti szakadék érzete elviselhetetlen volt. Úgy ült ott, mint egy hírnök, akinek semmi köze ahhoz az üzenethez, amit rábíztak. A dolga csak annyi volt, hogy tudassa hallgatóságával a tényállást, a többi nem rá tartozik. A hallgatóság többsége, legalábbis amennyire meg tudtam ítélni, igyekezett nem tudomást venni arról, amit hallott. Amit meg is értek, hisz egyáltalán nem kellemes ilyen mondatokkal együtt létezni.

Az úgynevezett őrültek rászabadítása a fővárosra több mint elképesztő ötlet. Tagadhatatlan, hogy üde színfoltot jelentenek a forgatagban, rendkívül szórakoztatóak és képesek arra, hogy bármikor meglepetéssel szolgáljanak az úri közönségnek. A gyilkosságok, a szexuális bűncselekmények ugyan még váratnak magukra, de nem kell már sokáig izgulnunk, előbb-utóbb be fognak következni. Biztos vagyok benne, hogy nincs még egy ország ezen a jobb sorsra érdemes égitesten, ahol előállhatna hasonló helyzet.

A hozzánk közeli parknak is megvannak a maga hajléktalanjai. Nehezen leírható látvány, amikor fényes délben, az arra sétáló kismamák, gyerekek és öregek szeme láttára szarik egy csontig lesoványodott férfi a vasúti töltés tövében. Egy januári reggelen egyiküket zsákban vitték el, amelyből kilátszottak feketére fagyott lábujjai. Egy másikhoz mentőt hívtam egyszer, mert deréktól lefelé meztelenül ült egy padon, a novemberi havas esőben. Sírva kért, hogy szerezzek neki egy nadrágot, mert a tökeit sem érzi már, és férfiasan bevallja, hogy valamilyen fertőzés miatt nemrég befosott, úgyhogy a nadrágját el kellett dobnia. Az éppen arra járó rendőrjárőr úgy beszélt vele, mint a kutyával. A botrány, amivel nap mint nap szembesülni vagyunk kénytelenek, úgy tűnik, lassan a városkép természetes tartozékává válik. Magamon is észre kell vennem, hogy olykor már semmiféle hatást nem kelt bennem egy leírhatatlanul mocskos és büdös ember, aki üres borosflakont szorongatva alszik a szupermarket egyik aszfaltba süllyesztett szellőzőrácsán. Az egyetlen eszköz, ha az ember közönyössé válik, és láthatóan erre építenek azok, akik a kisujjukat nem mozdítják annak érdekében, hogy ezek az emberek végre elviselhetőbb körülmények közé kerüljenek.

Ki kell mondanom, mert valóban így gondolom, hogy Magyarország ma olyan ország, ahol nem lehet élni. Pontosabban, ha életnek nevezem a permanens szégyent és megalázottságot, akkor lehet élni, de sok köszönet nincs az ilyen életben. A létfenntartás alapvető kellékei a többség számára kétségkívül adottak, még ha sokaknak már ezen alapvető kellékek birtoklása és beszerzése is emberfeletti nehézséget jelent, ugyanakkor sok egyéb, a közösségi és társadalmi léthez elengedhetetlen eszköz egyszerűen nem létezik. Nincs. Magyarország ma olyan ország, amely kívülről hasonlít ugyan egy országra, belülről azonban nem egyéb, mint hazugságok, önáltatások, rémképek, delíriumos látomások, indulatok, félelmek és szorongások kusza halmaza. Az egyetlen erő, ami ezt a társadalmat pillanatnyilag összetartja, a kollektív tehetetlenség és bénultság ereje. Ami hatalmas erő, tegyük hozzá, de ennek az erőnek a természetét illetően ne legyenek kétségeink. A szolidaritás, az empátia, a bizalom – igen ritka és izolált példákat kivéve- szinte teljesen ismeretlen fogalmakká lettek. Az igazi hungarikum a közöny és a kiábrándultság. Olyan országban, ahol – többek között- a pszichiátriai kezelésre szoruló embereket hagyják az utcán fetrengeni, hagyják önmagukat és másokat veszélyeztetni, így tehát végső soron hagyják meghalni, vagy megdögleni inkább, mint egy kóbor macskát, nos, olyan országban rettenetes élni. Magyarország ma ilyen ország, és ez az a botrány, ami az égre kiált, de az ég, természete szerint, nem válaszol. Minden jel szerint olyan mélyre süllyedtünk, ahonnan nincs visszaút.

Nemrég láttam egy Európa-térképet, amelyet a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt tett fel a honlapjára. Ezen a térképen nem szerepel Magyarország. Elképzelhető, hogy ők már tudnak valamit, amit mi nem.

Caspar David Friedrich Szerzetes a tengernél

forrás

a kép innen

Győrffy Ákos Downhill

Eredetileg az őszi Balatonról akartam volna írni, de időközben azt már megírtam másutt, így maradt a - mondjuk így – permanens és univerzális agónia, mint a szívemnek olyannyira kedves és kimeríthetetlen téma. Ez a „szívemnek olyannyira kedves” persze némi iróniával kezelendő, és korántsem oly módon, mintha ez valamiféle perverz foglalatosság lenne a részemről. Arról van szó inkább, hogy a pusztulásról és a széthullásról való beszéd számomra előbbre való sok minden másnál. Ennél csak egyvalami lenne (lehetne) fontosabb, nevezetesen az arról való beszéd, hogy mi van a pusztulás és a széthullás mögött, illetve hogy mi van a pusztulás és a széthullás után. Magyarul tehát arról, hogy mi szegezhető szembe mindazzal, amit nagyon finomkodón és épp ezért mocskos módon hazugul „fejlődő, gyorsuló világnak” szoktak nevezni. Az erről való beszéd mintha hiányozna az életünkből – és ezzel együtt az irodalomból is-, és amit mégis ilyennek szánnak, az általában nem több patetikus maszlagnál. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy mérhetetlen tanácstalanság uralkodik minden szinten, amit bizony csak kevesen akarnak vagy tudnak bevallani. Úgy teszünk, mintha nem tudnánk, amit tudunk.
Máshol és korábban, de itt, a litera egyik kétflekkenjében is szóltam már arról, hogy az, ami mostanában az „utca emberének” tekintetéből kiolvasható, több mint félelmetes. Valami olyasmi látszik a szembejövő arcok legtöbbjén, amit nem túlzás démoninak vagy ördöginek nevezni. Ezek a kifejezések ne ijesszenek meg senkit, nem arról van szó, hogy hirtelen megtértem volna egy karizmatikus gyülekezetben, pusztán csak arról, hogy számomra ezek a jelzők fejezik ki a legpontosabban mindazt, ami ezekről az arcokról leolvasható. Az ördögi vagy a démoni, ha úgy tetszik, pszichológiai kategóriák is egyben, lelki és szellemi állapotok mutatói. A modern pszichológia persze már nem alkalmazza az ilyen és ehhez hasonló kifejezéseket, azonban attól, hogy nem alkalmazza, még nem tűnnek el azok az állapotok, amelyeket korábban ilyen módon írtak le. Sőt. Amit a misztika vagy a teológia nyelve oly régóta ismer, az nem tűnik el pusztán attól, hogy jön egy olyan kor, amelyik tudomást sem vesz mindarról, amiről adott esetben több ezer éves híradásaink vannak.
Az ördögi vagy démoni, ami arcok sokaságáról süt jeges, metsző fénnyel, nem más, mint a másképp nem kifejezhető üresség, félelem, megalázottság és indulat. Nem mintha jól esne vagy különösebb megelégedéssel töltene el, de nap mint nap kénytelen vagyok konstatálni, hogy semmi túlzás nincs abban, amikor ilyen mondatokat fogalmazok meg. Elég egy villamosmegállóban öt percet eltölteni, és közben figyelni az előttünk elvonuló vagy mellettünk álldogáló embereket. Olyan feszültség érezhető minden mozdulatban és minden szóban, minden szó és mozdulat mögött, amely ha elszabadul egyszer, itt tényleg kő kövön nem marad. De ha elszabadul majd, nem azért szabadul el, hogy valaminek véget vessen és valami újba kezdjen, hanem azért, hogy egyszer és mindenkorra megszüntesse még a lehetőségét is bármiféle újrakezdésnek vagy építkezésnek. Legyen vége, és tűnjön el velünk együtt az egész. Ez az, ami oly sok arcról sugárzik azzal a dermesztő fénnyel.
Lehet mondani akármit, lehet drámai bejelentéseket megfogalmazni, majd lehet megcáfolni máshonnan negyed óra múlva, mint ahogy ennek az országnak a vezető rétege teszi ki tudja hány éve már, a lényeg az, hogy közben itt valami olyasmi bontakozott ki mindannyiunk szeme láttára, ami minden bizonnyal példátlan a történelmünkben. Minden jel arra mutat, hogy eljutottunk egy olyan pontra, ahonnan körbetekintve valami hasonló panoráma tárul elénk, mint Caspar David Friedrich képén a szerzetes elé, aki egy északi tengerparton áll. A fenyegető, jéghideg, szürke víztömeg a horizont pereméig ér, és semmi remény arra, hogy ezen a horizonton túl van még más is, mint ez a közönyös és süket tér. Közönyös és süket térben nem lehet élni, még akkor sem, ha viszonylag tágas ez a tér, még ha kilencvenháromezer négyzetkilométernyi is.
A baj természete persze távolról sem gazdasági eredetű. Istenem, de jó is lenne most mindent a kibontakozó (vagy már tomboló) gazdasági válságra kenni. Ez csak, mint mondják, a hab a tortán, a bónusz, a jól megérdemelt jutalomfalat annyi év szorgos és engedelmes munkája után. László András írja egyik „metafizikai aforizmájában”, hogy az ember a túlvilágon nem azt kapja, amit megérdemel, hanem azt, ami számára megfelelő. Gyanítom, hogy ez a kauzalitás már az „innenvilágon” is működik, hogy tehát nincs a dologban semmiféle büntetés, pusztán okok és következmények vannak szigorú rendben. Ami azt is jelenti, sőt, talán elsősorban azt jelenti, hogy ebben bizony mindnyájan benne vagyunk, mindnyájunk bűne az, hogy ide jutottunk. Aki azt állítja, hogy ő tökéletesen ártatlan abban, ami ebben az országban (és persze a világban) bekövetkezett, egyszerű hazudozó. (Nevek a szerkesztőségben). És ami a legborzalmasabb, hogy éppen az tűnt el, az az egyetlen esély és megoldási forma, ami nélkül semmiféle gyógyír nem képzelhető el. A közösség nevezetesen, a szolidaritás, az együttérzés. Mindaz, ami ezt a helyet országgá tenné, nem pedig véletlenül ugyanarra a helyre reprodukált egyedek kényszerű tartózkodási helyévé.

Ma délután sétáltunk egyet a feleségemmel és a gyerekkel a Budai-hegység egyik kies völgyében. Toltuk a babakocsit az ösvényen, egyszer csak üvöltést hallunk a hátunk mögül, feltűnik egy biciklis, kis híján elüti a kutyánkat, lefékez mögöttünk, és elkezd ordítani, hogy a kurva anyánkat basszuk meg, ez nem turistaút, mi a faszért sétálunk mi erre. Aztán elrobogott mellettünk és eltűnt egy vízmosásban, de jött utána még két másik, azok nem szóltak egy szót sem, csak majdnem felborították a babakocsit. Downhill, mondtam a feleségemnek a kisvártatva beállt csendben, ezt hívják downhillnek, azaz le a hegyről, mindig csak lefelé, eszeveszett tempóban, üvöltve, le. Uphill nincs, kérdezte. Olyanról nem tudok, mondtam, csak down van, mindig csak down, up soha.
Giulio Evola írja valahol, hogy az utóbbi száz évben elterjedt sportok, mint például a sízés, elsősorban annak köszönhetik népszerűségüket, hogy egy magasan elhelyezkedő pontról kell minél rövidebb idő alatt mintegy lezuhanni egy mélyebben fekvő pontra, és ez az az állapot, ami a modern ember vágyait a leghívebben fejezi ki.
A gyerek megvárt minket néhány kanyarral lejjebb. Bocsánatot kért a szavaiért. Beszélgettünk egy keveset. Elmondta, hogy pár éve alig voltak még downhillesek errefelé, most meg már nem férnek fel a fogaskerekűre, annyian jönnek fel egy-egy hétvégén. Terjed nagyon, mondta a végén. Ugratva, kurjongatva tűntek el az erdőben, mint valami manók, akiket itt felejtettek egy fantasy-film forgatása után. Fiunk aludt a babakocsiban, a hegy mögül hallatszott a szüntelen moraj, a város véget nem érő hasmenése, remegtek a lombjukat vesztett gyertyánok, mint akik tudják, hogy innen már nincs hova tovább.

forrás: litera 2008. november 8.

Regős István Memento, 1992

a kép forrása: Kieselbach Galéria
*

• képei itt, és itt, és itt,
• Wehner Tibor beszélgetése Regős Istvánnal itt
• Regős István festőművész blogja itt

Simone Weil - 1 mondat

Nem rajtunk múlik, hogy hiszünk-e Istenben, csupán az áll rajtunk, hogy ne szeressünk hamis isteneket.

Ország Lili Fent és lent ( Emlék ), 1960

forrás

Gergely Ágnes KÜLDÖTTSÉG ENCELÁDÓNÁL

Rossz hírek kelnek szárnyra
a Városból, Felség.
A határ fodrozódik.
A nép nyugtalan.
Éjjelente iszamos zenéből
palackcsapkodás visszhangja
gurul végig az utcákon,
mint elfeledett aranypénz,
amit nem ástak el sebtiben
a hátsó udvar fatöveihez,
mikor leívelt a hold.
A nép nyugtalan, Felség.
Bőröndös ismeretlenek
tűnnek fel hajnalonként,
elnéznek az arcok mellett,
mint fegyver csöve, mikor még
reszket az irányzék. Nyugtalan,
Felség. A városok, a falvak:
csupa kisbíró, mindenki
közhírré tesz valamit.
Búgnak a vízcsapok, egyik
a másikat bosszantja,
meg nem csinálja senki,
elhamvadt ez a szó: javítani;
a színejátszó szolgalelkűség
fölemésztette a nagyobb erők
szolgálatát. Nyugtalan.
Szavakkal takaródzik,
nincs más takarója.
Hideg van. Felséged nem fázik?
A nép magába dermedt,
kényelmes a dermedtség az üveg-
szilánkok s a szitkok között,
míg a telepről kígyózik a füst.
Beszélik, valahol félreértés történt.
Mindig félreértés történik.
Tűzoltó nincs, a tűzoltókat
kigúnyolják. Mindig kigúnyolnak
valakit. A telepen, tisztelettel
jelentjük, nem maradt egy lélek.
Kik éltek ott – akkor is mindegy volt,
ma is mindegy. Az ön történetíróinak
az a tévedésük, hogy a szikrát
pontosan a tűz fölé, a vízcseppet
középütt a csap alá képzelik.
Nem így van. Szétszóródik
minden. A beteg test, impulzus híján,
maga csoportosít. Véglegessé
dermed a nyugtalanság, mint az omlás.
S a tragédia sosem elszenvedőit sújtja,
hanem a teljes közeget,
mely harminc, negyven, ötven,
hetven év alatt pusztán
fortélyos gyűlöletből szerzett képesítést,
azt véli küldetésnek.

1989. június

Ország Lili Kámeák

Fodor Ákos BÉKESSÉG

Nem kívánok korszerű lenni.
(A Kor olykor lehetne én-szerűbb
- de ha nem, hát nem.) Panaszra semmi
okom: viszonyunk ilyenre sikerült.

Eltűnünk majd, s tűnik korunk velünk.

Bálint Endre Szentendrei motívumok

Nádasdy Ádám EL KAZOVSZKIJ SÍRKŐAVATÁSA

Erőt merítettem belőle, mert csodáltam, hogy ilyen ember létezik. Aki természetesnek tartotta a létét mindazokkal a szakadék-mélységű és hegymagasságú ellentmondásokkal, amik között létezett. Amik által létezett. Természetesnek tartotta, hogy orosz, de azt is, hogy magyar. Hogy rockkocsma-törzsvendégnek öltözik, de Wagnerra jár, ugyanabban az öltözékben. Hogy magányosan él, de körül van véve fantasztikus barátokkal és még fantasztikusabb szeretőkkel. Hogy szüntelen, emésztő feszültségben él, mégis szilárd és kitartó, mint az Urál hegység. Hogy festő, mindenekelőtt festő, de alig beszél a festészetről, annál többet a pillanatról meg a végtelenről meg az igazságról meg az álságról.

Én sose hallottam tőle azt, hogy „képeimen így meg úgy", vagy hogy „festek most egy ilyet vagy olyat". Talán nem is baj, mert nekem gyenge a vizuális felfogásom. A fülem viszont meghallotta a képeiből áradó rettenetes csöndet. Az első pillanattól úgy éreztem, hogy a festményei: mondatok, néma mondatok, mint a süketnémák csodálatos jelei. Némán mutogatnak, és csak néha, óvatlanul pattan le egy hörgés vagy sikoly a vászonról, mint amikor a süketnémák szeretkeznek.

Bámulatos volt a festményein a dolgok elhelyezése. Mindig oly módon festett, hogy abban valamik a helyüket keresték. Kevés eszközzel képes volt kínzóan üres helyeket ábrázolni, a tárgyak és lények közti üres helyeket, amelyek nem betöltetlenül hevernek, hanem feszülten állnak: mind egy nagyzenekari műben hirtelen beálló generálpauza. Számomra ez volt a legfontosabb, Alain generál­pauzái, amikor ott állok, és csak a saját dobhártyám dobogását hallom. Számomra ő nem kutyákat festett, nem tereket, nem tájakat, nem kígyózó utakat vagy épületeket. Helyeket festett, ahova jöhetne valami, de nem jön. Vagy ahova nagyon kéne akarni, hogy jöjjön, de nem akarjuk eléggé. Ahogy Turner annak idején levegőt tudott festeni, úgy tudott El Kazovszkij „helyet" festeni, pedig az még anyagtalanabb, mint a levegő.

Miért volt ez a dobhártyarepesztő üresség, ez a bombaketyegéses csönd...? Amikor úgy tele volt az élete, mint a zsúfolt lakása, zsúfolásig tele szavakkal, emberekkel, repülőjegyekkel, emlékekkel, borzalmakkal és tervekkel? Tudta, hogy mindezek csak elszigetelt, magányos tárgyak, amik között úgysem lehetne a teret betölteni, még akkor se, ha szorosan egymás mellé zsúfolnánk őket? Ez a festészet építkezik, de nem fölfelé, hiába rak egymásra idomokat; és egyik kedvence, a libikóka is a zuhanás ígéretét tartogatja, nem az emelkedését. Miért kellett úgy állnom a képei előtt, mint akinek a háta mögött ledőlt egy hatalmas faldarab, és utána ott a süket csönd, percek telnek el, már eloszlott a porfelhő is, az ember mégsem mer megfordulni, és a kutya is csak szűkölve ül?

Mindig úgy beszélt, mintha tudnom kellene, kiről-miről van szó. Gyakran tudtam is, de gyakran csak hagytam magam sodorni. Olyan volt vele lenni, mint amikor az ember gyerekkorában felnőttel beszélgetett. Kedves volt és figyelmesen érdeklődő, de nem látszott igazán kíváncsinak, mert úgyis tudta, hogy mit fogok mondani. „Igen, igen!", bólogatott. Ez nem okozott fájdalmat: inkább boldog kiszolgáltatottságot éreztem. Nyitott könyv voltam, amely örül, ha belenéznek. Volt, hogy nagyon belenézett, mosolytalanul, és mindent látott. Nem igaz: csak azt látta, amit látásra érdemesnek tartott. Ezt irigyeltem benne: hogy van bátorsága nem észrevenni, nem odanézni, nem megjegyezni és főleg nem megfesteni azt, ami nem érdekelte, amit nem tartott fontosnak. Mint némely ragadozók, amik egy bizonyos méretnél se nagyobb, se kisebb prédára nem ugranak, hiába kerül a látóterükbe - az nem az övék, úgyhogy folytatják útjukat.

Így folytatja ő is az útját itt, közöttünk. De ha nagyon hadonászunk, talán észrevesz minket.

Október 8.

forrás : Élet és Irodalom 2010. október 15.

El Kazovszkij síremléke * Toronya Laura alkotása

A síremlék fotója dr. Varga József a Farkasréti temetőt bemutató >>>gyűjteményéből 
 
El Kazovszkijról Fehér Zoltán >>>blogjában

Rádai Eszter és El Kazovszkij utolsó beszélgetése az  ÉS-ben

El Kazovszkij Én és a hattyúm

forrás

Gergely Ágnes SZEREPCSERE

A hosszú, tekervényes út.
Látod-e, útitársam.
Elmaradt a szülőfalunk,
idegen fákon kanyarog a szél,
hanyattfekszünk,
s éjente lassan, kitartón
ránkhullik a maradék levél.
Érzed-e, útitársam.


Elvonz a hold, és megszögel a nap.
Megkerüljük a városokat,
fáraszt-e, útitársam.
Nem füttyentünk minek. Tovább, gyalog.
Egy város szélén vad kenyérszagok,
erre laknak a pékek,
itt volt a magtár. Leégett.
Kormát a kemencének
tapintod-e, útitársam.


Nem téved el, aki tévelyeg.
Nem téved el, aki tudja, téved.
Félsz-e, útitársam.
Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg,
övé a végső érintés, akár megütnek,
akár megszeretnek, és szól az a kínzó ének,
hallod-e, útitársam.
„Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam.


S a novemberi éjszakában
se hullócsillag, se fűmag, se zsályaillat,
csak az elemek odvában
a gabona ígérete.
Ízleled-e, útitársam.
Csak a föld, a föld irtóztató vonzereje,
legyőzöd-e,
hát legyőzöd-e végre, útitársam!


Vízen járni, tűzben, léghajón
semmivel sem képtelenebb.
Rugaszkodj el. Megtart az emlék.
Ég veled.


1963–1990

Vas István ŐSZ ELÉ

1.

Fordul, fordul a föld a színes őszbe,
az ősz, mely mindent mosolyogva győz le,
már végighúzza hűvös ujjait
a földön s az lankadva újraéled
a zsarnok nyár után s örül a lélek:
az ősz, az ősz, az ősz van újra itt!

Lankadva éled, úgy bizony. Hiába
mondják, hogy ez a természet halála,
az élet az, mely másul, színesül.
Nyár végén minden száraz és halott volt,
úgy szenvedtük a napsugárt, vad ostort,
most zúg a szél, szabadság-énekül.

És mit tesz az, hogy mint halotti torra,
úgy öltözik aranyba és bíborba
az őszi föld s pompázva már enyész?
Bár ily halállal halhatnék meg én is,
ragyogva túl halálom végzetén is,
ó élni, halni füst csak az egész!


2.

Jobb is nekem, hogy vége már a nyárnak,
a levelek, ha holtak is, de szállnak,
az ifjuságom, lám, hogy elsuhan!
A nyár, a nyár oly forró, ragyogó volt,
mig én a nyárban, mint az elfogyó hold,
csak múltam csendben és magánosan.

Mert ránkpirít a nyár, az emberekre,
mindig meghal s mindig erős a kedve,
teremt örökvarázsú dolgokat.
Dolgát nyugodtan széttekintve végzi,
magát az ember mindig újnak érzi,
izgul a sárban s mégis ottmarad.

Elfáradt, íme, dőrén elomolva
a szolgaságba, sárba és nyomorba,
örök sötétség, mely már megvakít!
Megszégyenít az ősz is, minden évszak,
mutatva mind az ember szégyenét csak,
örökké játssza forradalmait.


3.

Az ember forradalmát énekelném,
végigkisérve harcán, győzedelmén
s nem érdekelne semmi, semmi más!
Vagy gúnnyal átkozódni gazdagokra,
ha fegyver nincs, hát szóval ostorozva,
mint fiatal, de bősz Jerémiás!

De mikor támad az igazság újra?
És nincs erőm szitokra már, se gúnyra,
mert gyönge vagyok s egyre gyöngülő.
Így mi marad hát nékem? Lassan élve
figyelni már a nyárra, őszre, télre,
egyforma, mégis mindig új idő!

Most hát a felhők játékára nézek,
tán oszlanak a gondok és remények,
köröttem minden süllyed, változó.
Ó örök játék, örök változások,
a sötétben is mindig messzebb látok
derűs közönnyel hömpölygő folyó!

forrás : NYUGAT 1933. 22. sz.

Muzsnay Ákos Relief

forrás

Krasznahorkai László - 1 mondat

Egy cinikus önleszámolás kellős közepén vagyunk; egy olyan nem túl kiváló korszak nem túl kiváló gyermekeiként, amelyik korszakként majd csak akkor tekinti igazán beteljesedettnek önmagát, ha minden benne vergődő lény, az emberi történelem egyik legmélyebb árnyékában elheveredvén, szomorú és átmenetileg világos célját: a felejtést, végérvényesen eléri.

Tom Waits - One from the Heart [OST]

Részlet egy Krasznahorkai Lászlóval készült beszélgetésből

- Ahogyan látsz, ahogyan írsz, amit itt elmondasz, az valóban egy tőről fakad és konzekvensen egy irányba mutat. Adódik-e ezenközben alkalmasint bármiféle "kegyelmi pillanat"?

- Válaszként akkor engedj meg egy történetet. Víg Mihály barátomról van szó, aki egyébként negyven valahány évesen hirtelen elkezdett egyetemre járni, magyar-népművelés szakos Pécsett. Együtt sétáltunk az utcán, és én panasz­kodtam neki, hogy ez a mai ifjúság milyen borzalmasan távol áll a szellemitől, hogy amikor én voltam fiatal, akkor azért voltunk egy páran, akik olvastunk, zenét szereztünk, képeket festettünk, egyszóval gondolkodtunk és megszállottan kerestünk valamit, ami összekapcsolt bennünket, és hogy ez mennyire kiveszett. Miska erre azt mondta, hogy szerinte tévedek, mert azok az emberek, akikre én gondolok, számra megvannak ma is, csak nem látszanak. És mutogatván fölfelé az ablakokra, akkor, azon a pécsi estén, megkérdezte: honnan tudod, hogy nem ül ott fönn egy? Csak nem akar veled, egy úgynevezett íróval találkozni. Más dolga van. Nem bírja elviselni ezt a világot, és valamilyen módon próbálgat egy másikat. Talán létrehozni. Talán csak szomorú, ezért nem ér rá. És ebből a szomorúságból majd lesz valami. Egy újabb rés, hogy a tűrhetetlenből ki lehessen látni a tűrhetőre. Vagy, mondta Miska, ő, ott, egymagában, épp téged olvas. Nagyon mélyen hatott rám, amit mondott, hisz ez arról szólt, hogy talán csak rossz szögből nézünk. Hogy talán létezik egy másik szög, amelyből rálátunk arra, amit annyira óhajtunk valamennyien, elégedetlenek és nekikeseredettek, az egyetlen embert, aki olvas minket, ott, az ablakok mögött. Vagy csak azt az ablakot.
Mert már egyetlen egy: elég.

forrás:
Keresztury Tibor-Székely Judit
"Nincs már sehol semmi"
Látogatóban Krasznahorkai Lászlónál

Mario de Ferrante Absztrakt kompozíció

forrás

Víg Mihály - Kész az egész

Deák Ferenc - 1 mondat

A jó ügyet szolgálni akkor is kötelesség, ha a sikerre semmi remény.

2014. október 17. 15:00-ig 17.120 aláírás gyűlt össze

Vas István BÚCSÚSZÓ

Nem engedted be magadhoz,
Habár óhajt vala téged,
Csakhogy tudtad, nem olyat hoz,
Mire még lehessen igényed.

Mert minek ott a fölösleg,
Ahol úgysincs semmire szükség?
Ne tekints rá vissza! Követhet,
Mikor elnyeri ő is a vesztét,

S indul vaksin te nyomodba,
Hogy kétkedve odataláljon,
Ahol őt is tán befogadja
Egy iskola, túl a határon.

Lugosi László - Urán

Henri Bergson - 1 mondat

Ne arra figyelj, amit mondanak, hanem arra, amit tesznek.

Vojnich Erzsébet Instabil tér

Vas István VÉRSZÍNŰ MOST A VILÁG

Vérszínű most a világ, feketednek az alkonyi árnyak,
Reszketnek a fények az este előtt.
Fél a világ, mert már az idő nagy tengere árad
S partjára kidobja a lomha jövőt.

Lassan mozdul már a jövő csodaállata - mit  hoz?
Semmit sem ígérhet a lépte nekem.
Én  nem  ajándékért kelek át -ha kibírom- e  piszkos,
Vad, kultúra-alkonyi tengereken.

Én viszem át adományomat arra a partra. Kivárom,
Mivé alakulnak az őselemek,
S akkor majd a világ megújult arcába bevájom
- Hogy  messze ragyogjon-  az én  jelemet.

Nem  magamat, magamét kell arra a partra kirakni.
Az én jelem ősmintája halott.
Félredobott anyagot, kezdett engem kifaragni
És félbemaradt művet, abbahagyott.

Így  lettem felemás. Némely szöglet, suta görbe
Még visszaeped szobrásza után.
Szándékát belevéste. Halott ura büszke nyakörve
Tündöklik az ázott, árva kutyán.

Ott  a  távoli partokon is csak róla mesélnék:
Ki volt, hogyan élt, s hogy a  semmibe  fult.
Azt  akarom, hogy majd ha nem élek, örökre  megértsék,
Hogy felragyogott  s  beborult. Beborult.

Erdély Miklós Tricolor

forrás

Szív Ernő A Csin Akadémia legújabb jelentései

Mi a jajkiáltás?

A jajkiáltás és a jajgatás közötti különbséget Lao Szu így magyarázta. A jajgatás a fájdalomról szól. Az igazi jajkiáltás azonban rólunk, az igazi jajkiáltás mi magunk vagyunk.

Az Aradi 13-ak utolsó mondatai...

további írások itt

Boldogasszony Anyánk

Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,

(Boldogasszony, Anyánk, Regina Patronánk)

nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Ó Atyaistennek kedves, szép leánya,

Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája!

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,

anyai palástod fordítsd oltalmunkra!

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Kegyes szemeiddel, tekintsd meg népedet,

segéljed áldásra magyar nemzetedet.

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Sírnak és zokognak árváknak szívei

hazánk pusztulásán s özvegyek lelkei.

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,

nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél meg szegény magyarokról.



forrás : Wikipédia

Joseph Kádár Kettős elmozdulás

forrás

Vas István RAPSZÓDIA EGY ŐSZI KERTBEN

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
Későn süt fel a nap, hamar homálylik,
Elfagytak, feketednek
Napraforgóid, dáliáid,
Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig –
Napszomjas, késő helianthusok:
Az elmúlásból is itt körül az világít,
Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz,
Ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
Nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
Novemberi esők verését:
Itt győzni fog minden enyészeten
A szépség.

Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra,
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
Megérni – ha megérjük – a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek –
S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
Új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
Bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,
Most vívj, most védd magad,
Míg végső hódításra el nem indul
A sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e tízezer éveken át
Szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
Eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
Még csúf estünkben is több szépségünk marad,
Mint amit valaha pompáztak elénk
Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet
Halmozni, ha nem ez,
Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
Akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
Szépséget annyi mesterünk és ősünk:
Azért, hogy te is vele védekezz,
Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
Az emberi évezredek,
És mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
Míg meg nem leljük azt a képletet,
Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló idő
S új csillagmáglyát gyújt meg érted,
S vígasztalóvá lesz a rémítő,
S mindent meglátsz, mindent megértek,
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.

forrás

Bálint Endre Cím nélkül XV.

nagyítható!

forrás: Abigail galéria, 28.festményaukció 118. tétele

Rjókan Taigu haikuja

Nap mint nap mint nap
szitáló hideg eső…
Megöregedtünk.

Terebess  Gábor  fordítása

Szanyi Gergő Ködben (Bükk, 2005)

 

forrás