Emily Dickinson verse (712)
Because I could not stop for Death (712)
Because I could not stop for Death –
He kindly stopped for me –
The Carriage held but just Ourselves –
And Immortality.
We slowly drove – He knew no haste
And I had put away
My labor and my leisure too,
For His Civility –
We passed the School, where Children strove
At Recess – in the Ring –
We passed the Fields of Gazing Grain –
We passed the Setting Sun –
Or rather – He passed us –
The Dews drew quivering and chill –
For only Gossamer, my Gown –
My Tippet – only Tulle –
We paused before a House that seemed
A Swelling of the Ground –
The Roof was scarcely visible –
The Cornice – in the Ground –
Since then – 'tis Centuries – and yet
Feels shorter than the Day
I first surmised the Horses' Heads
Were toward Eternity –
*
Mert nem vártam meg a Halált –
Hát megvárt engem Ő –
Ketten ültünk Lovaskocsin –
Meg az Örökidő.
Szép lassan hajtottunk előre –
Nem ismert kapkodást –
Hagytam Munkát és Örömöt,
Hogy lessem Mosolyát.
Iskolához értünk – szünetben
Birkóztak alakok –
Elhagytuk a dermedt Mezőt –
A lebukó Napot –
Vagy minket – hagytak ott –
Reszket a Dér – testünkre hűl –
Rajtam csak egy fátyolruha
Meg Körgallér – csak Tüll –
Elértünk a Házhoz, ami
A Földből Kidagadt –
De alig láttuk a Tetőt –
A Párkány – Föld alatt –
És telnek az Évszázadok –
Gyorsabban, mint a nap –
Látom, hogy a Lovak feje
Végtelenbe mutat –
G. István László fordítása
*
Az augusztusi LIGET folyóiratban Kállay G. Katalin esszéje
Szécsi Margit RÓZSAÁG
Ó, lefülledt ég alatt
szunnyadó világ!
Hogy kapirgál szíveden
a vadrózsaág!
Súlyos kőnek hűvösén,
vasnak vánkosán
reng a lét - a rózsaág
sírdogál csupán.
Beszélgetés Füst Milánnal - Literatura, 1927
Az otthonát másként képzeltem el. Nem tudom, hogyan. Mindenesetre meglepett, hogy vadonatúj házban lakik, Budán és hogy az ablakaiból derűs, zöld hegyekre látni. Meglepett, hogy világos, derűs bútorok veszik körül, hogy a szőnyegei tarkák.
Most már úgy találom, hogy ez a vidám keret nagyon is illik Füst Milán különös egyéniségéhez. Még jobban aláhúzza, még inkább kiemeli a kontraszt élességével. Mint ahogy a rézkarcai is kitűnnek a modern képek, a fotográfiák közül. Ezek a rézkarcok Füst Milán sötét, háborgó és fanyar ifjúságára emlékeztetnek: borúsak és elmosódók a régi üveg mögött.
Amint a nap elönti a szobát és Füst Milán - most látom, mennyire hasonlít Hatvany Lajoshoz - előttem jár-kél a hangfogó szőnyegen, fura érzés fog el. Ugyanaz, amit akkor éreztem, amikor először jártam Ernst Blochnál, az utópia misztikus filozófusánál. Alig töltöttem nála pár percet, a lámpában fellobogott a láng és bagoly huhogott az ablak alatt - Berlin kellős közepén! Mert Bloch a lélek nevezetlen mélységeinek, a hazatérésnek, az éber álomnak, az óraütésnek és a szellemvilágnak a filozófusa: úgy, ahogy Füst Milán, a romantikus expresszionista, a virrasztás, a kora hajnali szél és a nedves sötétség ihletettje, aki soha nem látott, vaskos és reális kísérteteket idézett meg a legracionálisabb század első évtizedében. De az a sötét és indulatos líra, amelynek természetes háttere valami strindbergi szoba lenne, recsegő bútorokkal és becsurgó zongoraetűdökkel, és magány, magány - ez a keserű líra eltikkadt és senki sem tudna erről a korai kihagyásról derűsebb okossággal beszélni, mint maga a költő. Különös, ritka ember: kulturált évszázadok fegyelmével és óvatosan mérlegelő pszichológiájával beszél, majd átmenet nélkül robbanó kitörésekben nyilatkozik meg, elementáris erővel, a legmaibb extázissal, szerető gorombasággal gázolva végig a szavakon, mint egy meleg viharzás.
Az út, ami a sötét szobákból a nyugalmas derűhöz vezetett: a lírától az epikáig vezető út. Ennek az útnak állomásairól emlékezik meg Füst Milán.
A költő maga teremti meg belső világát.
- Soha nem akartam költő lenni - mondta. - Kritikusnak készültem. Hogy miért írtam mégis verseket, nem tudom. Nehéz felidézni magamban régi magamat. A »Nyugat« jubileumán beszéltem arról az állapotról, amiből a vers születik. Sohasem tudtam, milyen az a vers, aminek a közeledtét éreztem. Heves indulat fogott el ilyenkor, harag, sötét lelkesedés, névtelen mámor, olyan állapot, amit csak mozdulatokkal lehetne érzékeltetni. Szavak gomolyogtak bennem: egészen furcsák, legalább számomra furcsák és szokatlanok: valójában mindennapi szavak voltak azok: lakatos vagy szobrász, vagy rigó, mit tudom. S ezekből a szavakból nehéz szomorúság áradt és mennem kellett velük befelé olyan tájékokra, ahol már napok világítanak, nem a testes földi nap és ahol a törvények nem a föld törvényei. Minden versem egy-egy indulat volt, az első szótól az utolsóig egy kitörés, valami szomorú belső zenének megjelenítése, képbe sűrítése, kivetítése. Nehéz erről beszélni...
- Ezek a versek feltűnően különböztek mindattól, amit a Nyugat impresszionista költői közzéadtak -- jegyzem meg. - Expresszionista versek voltak - tíz évvel a német expresszionizmus előtt.
- Nem tudom, mik voltak. Formai problémákkal nem foglalkoztam: úgy éreztem, hogy kötött ritmusban és rímekkel nem tudnám kivetíteni a belsőmet. Hosszú sorokra és ünnepélyes nehéz gyászzeném volt szükségem, hogy megnyilatkozhassak. Whitmant akkor még nem ismertem. Peter Altenbergnek, a feledhetetlen bécsi költőnek könyveiben találtam egy-két »szabad verset«: ő bátorított fel arra, hogy ilyen kötetlen, hosszú sorokban próbáljam kifejezni magamat.
Ezeket a verseket valaha külön fejezetben fogják tárgyalni az irodalomtörténészek. A jelentőségük nem merül ki azzal, hogy az első szabadversek a magyar költészetben. Különös világ tárul fel bennük, aminek nincs elődje és nincs folytatása. Különös pátosz, különös szókincs, különös dikció...
- Igen, a verseim dikcióján már többen törték a fejüket. Régies hangjuk van, anélkül, hogy archaizálnának. Lorschy Ernő barátom talált rá a nyitjukra: a latin auktorok iskolafordításainak nyelvére emlékeztetnek, az ú. n. »puskák« nyelvére.
- Tudatosan használta ezt a modort?
- Egészen bizonyosan nem - feleli Füst Milán. - Én természetemnél fogva mindig csak komoly és ünnepélyes formában tudtam kifejezni magamat. Eszményképpen Shakespeare dikciója lebegett előttem, akinek öt-hat drámáját szavaltam fejből diákkoromban. A »puskák« pátosza bevésődhetett az öntudatlanomba, de persze amíg a versig jutott, tudatos lírai kifejezéssé ért meg.
- Egyetlen kötete, a Változtatnod nem lehet példátlanul szép, fennkölt ódagyűjtemény. Az egész kötet hangulata egységes, - végtelen fájdalom, komorság és heroikus rezignáció - s mégis minden darabja különálló, egyetlen világ.
- Arra mindég nagyon ügyeltem, hogy soha ne ismételjem önmagamat. Ez abból is következik, amit előbb már mondtam: soha nem akartam költő lenni. Csak akkor írtam verset, ha ellenállhatatlan erő ösztökélt rá. Amikor egész lényem reszketett az indulattól. Öt-hat verset írtam legtermékenyebb koromban évente. Most pedig már évek óta soha.
- Tudja-e az okát, hogy miért nem?
- Nyilván megváltozott az évek folyamán az indulati életem. Csak a fiatalember lelkesedik az egekig és esik halálos szomorúságba. Már pedig ennek a lírának az alapfeltétele a zabolátlan, kitörő indulat. Az érett férfi körültekintőbb és zárkózottabb. Az efféle indulati líra ritkán éri túl a fiatalságot. Nagyon sok példa van rá, hogy nagy költők is elhallgattak az életük delén. Azt szokás mondani, hogy lehiggadtak. Csak azok írnak a késő években is verseket, akik többször voltak fiatalok, akikben az elemi szenvedély periódusonként felújul és el tudja önteni egész bensejüket.
- A prózával nem így van?
- Nem. A prózai írói munkálkodás diszciplína dolga. Persze az, aki lírikusnak született, a prózai műveiben is a benső szemlélet embere marad. Ez nagy hátrány, mert az igazi regényírót a külső, látható világ érdekli elsősorban. Az emberek is arról olvasnak legszívesebben, ami látható, elképzelhető, reális. Arról, amit bár nem láthatnak személyesen, de szívesen hallanak róla. Egzotikus népekről, egzotikus szokásokról. Az orosz regények nagy hatásához az is hozzá járul, hogy íróik érzékeltetni tudják ezeknek a fura embereknek szokásait, életmódjukat stb. A fikciós regényeket meg azért olvassák, mert kalandokat képzeltetnek el, amikben szívesen vettünk volna magunk is részt. A belső szemléletű ember rendesen rossz megfigyelő: a külvilágból csak azt tudja visszaadni, ami bensejét megmozgatta. Az ilyen író - mint magam is - inkább a pszichológiai valóságot dolgozza fel, elmélyülő, aprólékos lélekelemzéssel és erős absztrakciókkal dolgozik. Ezt kell tennünk, mert nem tudunk mást: de az írói ideálom az ellenkezője annak, amit csinálok.
- Vagyis?
- A nagy realisták. Akik kívül-belül ismerik az embert, az általam áthatolhatatlan, idegen embert is. Tolsztoj, Gogol s bizonyos mértékben Dickens is. A magyar írók közül Móricz Zsigmond, akit a világ legelső írójának tartok.
- Hát Dosztojevszkij?
- Dosztojevszkij a belső szemlélet embere. Az ő csodás művészete abban áll, hogy külső valóságként állítja elénk azt, ami csak az elképzelésében, az intuíciójában él. Dosztojevszkij a reális fantaszta opusa, neki fantazmagóriái vannak a valóságról.
- Kit kedvel még?
- Mást már alig. Igen keveset olvasok: leginkább tudományos könyveket.
- Milyen tudományágból?
Főleg természettudományos könyveket, állattani és fizikai szakmunkákat. Az orvosi tudomány fejlődése is szenvedélyesen érdekel, igyekszem lépést tartani vele. Jobban örülök persze, ha össze tudok kerülni egy-egy tudóssal. Ilyenkor szegről-végre kikérdezem őket. Ha nagyon gazdag lennék, állandóan tudósokat látnék vendégül, hogy tanulhassak tőlük. A közvetlen, személytől személyre terjedő hatás híve vagyok, többet ér az minden olvasmánynál.
- A filozófia nem érdekli?
- Nagyon érdekel. A filozófusokat behatóan tanulmányoztam, de nem vagyok jó tanítvány. Nem tudok idegen nézeteket a magamévá tenni, viszont túl lírai, túl szenvedélyes vagyok ahhoz, hogy magam tisztázzam magamnak formailag a világot. Amit a végső kérdésekről gondolok, vagy inkább érzek, az a verseimben tükröződik vissza. És a naplóimban.
- Mi a világnézetének a lényege?
- Nehéz röviden megmondani. Mondjuk, sommásan: a heroikus pesszimizmus. A szörnyű életnek igenlése, ebben a formában: mindennek lennie kell, - változtatnod nem lehet - és: minden lény egy gyümölcs, ami azért volt, hogy legyen... A naplóimban mindez körülményesen ki van fejtve sok egyéb dolog mellett.
- Ezekről a naplókról sokat beszélnek irodalmi körökben. Az a kevés, ami napvilágra került belőlük, joggal keltette fel az érdeklődést a többi után. Mi a célja a naplóírással?
- Erről hosszabban kellene beszélnem. Én a naplóimat életem főművének tartom. Magányos ember voltam, akit nem nevelt senki. Sokáig éltem a sötétben, iránytű nélkül. Nem tudtam, mi a jó, nem tudtam, mi a rossz. Szükségét éreztem végül is annak, hogy konfrontáljam magamat a lelkiismeretemmel, hogy lerögzítsem, amit az elébem kerülő problémákról gondolok. Így lett a napló a lelkiismeretem, a megkönnyebbülésem, az őszinteségem, az életen rezüméje. Huszonegy könyvet írtam tele az idők során. A terjedelmük mintegy 7000 nyomtatott oldal.
- Persze, nem a nyilvánosságnak szánta a tartalmukat?
- De igen. A nyilvánosságnak szánom őket. Mondottam: életen főművét látom a naplóimban. Minden embernek le kellene írnia a gondolatait, hogy a többiek okuljanak belőle. Ha még oly abszurdok is a gondolatai: egy ember fejeződik ki rajtuk keresztül, egy ember: et nihil humanum me alienum puto. Bizony, ha megyek az utcán és látom a sok plakátot és ostoba reklámot, a felesleges újságokat, gyakran úgy érzem, hogy az én naplóimból több haszna lenne az emberiségnek. Egy élet eredménye van bennük.
- Személyes részleteikben is?
- Alig van személyes jellegük, kortársaimról is csak keveset írok. Minden csak annyira érdekes, amennyiben gondolatokat tudott felverni bennem. Senkinek sem kell indiszkréciótól tartania.
- Tehát az igazi nagy műve az íróasztalában fekszik?
- Igen. A másik, költői főművem is: a Catullus című dráma. De ez még nincs készen. A harmadik felvonás közepén tartok.
- Történelmi dráma?
- Nem. A történelemhez kevés köze van. Egy Catullus-vers inspirált erre a témára, ami véletlenül került a kezem közé. A költőről semmit sem tudtam. De drámát akartam írni róla. Tehát megálmodtam az életét.
- Megálmodta? Hogyan?
- Úgy, hogy drámát akartan írni róla. Catullus szerelmes - mondtam - Claudiába. Mi történjék? Claudia férjes asszony, aki meg akarja mérgezni az urát - és a szerelmes Catullus bűntársa lesz. Úgy éreztem, hogy a történet nem elég bonyolult: felvettem tehát még egy figurát - Claudia fivérét - legyen Claudius a neve, - mondtam - akinek viszonya van a nővérével. Ezek a drámám elemei.
- És a történelmi valóság? Mégsem szabad talán fikciókat építeni egy történelmi alak köré?
- Néhány hónappal később kezembe került egy értekezés - egy német filológus írta - amelyből kiderült, hogy Catullussal mindaz megtörtént, amit elképzeltem róla - egy betű különbséggel. A nőt, akit szeretett, Clodiának hívták, Clodia meg akarta öletni férjét - és viszonya volt fivérével, Clodiussal.
- Különös!
- Ez a furcsaság - folytatja Füst Milán - még jobban ösztönzött arra, hogy a drámát megírjam. Noha a történelmi valóság kérdése igazán nem érint. A költőnek joga van ahhoz, hogy a maga valóságát fölébe helyezze a külső valóságnak.
- Ezt a nézetet vallják a szürrealista költők is. Nyilván van valami kapcsolat az ő törekvéseik és az ön művészete között.
- Kétségtelenül - mondja Füst Milán. -- Én szeretnék realista lenni, de abba is szívesen beletörődön, ha a valóság megtagadása árán sikerülne olyat írnom, amivel meg vagyok elégedve. Annál is inkább, minthogy más már nem igen lehetek, mint ami vagyok: valaki, aki a világot csak az érzései tükréből ismeri.
- Ez a kapcsolat vezette a Dokumentum írói közé?
- Lehet.
*
forrás: http://www.hunbook.hu
*
Weöres Sándor FÜST MILÁN
Régóta nem zörgettem ajtód. Mostan immár
homályba fordultál előlem.
Ki színtelen ragyogó karddá növekedtél,
mégis az évek párával beleheltek
-- mert van ám gyengédség is e goromba létben
és szánalom s mégtitkosabb finom tapintat,
avagy nem láttatok-e könnyezve rozsdásulni kardot? --
világolsz és engem hagytál sötétben.
Megbénult tested börtönébe dugaszolva,
palackba zárt dzsinn, kirobbantál,
légen túli légben mindened szabadon lebeg...
"Vagy azt várod, hogy eljövök csörgetni a rudat ágyfejednél?
és kérkedhetsz, hogy szálló lelket láttál?
netán megállítsam neked a menny görgését,
medvebőrön hozzam a csillagot, benne a bölcsességet,
mi gyümölcs fakad a másvilágon --
Nem, fiam. Csak az a kérdés, honnan ered a sötétséged,
innen-e, ahol fény minden! felfoghatod? vagy onnan,
gyászodból és rádhagyott ravatalomból."
A másvilágot, Mester! tőled tudakolni nem kívánom,
abban töltöttem eonokat, tán inkább ismerem,
mint itt a haldoklók tanyáit,
oly igen féltett apró kincseit
-- micsoda gúnyos hatalom a ragaszkodás! --
aztán maholnap úgyis követlek...
"Ne merd gyalázni a ragaszkodást! Tudod-e mennyire tapadsz
a kis ehhez-amahhoz? hiába mondod: Mester!
Mégse kárpállak, én is így valék,
mert az élet édes betegség, hol jégeső, hol száraz számum
a csontot rázza, s még kell! vacogtató a harapás!"
De a táncost aligha irígyled. Báli cipőm
neked adnám, te ropd, én zenét horkolok --
"Ne siess.Nézd: ablakodban a csonka Hold ereszkedik,
egy hét és elfogy. Majd újra növekszik, azt hiszed?
Tévedsz: ez a holdforduló nem újul sohatöbbé.
Tehát ha dolgod van vele, addig kérj, perelj, vagy cselekedj,
míg behajlik ablakodon. Ha nem is felel panaszodra, néma,
ha szándéka és szabott útja egyként mostoha:
fölemelt két könyörgő tenyered, meg ő!
a háromban együttvéve semmi sincs,
csak a fény! ez nem fogy el soha."
Szécsi Margit HÁROM
Három fehér madár követ.
Fekete az ég.
A legelső madár követ
erős kezemért.
Három fehér madár követ.
Fekete az ég.
A második követeli
szívem erejét.
Hajakat hoz a harmadik,
festett-feketét.
Három fehér madár követ.
Fekete az ég.
Géher István "...végre füstbement..."
nagyobb a füstje, mint a lángja? hat
szonett: megírni nem tűzvész, nem árvíz.
maga után hagy mégis romokat -
majd el kell takarítanod, ha ráérsz.
most nézd a füstöt: fekete? fehér?
/ha elhagyod megint a vadulást.../
felszáll? leszáll? a jelet mire véld?
mi volt itt: áldozat vagy gyilkolás?
gyújtottad, amit tudtál: magadat,
mást, akármit - papíron - ...négy elem
mégis felizzott a kezed alatt:
természetes vagy természettelen,
ne kérdezd. merre tart e szenvedély?
amerre füst mutatja - az életveszélyt.
Vladimir Jankélévitch - 1 mondat
Gyönyöreinket az a félelem kíséri, hogy elmúlnak; ez az öröm első fájdalma.
Szécsi Margit SZÁRNYAKON FEKSZEM
Erő és szépség elhagyott,
fehér ágy elszív engem -
én édesem, én édesem
ne hagyj meghalni engem,
míg öt világrész illata
csábít világgá mennem -
űzd el a gyalog-madarat
ki elkaparna engem!
A henteskutya kicsinyel
cingár falatját: engem -
a teljes élet összegyúrt
dögöt és lángot: engem.
Mosdass, ölelj, ne félj, ne félj,
mert el nem érnek engem,
fekvén is fekszem szárnyakon:
isten szállat föl engem.
Ady Endre - Novák János - Cseh Tamás Bíztató a szerelemhez
Szép asszonyom, a szerelem Ötlettelen és ócska jószág, És mégis, hidd el, ez az egy Hajszás valamink: a valóság. Az ember mindent elfeled, Élni, hazudni, halni, adni, De csók-kérő daganata A sírban sem fog lelohadni. Drágám, az évek és napok, Hidd el, nem lesznek sohse szebbek: Holnap s mindig az emberek Ölelnek, szűlnek és temetnek. Valahogyan, valahogyan Ezt kellene feledni máma. Ez a kicsi kis feledés: Ez az emberek boldogsága. Édes, ugye, mi feledünk? Drágám, ugye, a napok évek Nem rontják meg a mámorunk, Nem rontnak meg engem s téged? Olyan mindegy, mint szeretünk, Olyan mindegy, csókunk mifajta, Olyan közeli a Halál S olyan nagyszerű győzni rajta.
Bächer Iván - 1 mondat
Mindenesetre, úgy látszik, minél többet tudunk valakiről, annál kevesebbet értünk belőle.
forrás (a bejövő oldal 6. szövege)
ha ott nem, itt még elérhető a teljes írás
Szécsi Margit TÍZ TILOSNÁL: VONAT
(Latinovits Zoltán;
Anagramma az ő nevére, 1971.)
Szobránál szebb volt az ember,
testesült lélek, ha van.
Okokkal oktalanított,
züllesztett boldogtalan.
Látok jelenést, dudorászom,
vaslobogós égi vadat,
szíve alatt míg vacsorázom,
vasbocskora szívemre lehat.
Ó, szent a nemzeti sárkány,
mennyei hitves, ha van,
elvoltunk érte ugatni.
Volt erről egykor szavam.
Száműzve a magányra, élek.
S bár erre tabletta van:
elaluszom s fölérzek magamtól,
s írok magamnak, magam.
Ideától, hamis baráttól,
dögvésztől megóvj, Uram.
Ellenfelem ha világol:
harcban kivágom magam.
Latinovits Zoltán (1931-1976) színész, építész emlékkiállítása a HAP Galériában
A kiállítás megtekinthető: 2011. augusztus 12-ig, hétfő-péntek 14-18h
Cím: Budapest II. ker. Margit krt. 24. földszint
forrás: HAP galéria
Szécsi Margit ARANY KORONAFÜRT
Egy virág latin nevére
Barmok buzgó elesége,
kaszás-címer aranyága,
bika-tülkön csuda násfa,
Koronilla koronáta.
Riad Róma a nevedben,
csontot, dárdát hajigálva,
lósörénybe ha befonnak,
Koronilla koronáta.
Vagyonom légy, fizetésem,
ha a bankó megalázna,
aranyad mert csupa fönség,
Koronilla koronáta.
Koronám légy, ha a végzet
koronámat lecsupálta,
te pogány fürt, te királyi,
Koronilla koronáta.
Rangod rajta, aki villáz,
aki felgyűjt a halálra,
aki fényedbe lefekszik.
Koronilla koronáta.
forrás: Szécsi Margit összegyűjtött versek
Cseh Tamás - Bereményi Géza F. M. Dosztojevszkij és az ördög
Egy hófehér éjszakán Fjodor Mihajlovics
Pétervárott megáll, mögötte senki sincs
csak egyvalaki,
s mert sejti hogy ki,
hátra se nézve szól Fjodor Mihajlovics:
"Szólj, Ördög, mi dolgod velem?
röviden szót keríts!
Aztán iszkiri!
Nem állhatlak ki!"
"Még ifjú író Ön,
Fjodor Mihajlovics,
- szólt egy hang a hát mögül - jövője drága kincs,
s a cár ellen itt
összeesküszik..."
"Vészes e társaság, amelynek tagja lett,
Párizst képzel ide Pétervár helyett,
mind csupa gőg,
összeesküvők."
"De már holnap reggelen láncban lesz, bizony,
és lakni fogja majd, megjósolhatom,
nyolc éven át
Szibériát!"
"Hohó - nevet föl erre fel Fjodor Mihajlovics -
írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs!
Lássuk tehát
Szibériát!"
"Még ifjú író ön - szól az ördög ott -
jobb hát, ha folytatom még a jóslatot,
mert lesz egy fanyar,
fura kanyar..."
"Mert jó, mondjuk szenved ott, Fjodor Mihajlovics,
és midőn visszatér, sok akadálya nincs,
a nagy könyveket
írhatja meg. Ám de most figyeljen, Bátyuska!"
"Mert e nagy művekben káromolja majd
régen volt társait, kikkel most összetart,
s a cár ellen itt
összeesküszik."
"És Párizs fertő lesz az új eszméivel,
a 'miért' helyett csak a 'hogyan'-t keresi majd, mivel
érdekesek
az emberek."
"Így jut el az emberhez az intézmény helyett
- szólt a hang és nevetett, ott a hát megett -
Hihihihi,
Dosztojevszkij!"
Így maradt végül ott Fjodor Mihajlovics,
rázva zúgó fejét, egy gondolata sincs,
hogy itt mi lesz, ki érti ezt?
Hogy itt mi lesz, ki érti ezt?
Gondolat helyett
gondolatmenet.
Pilinszky János
SZTAVROGIN ELKÖSZÖN
"Unatkozom. Kérem a köpenyem.
Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim."