nagyítható meghívó!
Rilke levele Lou Andreas-Saloménak - részlet, 1903. július 25.
[...] Én úgy vagyok, hogy amit valóságosan érzékelek, az túl mélyre hull bennem, hull, hull évekig, s végül nincs erőm fölemelni, és aggodalmasan hurcolom körbe mélységeimet, de lényegükhöz közelebb férkőzni nem tudok. Persze igaz, hogy a türelmetlenség árt e folyamatoknak és átváltozásoknak, melyek -mintegy szívkamrákban- sötétben mennek végbe; és a türelem mindennek feltétele: alázatnak, erőnek és mértéknek. De az élet halad, s olyan mint egyetlen nap, és aki türelmes, annak ezer ilyen napra volna szüksége, noha talán egy sem adatik neki. Az élet halad, és elhalad sokak mellett a távolban, és kikerüli a várakozókat. Ezért én dolgozni szeretnék, hogy ne legyek várakozó, szeretnék műhelyem közepében állni minden napnak alkonyatáig. És mégis képtelen vagyok rá, mert majdnem semmi nem érik meg bennem, vagy nem tudok róla, és hagyom senyvedni és túlérni távoli termésemet. Belül még mindig csupa zűrzavar vagyok; amit megtapasztalok, olyan, mint a fájdalom, s amit valóban szemügyre veszek, sebet üt rajtam. Nem ragadom meg az élményt: hegyes és éles oldalával nyomja kezembe a világ, tenyerem közepébe, csaknem akaratom ellenére; más dolgok meg, melyeket szeretnék megfogni, kisiklanak kezemből, mint a víz, és másfelé csorognak, miután engem -csöppekben- visszatükröztek. Mit tegyen az, aki ilyen ilyen kevéssé fogja föl az életet, akinek bele kell törődnie, hadd történjenek meg vele a dolgok, s azt tapasztalja, hogy a tulajdon akarata eltörpül egy másik akarat mellett, melynek örvényébe olykor-olykor belepottyan, mint egy folyón lefele sodródó tárgy? Mit tegyen az Lou, akinek a könyvek (hiszen tájékozódni szeretne...) csak úgy tárulnak föl, mint nehéz ajtók, melyeket egy következő széllökés megint becsap?
Mit tegyen az, aki az embereket ugyanolyan nehéz feladatnak tekinti, mint a könyveket, ugyanolyan fölöslegesnek és idegennek, hiszen nem azzal kínálják, amire szüksége van, és nem válogathat közöttük, fontosat és fölöslegeset egyaránt átvesz tőlük, s agyonterheli magát az életükkel? Mit tegyen ez az ember, mondd Lou? Vonuljon teljes magányba, vagy szokjon hozzá, hogy a dolgokkal lakik, melyek jobban hasonlítanak rá, és nem is raknak terhet a vállára? [...]
forrás: R. M. Rilke LEVELEK 1899-1907, Új Mandátum Könyvkiadó Budapest, 1994. (61-62.pp.)
fordító : Báthori Csaba
Mit tegyen az, aki az embereket ugyanolyan nehéz feladatnak tekinti, mint a könyveket, ugyanolyan fölöslegesnek és idegennek, hiszen nem azzal kínálják, amire szüksége van, és nem válogathat közöttük, fontosat és fölöslegeset egyaránt átvesz tőlük, s agyonterheli magát az életükkel? Mit tegyen ez az ember, mondd Lou? Vonuljon teljes magányba, vagy szokjon hozzá, hogy a dolgokkal lakik, melyek jobban hasonlítanak rá, és nem is raknak terhet a vállára? [...]
forrás: R. M. Rilke LEVELEK 1899-1907, Új Mandátum Könyvkiadó Budapest, 1994. (61-62.pp.)
fordító : Báthori Csaba
Lator László A MEGMARADT VILÁG
forrás
részlet a könyvből
friss információ: A könyv új kiadásban ismét megjelenik a 2012. könyvhétre, bővítve egy REGGELTŐL ESTIG c. fejezettel, amely már olvasható a HOLMI 2012. áprilisi számában, a 412-424 oldalakon.
Ugyanebben a folyóirat számban található Szlukovényi Katalin beszélgetése Lator Lászlóval. (425-444.pp)
Nádasdy Ádám TORONYDARUT BONTANI
Ahogy a toronydarut is nehezebb
(figyeltem szemben az építkezésen)
lebontani, szépen óvatosan,
mint fölépíteni, és ahogy lábtörés
után is nehezebb a lépcsőn lefelé,
mint fölfelé, úgy dobálom ki, végre,
óvatosan, fix lábhelyet keresve,
havonta egyszer, legalább a nagyszabású
terveket tartalmazó cédulákat.
Majd ne mondják: „Szegény, még mennyi terve volt!”
Csak egy-két komoly cédulát engedek élni,
hogy azt se mondják (majd, adott esetben):
„Szegény, nem voltak tervei.” Marad,
amennyi kell. Kevés kell. Szikár már a terv.
Schein Gábor (EGY LEVÉLRE)
boldogok, kiket angyalszárny alatt
üres álom köt. de boldogabbak,
kiket egy törékeny ígéret
vakon űz, és kabátjuk széle
már félelmes világokba átlobog.
ők a hajnali szeretők. múlt
és jövő nekik egyetlen pillanat,
s bár nem tudják, igaz-e, egymáshoz
örökké visszatérnek. mély tekintetet
így mi sem kaptunk. mintha testvérek
lettünk volna, túl közel s tiltott
bizalommal, mit a magány csalásai
rég összetörtek. nem ismertük
azt a rejteket, hol az éhség éve telt,
és ha most még egy álommal sötétebb
éjszakába léptünk, annál fényesebb lesz
hajnalunk ünnepe. és nem olvassuk
többé titkainkat. de homályos
érzékeink kitisztulva már zengőbb
idegeken játszanak, mert szeretőkre
csak a szégyen üthet igaz pecsétet,
magam voltam és elárultalak.
Karinthy Frigyes MÉNÉ, TEKEL...
a vers meghallgatható a költő előadásában a PIM honlapján
*
Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.
Szívedbe vésem és füledbe rágom:
Rossz volt embernek lenned a világon,
e korban, melynek mérlege hamis,
S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.
Délben az ember megkísértetett,
Az éjben sírtak a kísértetek.
Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,
De a gyilkost megint hősnek nevezték.
A férfi vért ivott s a nő velőt,
Künt a költő bőgött a bolt előtt.
Halottra adtak selymet és brokátot,
Az élő rongyos volt és vért okádott.
Virággal hintették a síri vermet,
Az élő künt a hó alatt didergett.
Hangos szóval esküdtek a koporsón,
Az élő halkan jajgatott a borsón.
Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,
De szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos rüpők, a szemtelen tanítvány.
Hajók rohantak égő tűzveszélyben,
A ringyók cifra rongya szállt a szélben,
De a legszebb és a legékesebb
Szemétdombon rohadt el, mint az eb.
Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Készülj, figyelj: készül a tiszta mérleg.
Tedd most szívedbe és füledbe el —
Az értelmét majd megtudod, ha kell.
MÉNÉ, TEKEL — ha érted, vagy nem érted,
Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.
Egykor sötétben elmondott dalom,
Mint lángírás, világít a falon.
Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,
De élni fognak, hogyha én nem élek
S lesznek, ha nem leszek.
*
a vers meghallgatható a költő előadásában a PIM honlapján
Esterházy Péter Lószerszámtanfolyam
Élet és Irodalom, 1998. 22. sz.
Cselényi Béla: Madárbüntető. Budapest, 1998, Palatinus.
A múlt heti számban is volt egy írás az új Cselényi Béla-kötetről, a Madárbüntetőről, most is van, a jövő hetiben, értesüléseim szerint, nem lesz, de ezt tessék véletlennek tekinteni. Jobb kétszer mondani, kétszer mondani, vagy többször, mert így talán egyszer hallatszik; annyi könyv, annyi zaj – és Cselényi Béla halk.
Monstruózusan halk. Többnyire mormog vagy dünnyög, bár olykor sikoltozik vagy sikoltozva hallgat, de tud dalolni is.
Kozmikusan szelíd: ami félelmetes. Mintha mindig résen kéne lennünk, bármikor bármi megtörténhet ezekben a versekben. Láthatóan semmi sem korlátozza. Minden sorban ezt az iránytalan, szabad eltökéltséget érezni.
A kötet háromnegyede „válogatott versek”; erős rostálás, például, megszámoltam, az Üzennek a falmikulások 89 verséből 23 maradt; a válogatás így nem szemlézés vagy mustra, nem beszámoló a régi könyvekről, hanem ekképp egy új (el)rendezés, kötet. Ágoston Vilmos cikkéből tudom, hogy Cselényi sokkal többet ír, mint publikál (jellemző ez a félig titkos, föld alatti működés), és szinte a szerkesztők, a válogatók rajzolnak ki egy-egy új CsB-arcot. Ebben a könyvben a felelős szerkesztő Háy János. Akkor ez most talán egy Háy–Cselényi.
Csöndesség és tűnődés van ezen az arcon, de valami durva erő is; nem erő, inkább kiszolgáltatottság. Vagy csupán következetesség? A rettenthetetlenség volna ilyen durva, ilyen ijesztő? Vagy a távoli, a nem-itt?
A magány változatai. A magány mint vereség, mint tehetség és tehetségtelenség, mint tehetetlenség, mint rémület, mint természetes állapot. Álmok (egy 2 méteres és egy 3 méteres ember). Jeges nőjelenetek.
Van még 77-ből egy kis remekmű, a lovon című:
jaj üldöznek a rablók
jaj mindjárt elhagynak
Vagyis jaj mindenképp: üldöznek, de nem üldöznek, így azután nincsen menekülés sem, ám még nincs is minden veszve: csak épp vesztésre állunk. A vesztés jegyében. (A versek alatt ott a keletkezés dátuma. 1977. VII. 31. – IX. 1. Ezt is példásnak tartom, hogy ez a két sor egy hónap munkája. Hát persze, hogyan is másképp…) Cselényi erdélyi, onnét való az idegrendszere, a belső ideje meg időtlensége, az ottani társtalanságát cserélte az ittenire; ez a vers húsz éve ott természetesen mást jelentett, mint most itt. Vége a diktatúra-olvasatoknak. (Olykor játékból érdemes fölvenni a régi szemüveget, mert megtudhatunk valamiket a szerző alkatáról.) Ezek olyan versek, hogy élnek rendesen tovább, nem változatlanul (másképp olvassuk őket), de nem gyöngébben. Az „ellen-kezés”, amit politikainak olvashattunk, általánossá vált, tudott válni.
Nem tartozik ide, de azért megemlítem, mert rám tartozik, és én ide tartozom, hogy zilált napok vannak most rám szignálva, furcsa helyekre kell járkálnom – lelkiismeretesen cipelem magammal ezt a kis kötetet, lapozgatom, jegyzetelek. Kimásoltam például az apám/2./ című verset.
krumplicukrot hoz ceruzát vesz fiókba tesz
vetít takar mond szarvasbőrrel reszel
Satöbbi. Krumplicukrot hoz. Önéletrajzososan olvasom.
Meg aztán egybeesett a demokrácia és a leadási határidő is. Ahelyett, hogy ezt írtam volna, tévéztem. Megindult felém a hirosimai teknősbéka, olvasom éppen, fölnézek… meg se mondom, kit látok a képernyőn. (Hö-hö: a mérleg nyelvét!) De semmiképp sem szabadna ezt a tiszta (de nem steril) költészetet beletuszkolni egy politikai tájba, tájazásba, nem mintha az eleve piszkos volna, de nem kéne: maszatolni, bár kétségtelen, hogy most – e nap – ebben vagyok nyakig… De félre bú és öröm: vita brevis, ars longa, pici a gazda, de hosszú a cselényibéla.
Érdekesek a magyarok, állítja egy verscím, s a vers így végződik:
ahogy létezik nyelvektől független gondolkodás
úgy létezik gondolattól független beszéd
Fuss haza, akasztják anyukádat, másolom. Az egyik kedvencem a kudarc japán lánnyal:
Ne nyúljad! Nem vételezek ki senkivel.
Neked is nem csinálom, gésa amit csinál.
Kinézel, mint kinéz majom.
Nem mozdulod, mert ütöm!
Rendben, nem mozdulom.
Milyen? Szép?, föltűnő?, mulatságos? – mindenesetre idézhető: a hosszú unalmas téli gyermek és a szalonnaszelő bácsi felelgetőse.
Podmaniczky Szilárd váratlan ugrásai, facsarulatai jutnak olykor az eszembe, mintha volna közük egymáshoz, rezignáltságban, heves szomorúságban, magányban, vadságban, fenyegetettségben.
Ha leltárt készítünk, mi marad? A vadászkés. Ölésre, nyúzásra alkalmas, sípcsontra szíjazható, az az övé. És jól érzi magát, ha lefekvéskor keze ügyében tudja. Persze, a helyzet az, hogy életformáját és egyéb körülményeit tekintve nincs szüksége vadászkésre, valamire azonban, ami az övé, szüksége van.
Kedvenc zeneszerzőnk Bartók Sándor. A valóság legnagyobb baja mindössze annyi, hogy majdnem harminc lejbe kerül a Lili Ivanova-lemez. A román szocialista nyombiztosítók – egy örök igazság – román szocialista nyomokat biztosítanak.
Cselényi Béla olyan, hogy időről időre elfeledkezünk róla. Így hoz szégyenbe. Múltkoriban, hosszabb idő után, találkoztam vele, együtt héveztünk estefelé. Nagyon megörültem neki – ahogy beszél, van, ír.
Lehet mondani, hogy túlzok, hiszen itt él, teszem azt, Oravecz, Tandori, Rakovszky, Parti Nagy és így tovább, de szívesen definiálnám Budapestet úgy, hogy a város, melyben Cselényi Béla költő él. Hogy ez egy ilyen csodás és bonyolult város. Nem mintha látni lehetne, nem mintha figurája volna a városnak, akit cinkosan fölismernénk, aki szalonok sztárja, nem. Cselényi Béla úgy van itt, hogy nem látszik. És ha minden szépen összejön, akkor éppen ő az, aki nem látszik.
A múltkori kötete fülére ezt a gyönyörű, rémes mondatot írta: A létért való küzdelemben én nem mindig veszek részt, és ez egyeseknek furcsa lehet, de ezen nem óhajtok változtatni.
Kár, hogy nem vagyok in concreto 1 kékharisnya (legjobb esetben is annak csak 1 följegyzése), mert akkor persze volna kedvenc költőm, ő, titkos favoritom, kit titokban meglesnék, négylevelű lóherét préselnék a kötetében, fütyörészném a verseit, mint egy Verdit, és kifognám a lovakat a hintajából.
Lószerszámtanfolyamra iratkozom.
Cselényi Béla mélységmámor
mélyen járok magamban
majdnem mindig mámorító mélyen
kobaltkék vizek tarka halai közt
közben keresnek
írásban és szóban
zsindelynél kisebb kicsi készüléken
mintha a mámorból húznának felfelé
vékony
elenyésző
befőttes spárgával
mintha a magányom mákony lenne csupán
s mások jeleznék
menjek
térjek vissza
van még a felszínen
szánalmas kis szántás
hagyjam a halakat
menjek vegetálni
Budapest, 2011. IV. 16.
Hubay Miklós :„A szellem embereinek nagysága”? - Naplóbejegyzés, 1987
Szavaztak a tekintetes Karok és Rendek.
Leszavazták az alkotó művészek számára javasolt kedvezményeket. Nem gazdasági meggondolásból. Csak.
Az évtizedek óta fojtva folyó értelmiségellenes ádázkodás hangja, amely eddig bizalmas tanácskozásokon és zárt körű vadászatokon kapott hangot, most felszárnyalhatott kupolamagasságokig.
A szavazás híre (ó, nem a pénzügyi része érdekel, mint ahogy senkit se az érdekelt) olyanfajta belső nyugalommal tölt el, amilyent a tudós érezhet, amikor egy rég vitatott hipotéziséhez döntő bizonyítékot talál.
Felütöm Pascalt. Megkeresem benne a 793. Gondolatot. Mindig tusakodtam ennek az érvénye ellen. Nem, nem, azért mégse lehet így! Pascal ugyanis így mondta annak idején: „A szellem embereinek nagysága észrevétlen marad a királyok, a gazdagok, a hadvezérek, e világi nagyok számára.”
Nincs kétség, szívem, nyugodj meg. Pascalnak igaza van. Magyarországon még azt tehetnénk hozzá: a szellem embereinek nagysága az ezred végére észrevétlen marad végül még a szellem emberei számára is.
Naplóbejegyzés : 1987. október
Michelangelo ÉVEKKEL RAKVA
Évekkel rakva, bűnnel teljesen,
rossz szokásokba gyökerezve mélyen,
itt vagyok mindkét halál közelében,
s szívem most is méreggel etetem.
Nincs erőm, hogy szokásom, életem,
vágyam, sorsom önként jobbra cseréljem,
ha égi oltalmad nem lesz vezérem,
s nem lesz zabola tévelygésemen.
Uram, nem elég, hogy hívsz, s hogy sietnék
hozzád, csak mert lelkem – nem mint elébb:
semmiből – újrateremted az égben.
Mielőtt halandó terhem elvennéd,
rövidítsd meg utam meredekét,
s tedd tisztává, biztossá visszatértem.
Rónay György fordítása
Krasznahorkai László Megy a világ előre
A Berliner Morgenpost olvasóihoz
Elég jól meg volt kötve, de most valahogy eloldódott, és erről mindössze annyit lehet tudni, hogy ugyanaz oldozta el, mint amelyik annak idején lekötözte, ennél többet nem, legalább is mondani, megjeleníteni, kategorikusan megnevezni nagy ostobaság volna, az erőt, az erőnek éppen ezt a kioldódását ugyanis, a felmérhetetlen, az áttekinthetetlen rendszert, a valóban felmérhetetlent, a valóban áttekinthetetlent, vagyis: az elkerülhetetlen véletlen számunkra örökre érthetetlen működését tehát, melyben mi törvényeket kerestünk és találtunk, voltaképpen egyáltalán nem ismertük meg az elmúlt és hősies évszázadok alatt, amiként biztosak lehetünk benne, hogy megismerni az eljövendőkben sem fogjuk semmiképp, mert megismerni csak ennek az elkerülhetetlen véletlennek a következményeit voltunk és vagyunk és leszünk képesek, azokat a rettenetes pillanatokat, amikor csattan az ostor, csattan az ostor a hátunkon, és valahogy csattan az ostor e világnak nevezett véletlen univerzumban is, és eloldódik, ami meg volt kötve, azaz amikor - mint most - elszabadul újra, rászabadul a világra az, amit mi, emberek folyton és ismételten egyre csak újnak és soha nem tapasztaltnak nevezünk, noha az sem újnak, sem pedig eddig nem tapasztaltnak aztán igazán nem nevezhető, hisz itt volt ő a világ teremtése óta, pontosabban fogalmazva velünk együtt érkezett, még pontosabban: általunk, és mindig így, hogy érkezését csak visszamenőleges értelemmel voltunk és vagyunk képesek felismerni, már itt van, amikor megértjük, hogy itt van újra, mindig készületlenül talál, noha tudnunk kellene róla, hogy jön, hogy megkötözöttsége csak időleges, hallanunk kellene, ahogy surlón lazulnak a láncai, ahogy szisszenve oldódnak a csomók az addig szoros kötélzeten, belső érzékenységünknél fogva TUDNUNK kellene, hogy elszabadul, s ennek így kellett volna lennie ezúttal is, tudnunk kellett volna, hogy így lesz, hogy jönni fog, de már csak arra eszméltünk föl, ha föleszméltünk egyáltalán, hogy itt van, és hogy baj van, megállapítottuk, hogy tehetetlenek vagyunk, amivel csak azt akartuk mondani, hogy tehetetlenek is voltunk, mert azok vagyunk - ha őróla van szó - öröktől fogva, tehetetlenek és védtelenek, és belegondolni éppen ebbe a támadás első óráiban annyira nem akaródzott, hogy elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy felderítsük, mi történt, hogy hogy történt, hogy kik voltak, és miért, elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy ledőlt az a két Nagy Torony meg bedőlt a Pentagon, és hogy hogy dőlt le és hogy dőlt be, meg azzal, hogy kik voltak, és hogyan csinálták, akik ledöntötték és bedöntötték, pedig foglalkoznunk elsősorban azzal kellett volna, amiképpen mostanra már aztán tényleg azzal is kell, hogy felfogjuk végre: azt, ami valójában történt, nem értjük, és ez egyébiránt nem is olyan nagy csoda, hisz annak a jelenléte, aki eddig eléggé jól meg volt kötve, de most valahogy eloldódott, mindig, kivétel nélkül azt jelzi, átléptünk egy újabb nagy világkorszakba, azt jelzi, hogy a réginek vége, s elkezdődött egy új, és minket erről nem kérdezett senki", sőt észre sem vettük, mikor történt az egész, még el sem tudtunk kezdeni "fordulatról", vagy "nagy korszakváltásról" beszélni, amikor a fordulatnak és a váltásnak éppen a fordulatszerűségét , azaz időbeniségét nevetségessé téve azt látjuk: egyszeriben csak egy új világban élünk, egy gyökeresen új korszakba kerültünk át, és nem értünk belőle semmit, mert mindenünk a régi, régi a beidegzettségünk, amivel egy folyamat lényegét igyekszünk felfedezni, hogy "ez az egész" onnan vezetett "tehát" idáig, régi a meggyőződésünk, hogy tapasztalatainkra hivatkozzunk, a józan észre, hogy azokra nehezedve kereshessük meg az okokat és a bizonyítékokat, hogy tényleg megesett velünk , nem létező, vagy számunkra meg nem közelíthető okokat és a bizonyítékokat, hogy átkerültünk egy vadonatúj korszakba, egyszóval itt állunk most, csupa régi ember egytől-egyig, aki mind olyan régi módon pislog most körbe, harciasságával árulván el régi bizonytalanságát, egy ostoba harciassággal, mikor még félni sem kezdett el igazán, még hazudik, hogy nem, szó sincs gyökeres fordulatról a világban, szó sincs arról, hogy a világ egy korszaka véget ért, és ez itt most már egy másik, csupa-csupa régi ember, és köztük persze én is a lehető legrégibb vagyok, régóta nem érzett közösségben a többivel, régi tehát, és tulajdonképpen a lehető legmélyebb értelemben szótlan is, mert szeptember 11-én belém villant, mint egy fizikai fájdalom, hogy uramisten, milyen régi is a nyelvem, amin most beszélni tudhatnék, milyen istentelenül régi, ahogy fűzöm, ahogy csűröm-csavarom, ahogy húzom-vonom előre, ahogy nyaggatom és haladok egyik régibbnél régibb szóból fűzve a másikat, milyen haszontalan, milyen tehetetlen, milyen otromba is a nyelv, ami az enyém, és hogy milyen gyönyörű is volt, milyen ragyogó, milyen hajlékony és milyen találó és megrendítő, ami mostanra az értelmét, az erejét, a tágasságát és a pontosságát mind maradéktalanul elvesztette, s aztán napokig ezen tűnődtem, próbálgattam, vajon tudnék-e, vajon képes volnék-e valami másféle nyelvet most hirtelen megtanulni, mert anélkül teljesen reménytelen, ezt azonnal tudtam, néztem az égő, leomló Tornyokat, majd újra és újra visszagondoltam rájuk, és tudtam, hogy egy vadonatúj nyelv nélkül ezt a vadonatúj korszakot, amiben hirtelen a többiekkel együtt benne találtam magam, képtelenség megérteni, tűnődtem, tépelődtem, kínoztam magam napokon át, amikor is aztán egyszercsak be kellett vallanom, hogy nem, nincs mód számomra egy új nyelvet most hirtelen megtanulni, ahhoz én, együtt a többiekkel, túlságosan is a foglya vagyok a réginek, így hát nem marad más, gondoltam, mint feladni a reményt, hogy érthetem, ami zajlik itt, csak ültem nagy komoran, néztem kifelé az ablakon, odakint újra és újra egyre csak dőlt és dőlt és dőlt lefelé az a két nagy Torony, ültem, néztem kifelé, és a régi szavakkal nekikezdtem, hogy leírjam, mit látok én, együtt a többiekkel, ebből a mostani világból, nekikezdtem, hogy leírjam, mit érzek, hogy nem érthetem, és már kezdett lemenni a régi nap a régi világban, már kezdett a régi módon besötétedni a régi szobámban az ablak előtt, amikor valami rettenetes félelem kezdett rám törni lassan, nem tudtam, melyik irányból támad bennem, csak azt éreztem, hogy nő, egy félelem, egy darabig nem tudatván, miféle, csak annyit, hogy van és erősödik, s én csak ültem a legteljesebb tehetetlenségben, figyeltem, ahogy nő bennem ez a félelem, vártam, hogy majd csak sejteni fogom, minek a félelme ez, ám nem így történt, egyáltalán nem így, ez a félelem, miközben egyre csak erősödött, nem árult el magáról semmit, egyszerűen nem közölte a tartalmát, és én érthető módon még külön szorongani is kezdtem tőle, hogy akkor most mit csináljak, nem ülhetek itt végestelen végig ebben a tartalmát rejtő félelemben, de csak ültem dermedten az ablak előtt, odakint csak dőlt és dőlt és dőlt lefelé az a két Torony, amikor egyszeriben megütötte a fülemet valami surló zaj, mintha egy tekervényes lánc csörögne a messzeségben valahol, megütötte a fülemet egy surló nesz, mintha erősen megcsomózott kötél csusszanna lassan széjjel - csak a surló zajt és azt az ijesztő neszezést hallottam, a magam régi nyelvére gondoltam újra, a teljes némaságra, amibe belezuhantam, ültem, és néztem kifelé, s csupán csak egyben lehettem biztos a teljesen besötétedő szobában: hogy már elszabadult, hogy már közeledik, hogy már itt is van.
meghallgatható a PIM médiatárában
Po Csü-ji felirata Czesław Miłosz átiratában
Po Csü-ji (más átírásban Bai Juyi)
felirata egy buddhista
kolostor cellájának falán,
Krisztus után 828 körül.
*
Azóta, hogy vidám kisfiú voltam,
A mai napig, hogy beteg és öreg vagyok,
Koronként változott, mi érdekel.
De valami mindig volt, ez mozdíthatatlan.
Régen a parton a homokvárak,
Kisvártatva finom ruhában megint az udvar.
Ez és amaz, gyermekjátékok,
Dolgok, melyek egyszer csak elvesztik fontosságukat.
Amikor a kéz foglalt, a szív semmit sem ért.
Csak aki el tudja engedni, részesül bölcsességben.
Ki legbuzgóbban tanulja az Utat,
Az is eltéved, ha a keresésben túloz.
Vörös István fordítása
*
A vers Czesław Miłosz most megjelent esszékötetében található (314. p.)
Ottlik Géza Iglbauer
Iglbauer a könyvkötőm. Három-négyhetenként jelenik meg súlyos aktatáskájával, lerakodik az íróasztalomra, kiteregeti barna csomagolópapirosait, felteszi csíptetőjét. Csíptetőt visel. Néhány éve egy barátom ajánlotta őt.
"Te hol kötteted a könyveidet?" - kérdezte.
Én sehol, mondtam. No, akkor írjam. Iglbauer Gyula, Külsőerdősor harminckettő.
"Kérlek - azt mondja -, ez egy igen derék ember. Házhoz megy. Rendesen és olcsón dolgozik. Köttess vele könyvet."
Ráhagytam, jó, lehet. Másról beszéltünk, aztán egyszerre csak visszatért Iglbauerre.
"Izé, még azt akarom csak mondani... szóval ez az Iglbauer ebből él."
"Csakugyan?" - kérdeztem.
"Igen. Szóval, izé, már nem fiatalember. Ötvenöt-hatvan lehet."
"Csakugyan?" - kérdeztem megint. A barátom ötölt-hatolt. Végül kibökte:
"Szóval, kérlek, a bolondokházában is volt, de csak három évig."
Erre már mégis felfigyeltem. A barátom váltig erősködött, hogy azért nem bolond Iglbauer, teljesen épelméjű, csak idegbeteg volt. De ha három évig gyógykezelték, gondoltam, akkor mégiscsak bolond lesz. Mindenesetre írtam neki egy lapot, s egy szép napon megjelent nálam Iglbauer.
Bemutatkozott, kissé összecsapva a bokáját. Alacsony, vöröses, szőrös ember volt, választékosan udvarias modorú, több aranyfoggal, s mint mondom, csíptetővel. Elvitte három könyvemet. Nemsokára visszahozta őket, csinosan bekötve. Ettől fogva rendszeresen járt hozzám könyvekért, s mi rendszeresen lestük őt, mennyiben bolond?
Nyitogattam az általa bekötött regényeket, néztem jobbról, néztem balról, néztem az aranyozásukat, az előzéklapjukat, a "kapitálist", az ívek számozását; semmi hiba nem látszott. Valamit számolgattunk, váratlanul fordultam hozzája: "Mennyi is hatszor hat?" Vagy megkérdeztem tőle, a háború második évében jártunk, "Mit gondol, Iglbauer úr, mikor lesz vége a háborúnak?" Mindig higgadtan felelt: harminchat, mondta, ha én azt tudnám, kérem, mondta. Ha itt valaki bolond volt, inkább mi voltunk azok a feleségemmel együtt, mert ezt a derék, méltóságteljes Iglbauert "Gyuszi"-nak neveztük a háta mögött. "A Gyuszi van itt" - szólt be halkan a feleségem, amíg ő ünnepélyes lassúsággal a kabátját vetette az előszobában.
Valóban olcsón és jól kötötte be a könyveimet. Órákat villamosozhatott a Külsőerdősor és a Pasarét között, ahol lakom. Egy nyáron, a vászonminták között válogattunk, két mondat között odavetette, hogy a felesége dohánytőzsdét kapott.
"No - mondtam örömmel -, akkor most jobban megy maguknak."
"Miért?" - kérdezte hűvösen.
Láttam, hogy megsértődött. Szégyellte a szegénységüket.
Szégyellte a szegénységüket; kölcsönkérte tőlem Sir Walter Scott műveit, hogy elolvassa; engem szerkesztő úrnak szólított, ámbár nem vagyok szerkesztő. De mindezt mások is megteszik. Mindebből még nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért volt három esztendeig az elmegyógyintézet lakója.
Egyszer aztán sárga vászonruhában jelent meg a szokásos barna paksamétáival. A harmadik nyár volt, amióta könyveket kötött nekem. Kibontotta papírlepedőit, feltette csíptetőjét.
"Szerkesztő úr - szólt -, észrevettem, hogy az utóbbi időben kevesebb könyvet köttet."
"Igen" - mondtam, mert ez igaz volt.
"Aztán meg - bólogatott -, ezt a kétkötetes regényt csúnya lenne egybekötni."
"Jó lesz az."
"Hát, kedves szerkesztő úr. Ugyebár az élet lényegesen megdrágult. Felemelkedett az élelmiszerek ára. Nagyobb az adó."
Tényleg, gondoltam, ez a jó ember nekem még mindig a két év előtti árban számítja a könyvkötést, holott bizonyára megdrágult a vászon is s minden egyéb. Nem sok haszna lehet a két pengőkön. Csakugyan felemelhetnénk a kötések árát.
"Nehezek a viszonyok - folytatta Iglbauer -, minden ember küszködik, kérem, nem szégyen az. Egyszóval én azt gondoltam, hogy kötök én a szerkesztő úrnak ezentúl két pengő helyett egynyolcvanért."
Szelíden bámult rám a csíptetője mögül. Láttam, hegy komolyan gondolja, amit mond; s most kezdtem megérteni, hogy célszerű dolog kétméteres kőkerítéssel elválasztani az ilyen embert a többitől, vagy a többit őtőle.
forrás
Kántor Péter TÉL ÉS TAVASZ KÖZÖTT
Már nincs tél, de még nincs tavasz se igazán,
a köztes időben szól a Wohltemperiertes Klavier,
az esz-moll prelűd és fúga, a VIII.
Se búcsú, se köszöntés, vagy tán ez is, az is,
amitől elválaszthatatlan a szürke ég,
a víz fölött lustán kerengő pár sirály,
és az ablakom előtti csupasz fákon csüngő
kis gyűrött levelek lengedezése a szélben.
Ezek a levelek túlélték a hosszúra nyúlt telet,
a kemény éjszakai fagyokat, a havat, az esőt,
és kicsire és törékenyre száradva, rozsdabarnán,
dermedten a hidegtől, mégis ingva-lengve
várják velem együtt a közelgő tavaszt,
ami egy éjjel egyetlen sóhajtással
lefújja őket majd a nyújtózó faágról.
De most még halhatatlanok, akár a szürke ég,
számolatlan prelűdjeivel és fúgáival,
sérthetetlenek, mint a Wohltemperiertes Klavier,
sok végtelenbe csüngő szélfútta kis öröklét.
Ha beköszönt a tavasz, ha végre itt lesz,
feldúl majd és földönfutóvá tesz engem,
zöld lombok közt kell zihálnom majd a fényben,
ha beköszönt a tavasz és mindent elfelejtek.
Már nincs tél, de még csípős, hideg a reggel.
Kis gyűrött, rozsdabarna levelek lengedeznek.
Drótketrecbe zárt fák a Károly körúton
nagyítható!
*
Ez a fotó pedig a 2011. augusztus végi állapotot mutatja:
Huszti István fotója az indexről
Kassák Lajos A LEGENDA VÉGE
Az eldobott kő
megült Isten mély ölében.
Királyi testőrök
hideg combú szajhák
elcsigázott zarándokok,
hiába keresik.
Szaxofonon
és dobon harsogom
ne keresd az Istent
a ködön túl rejtőzik vakon
ne keresd a követ
tört szárnyú madár volt
egy macska gyomrában
alszik.
Én látom
szegényt.
Kassák Lajos VAGYONOM ÉS FEGYVERTÁRAM
Kedves tárgyaim az asztal üveglapján.
Nagyon szegényes az összbenyomás.
Különböző világtájakról érkezett festéktubusok
barátaim küldték akik feloldani kívánják
magányomat és megértik képeimet
melyek az egyszerűség és tisztaság
nyelvén beszélnek.
Néhány megfakult fénykép összekuszált múltamat idézik.
Fehér papírlapok szétfolyt vércseppek nyomaival.
A költő elvetélt magzatairól vallanak.
És levelek
levelek amiket nem válaszoltam meg s ezért állandóan
nyugtalanítanak.
Ecsetek tollak ceruzák.
Íme az én vérrel be nem mocskolt fegyvereim.
forrás
Kassák Lajos / Idézet
SZÍVÜNK FÖLÖTT A DOLGOK EGYSZERŰSÉGE
ALSZIK TUDJUK A HALOTTAK FÉNYKOCSIKON
SZÁGULDANAK MI ITT VAGYUNK A FÖLD
TENYERÉN JÁTSZUNK SZOMORKODUNK ÉS LE
VAGYUNK KÖTVE ÖNMAGUNKHOZ
forrás
Ascher Tamás - 1 mondat
Problémát az jelent, hogy nézők nagy csoportjai igénytelenedtek el, így bizonyos jeleket már kevéssé és kevesen vesznek.
a teljes beszélgetés a szinhaz.hu oldalon
Örkény István : In memoriam Dr. K. H. G.
- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
- Ki volt az? - kérdezte a német őr.
- Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
- Kik ezek? - kérdezte az őr.
- Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?
- De ismerem - mondta a német őr.
- És Rilkét?
- Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.
Örkény István : Válogatott egyperces novellák
Schilling Árpád A művészekre semmi szükség?
Demján Sándor a Miskolci Egyetem diplomaosztó ünnepségén tartott beszédében úgy fogalmazott: jelenleg nem még több művészre van szüksége ennek az országnak, hanem dolgozó, termelő emberekre. Ő maga betiltaná a művészeti szakköröket azokban az iskolákban, ahol nincs legalább kétszer annyi technikai szakkör.
Amennyiben a művészeti oktatást valamiféle úri huncutságnak, önmagáért való időtöltésnek tartjuk, akkor készséggel egyetértünk Demján Sándor kijelentésével. Magam sem gondolom, hogy a művészeti oktatás hagyományos formájában akár csak a művész-szakemberképzésen keresztül is képes volna növelni az ország versenyképességét. Azonban pusztán a rossz módszertanok ténye még nem elégséges bizonyítéka annak, hogy a művészetek eszköztára és a pedagógiai gyakorlatok együttese ne tudna segíteni a szakmai kompetenciák elsajátításában, s ezen keresztül akár a munkanélküliség leküzdésében is.
A művészet ugyanis nem más, mint ötletgazdagság és szabálykövetés egymásra hatása, fejlődés és örökség kettőssége, ösztönös anarchizmus és hagyománytisztelő akadémikusság elegye, vagyis két látszólag egymásnak ellentmondó attitűd egyensúlya. Ebben az értelemben a művészeti tevékenység rokon minden olyan munkavégzéssel, amelyben egyedi, saját megoldásokra épp úgy szükségünk lehet, mint a tanult, elsajátított gyakorlatokra.
Melyek lehetnek ezek a szakmák? Bármelyik, amelyben versenyhelyzetbe kerülhet a munkavállaló. Vagyis gondolkodni majdnem mindenkinek kell, illetve lehet. A közmunkásnak is, bár számára sajnos kizárt az előrelépés.
Ha elfogadjuk, hogy az utóbbi hetven év munkamorált és társadalmi kohéziót egyaránt károsító folyamatai ellenére is maradt bennünk némi vállalkozó kedv, és az összes rossz tapasztalatunk ellenére is hiszünk abban, hogy a szakértelem olyan érték, amely egyrészt segítheti az érvényesülésünket, másrészt biztosíthatja megérdemelt státuszunkat a társadalomban, akkor minden olyan edukatív módszert támogatnunk kell, amely ösztönzi a vállalkozói kedvet, és fejleszti a szakértelmet. A helyesen alkalmazott művészet-pedagógia egy ezek közül a módszertanok közül. Az a fiatal, aki megéli az alkotás örömét és a tudás becsületét, az minden kétséget kizáróan kedvelni fogja a versenyhelyzeteket, vagy legalábbis nem fog rettegni azoktól.
Joggal vethetik szememre a kételkedők, hogy ugyan mennyiben segíti egy diák érvényesülését az, ha a képzőművészeti oktatás keretében tojásfestést tanul. Én azonban a művészet-pedagógiának olyan korszerű módszereire gondolok, amelyek nem pusztán a hagyományőrzést tekintik feladatuknak, sőt, még csak nem is azokra, amelyek ugyan külön hangsúlyt fordítanak a kortárs művészetek innovatív stílusirányzatainak bemutatására, de nincsenek tekintettel a jelen társadalmi kontextusra, amelyben ezek a kifejezési formák sajátos értelmezést nyerhetnek. Mire gondolok? Arra, hogy a művészet-pedagógia nem a művészet oktatása, vagyis nem a művészek képzése, hanem olyan nevelési módszer, amely a legfrissebb művészet eredményeit ötvözi a korszerű (konstruktív) pedagógia eszköztárával. A művészet ebben az esetben nem cél, hanem eszköz. Vagyis nem az a cél, hogy a diákból művész vagy múzeumba, színházba járó felnőtt váljék, hanem egy olyan érett személyiség, amely képes kezelni az egyéni érvényesülésével és a közösségbe való beilleszkedésével együtt járó természetes kihívásokat. A korszerű művészet-pedagógia nem művészeti stílusokban gondolkodik, hanem az életben adódó problémákat igyekszik feldolgozni úgy, hogy a művészet leginkább releváns eszközeivel az adott problémát metaforizálja, s ezáltal képez kellő távolságot az ifjú személyiség és annak problémája között annak érdekében, hogy húsba vágó kérdésekre találhasson válaszokat. Az így megfogalmazott válaszokat ezt követően újra adaptálnia kell, egészen egyedi formákon keresztülfejezve ki azokat. Olyan ez, mint valami laboratórium, ahol a kutatói magatartás maga szolgáltatja a kutatás eredményességéhez elengedhetetlen távolságot.
Erre még mindig mondhatják a szkeptikusok, hogy nem a lelki problémák kezelése itt a kérdés, hanem a szakmai tudás elsajátítása. Belátható, hogy az adaptációs képesség nem pusztán egy pszichológiai eszköz. Vajon melyik szakma az, amelyben mellőzhető a képletes gondolkodás? Képzeljünk el egy autószerelőt, aki egy olyan motorproblémával szembesül, amellyel korábban még sohasem találkozott. Mire van elsősorban szüksége ahhoz, hogy a problémát megoldja? Egy kézikönyvre, válaszolják a szkeptikusok. De a könyvben nincs más, mint amit ő maga is tud, mert jó szakember módjára bebiflázta annak összes fejezetét. Ahhoz, hogy képessé váljon bonyolult problémák kezelésére, hogy ne ijedjen meg az új, korábban nem tapasztalt nehézségektől, egy olyan készségre van szüksége, amely a művészet-pedagógiával könnyen fejleszthető. Ez pedig a kreativitás.
A kreativitás az, amely segítségével új összefüggéseket fedezhetünk fel annak érdekében, hogy megszülessen bennünk a megváltó ötlet. A művészek által időnként túlmisztifikált ihlet nem más, mint a gyakorlati kreativitás, vagyis az innováció. Aki szívesen használja a kreativitását, aki szívesen keres összefüggéseket a különböző valóságrészletek között, annak gyakrabban vannak hasznos ötletei, az gyakrabban kerül „ihletett állapotba”.
Ráadásul, akinek nem okoz problémát az összefüggésekben való gondolkodás, aki számíthat arra, hogy megfelelő pillanatban lesznek megfelelő ötletei, annak a vállalkozás és a verseny kihívás.
Vegyünk egy egyszerű példát. A művészet-pedagógust arra kérik fel az iskolában, hogy szervezze meg a március 15-i ünnepséget. Mivel ő nem egy egyszerű szakkörvezető és nem is rendezvényszervező, a felkérést annak velejénél ragadja meg. A diákok különböző csoportjaival először is azzal foglalkozik, hogy mit jelentenek számukra a következő fogalmak: hatalom, érdekképviselet, változás, hagyomány és generációváltás. Ezek után iskolán belüli pályázatot hirdet a különböző osztályok számára, hogy készítsenek egy-egy ünnepi forgatókönyvet, majd szavazásra bocsájtja azokat az iskola összes diákja között. A győztes osztály a művészet-pedagógus mentorálásával és a többi önként jelentkező diák bevonásával készíti el ünnepi akcióját, amelyben különböző művészeti formák segítségével reflektálnak a korábban feldolgozott fogalmakra.
Az a diák, aki valaha is részt vett egy ehhez hasonló folyamatban, az nem lepődik meg azon, hogy a történelem mára ikonikussá vált eseményei tulajdonképpen hozzá hasonló egyszerű emberek képzeletének és eltökéltségének az eredményei. Sem azon, hogy céljaink elérése érdekében együtt kell gondolkodnunk, vagy hogy időnként versenyeznünk, pályáznunk kell. Azt is el tudják képzelni, hogy ha mások győznek helyettük, akkor is egy közösség tagjai maradnak, és hogy a győzteshez csatlakozni nem szégyen, hanem örömteli lehetőség. Hogy még az ünnep sem jöhet létre befektetett energia nélkül, illetve hogy mindenre képesek vagyunk, ha teszünk is érte.
Ahogy ez kiolvasható a szavaimból, ez a fajta nevelés nem kerüli el a politizálást. Kivéve az olyat, amely egy kétpólusú társadalomban ide vagy oda teszi le hittel vagy kétkedésből a maga szimpátiaszavazatát. Az a politikai elkötelezettség, amely a fent leírt modellhelyzeten átesett fiatalokra jellemző lehet, szintén kétpólusú, de messze nem pártpolitikai alapon. Ehhez az elköteleződéshez az önkifejezés képessége és a közösségi együttműködés szükségszerűsége szolgáltat jogalapot. A művészet-pedagógia állítása az, hogy mindenki jó valamiben, de azt a valamit csak akkor gyakorolhatja szabadon az illető, ha a közösség támogatja őt. A támogatást pedig csak úgy tudja megszerezni, ha részt vállal mások támogatásából. Ez a politika a hatalmat nem misztifikálja, mivel nem ismeri el. Ez a politika a közösség tagjainak és csoportjainak képviseletét szolgálatnak tartja, amelyet nem helyez más tevékenységek fölé. A választók képviseletét megfelelő szakmai keretbe sorolja, annak ismérvei alapján dicséri vagy éppen kritizálja.
Rendben van – mondják a szkeptikusok -, lehetséges, hogy a fiataloknak tényleg fejlődik a kreativitása, az érdekérvényesítő ereje, a közösségi elköteleződése, megkedvelik a versenyhelyzeteket és nem riadnak vissza a vállalkozástól. De mennyiben segíti elő a művészet-pedagógia azt, hogy jobb szakemberek legyenek?
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak az olvasók fantáziájára lesz szükségem. Képzeljük el, hogy egy vízvezeték- és vízkészülék-szerelő diák nem érzi elég kihívásnak az ő szakmáját, s ezért mielőtt még elsajátíthatná azt, elhagyja a tanulóműhelyt. Ahhoz, hogy valaki ilyen felelősségteljes döntést hozzon az életéről, annak egyrészt fel kell mérnie a döntése következményeit, másrészt biztosnak kell lennie abban, hogy a választott szakmája valóban nem rejt számára kihívást.
Ugye előfordult már néhányukkal, hogy voltak vízvezeték és vízkészülék problémáik otthon? És az is előfordult, hogy ezeket a problémákat nem sikerült önállóan megoldaniuk? Szakemberre volt szükségük, aki segíthetett volna magukon? Meglehetősen nagy volt a baj?
A szakemberség egyik sajátos összetevője az önbecsülés. Ha nem tartom magam sokra, ha nem tudom magamról elképzelni, hogy az, amihez értek, az mások számára értéket képvisel, akkor nem gondolom azt sem, hogy én egy szakember vagyok. Egy fiatalember, aki egy olyan szakmát igyekszik elsajátítani, mint a vízvezeték- és vízkészülék-szerelő, nehéz helyzetben van. Mert ugyan kit érdekel, hogy mi van egy vízvezeték- és vízkészülék-szerelővel? A vízvezeték- és vízkészülék-szerelőknek nincs szakmai kamarája, nincs külön szakszervezete, nincs újságja vagy rádióadója. A vízvezeték- és vízkészülék-szerelő az a személy, aki ha tehetné, nem volna vízvezeték- és vízkészülék-szerelő. Kivéve, ha volna egy cég, ahol megfizetnék, ha a kliensek megbecsülnék, ha szakembernek érezhetné magát.
Mit tehet a művészet-pedagógia azért, hogy a vízvezeték- és vízkészülék-szerelő szakembernek érezze magát? Olyan helyzeteket állít elő, amelyben az említett diák szaktudásával egyedi alkotásokat hozhat létre. Vagy olyan játékot kreál, amelyben a szakembernek készülő ifjú modellhelyzeteken keresztül találkozhat a későbbi valósággal. Csupa olyan gyakorlatra gondolok, amely során a szakemberség a személyes erőfeszítésen keresztül megtapasztalható értékként jelenik meg a tanuló számára. A művészet-pedagógia bármely olyan szakmai képzés részévé válhat, amely során a mesterek nem riadnak vissza a kísérleti helyzetektől, ahol az adott szakmai elit hajlandó tudomásul venni, hogy a szakemberré válás egy olyan folyamat, amelynek csak egyik összetevője a szakmai fogások összetett rendszerének elsajátítása. A másik összetevő az elismerés megtapasztalása.
A társadalmunk épp attól szenved, hogy sem a szakmai tudásnak, sem a kreativitásnak nincs meg a kellő becsülete. Sem az elsajátított készségnek, sem a velünk született képességnek nem értjük a hasznát, sem a működését.
A művész ösztönből és tudásból egyszerre cselekszik. Alkotásának motorja az önmagába és az elődei tapasztalatába vetett hite. Bármely más szakember sem cselekszik másként. A kérdés csak az, hogyan tehet szert kellő kreativitásra és önbecsülésre.
A művészet nem pusztán a sznobok szórakoztatásából fedezett egzisztencia. A művészet a jelenkori valóságunk szerves része, amely nem csak arra képes, hogy ábrázolja a társadalmi folyamatokat, hanem kellő alázattal és szakértelemmel kiegészülve társadalmi folyamatok generátora is lehet.
Tenné ezt azért, mert van hozzá eszköze, és azért is, mert jól felfogott érdeke is ezt diktálja. Mert hagyományos formái is ott virágoznak igazán, ahol az emberek tele vannak kreativitással. Mert a szakembert csak a szakember becsüli igazán, akkor is, ha történetesen másban alkot nagyot.
Én legalábbis így képzelem.
*
forrás: Life & Style 2011.05.02.
Géher István "...a szín előre..."
csak jelenés, csak magát kellető
szemforgatás: a játszó, mintha verne
a szíve, tragédiát ad elő,
pedig nevetnek rajta, mert nem erre
kíváncsiak...szívemet otthagyom
magam mögött az üres színpadon -
időm lejárt, a fülledt izgalom
már alig izgat, inkább távozom
a színről most, de ismét megjövök
jó időben. behunyom a szemem,
hogy lássak mást is. itt van az örök
látványosság: a puszta életem -
hogy mit terem, kiszikkasztotta bár
négy forró évszak... ez még nem a nyár.
Lator László MI EZ AZ ÜNNEP?
Mi ez az ünnep? Mit keresek én itt
ezen a szürke, nincs-szegélye téren?
Ugyan miért kellett épp ezt a helyet –
se ház, se domb-völgy, se egy szál növény itt,
ki-mi, akinek ebben kedve telhet?
Hosszú asztalok, s itt-ott mintha sátrak –
nagy, össze nem szokott vendégsereg.
Úgy sejtem, hogy se hallanak, se látnak,
ismerősök és ismeretlenek,
feszengenek a rájuk rótt szerepben,
ezektől is, azoktól is viszolygok.
Nyugtalanít, hogy ezen az egészen
kívül vagyok, hogy nem értem a dolgot,
s nem akaródzik félrenézni mégsem.
Ott ül az asztal közepén, világít
sápadtsága a szűk sötét ruhában.
Gyöngédségében van valami szándék.
Néz rám, s értem: el innen, ismeretlen
helyre kell néma parancsára mennem.
S jól tudom, még ha vissza is találnék,
régen nem lesz itt senki-semmi.
Valaki ocsmány átverésre készül.
Talán lehetne még ellene tenni –
vagy jobb lesz kimaradni az egészből?
Szilárd Leó tízparancsolata
- Ismerd fel a dolgok közti összefüggéseket és az emberi viselkedés törvényeit, hogy tisztában legyél vele, mit teszel.
- Tetteid méltó célra irányuljanak, ám ne kérdezd, hogy befutnak-e a célba; legyen minden tetted minta és példa, nem pedig a célhoz vezető eszköz.
- Ugyanúgy szólj az emberekhez, mint magadhoz, és ne törődj a benyomással, amit szavaid másokban keltenek, mert különben kizárod őket világodból, elszigeteltségedben pedig az élet értelme eltűnik a szemed elől, és elveszíted a teremtés tökéletességébe vetett hitedet.
- Ne rombold le, amit meg nem alkothatsz!
- Csak akkor nyúlj az ételhez, ha éhes vagy!
- Ne kívánj olyat, amit nem kaphatsz meg!
- Ne hazudj szükségtelenül!
- Tiszteld a gyermekeket. Áhítattal figyelj szavukra és végtelen szeretettel szólj hozzájuk.
- Végezd munkádat hat éven át, de a hetedik évben vonulj el magányba vagy menj idegenek közé, hogy barátaid hozzád fűződő emlékei ne akadályozzanak meg abban, hogy az legyél, amivé már lettél!
- Könnyű kézzel kormányozd életed, és légy kész a távozásra, amikor elhangzik a hívó szó.
*
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)