Németh György fotográfus jubileumi kiállítása Szegeden, november 14-ig
nagyításhoz klikk a képre!
részlet a SZEGED.ma.hu kiállításismertetőjéből:
"Németh György fotóművész idén ünnepelte 60. születésnapját. Az összegző tárlat pályafutásának sok tízezer képe közül válogat – közölte Nátyi Róbert, a kiállítóhely művészeti vezetője.
Bár Németh György hosszú éveken át az MTI fotóriportereként dolgozott, a november 13-ig megtekinthető kiállítás képei között nincs egyetlen sajtófotó sem, valamennyi önálló művészeti alkotás. A bemutatott képeket négy témakörre lehet bontani: az első teremben a Helyek és emberek egységes látásmódban készült portrékat és emberi lakhelyeket mutat be a világ egymástól távol eső részein.
Korábban már több kiállításon is találkozhatott a közönség a művész Erdélyben készült egyedi hangulatú alkotásaival, most a torockói, csíkszeredai, brassói és segesvári túrákon született képekből látható egy kamaratárlatnyi válogatás.
Az anyag legdrámaibb hatású művei azok a képek, melyet a fotós a Homokhátság szerb határ menti tanyái készített. A sötét tónusú alkotások a magányosan élő emberek világtól elzárt mindennapjait mutatják be a közönségnek.
A tárlat záró szekciója a Santiago de Compostelába vezető, csaknem 900 kilométeres zarándokút pillanatait idézik föl, melyet 2010-ben járt végig Németh György kezében fényképezőgépével."
Bár Németh György hosszú éveken át az MTI fotóriportereként dolgozott, a november 13-ig megtekinthető kiállítás képei között nincs egyetlen sajtófotó sem, valamennyi önálló művészeti alkotás. A bemutatott képeket négy témakörre lehet bontani: az első teremben a Helyek és emberek egységes látásmódban készült portrékat és emberi lakhelyeket mutat be a világ egymástól távol eső részein.
Korábban már több kiállításon is találkozhatott a közönség a művész Erdélyben készült egyedi hangulatú alkotásaival, most a torockói, csíkszeredai, brassói és segesvári túrákon született képekből látható egy kamaratárlatnyi válogatás.
Az anyag legdrámaibb hatású művei azok a képek, melyet a fotós a Homokhátság szerb határ menti tanyái készített. A sötét tónusú alkotások a magányosan élő emberek világtól elzárt mindennapjait mutatják be a közönségnek.
A tárlat záró szekciója a Santiago de Compostelába vezető, csaknem 900 kilométeres zarándokút pillanatait idézik föl, melyet 2010-ben járt végig Németh György kezében fényképezőgépével."
Németh György fotóblogja >> itt<<
Kenéz Ferenc MOST MÁR SEHONNAN, SEHOVA...
Most már sehonnan sehova,
innen oda soha, se ide onnan,
csak felfele röppálya nélkül,
függőlegesen föl az égig,
csak fölfele nyílegyenesen
az embertelen magasba?
Egy kisszék, egy alma nélkül,
csak fölfele nyílegyenesen
a toronytalan magasságba?
Sebünket ki kötözte be?
Ki csavart be a rakéta-lángba?
Így hullunk el mindannyian,
nyílegyenesen, szó nélkül
fölfele húzva,
holttestünket madár se látja?
Muszáj így, örömök nélkül,
jajgatás nélkül, az örökölt
s kikopott formaruhában,
kihűlve, kiköpve, megrágva
színe elé kerüljünk annak,
ki égi súlyunkat már rég
kidekázta?
innen oda soha, se ide onnan,
csak felfele röppálya nélkül,
függőlegesen föl az égig,
csak fölfele nyílegyenesen
az embertelen magasba?
Egy kisszék, egy alma nélkül,
csak fölfele nyílegyenesen
a toronytalan magasságba?
Sebünket ki kötözte be?
Ki csavart be a rakéta-lángba?
Így hullunk el mindannyian,
nyílegyenesen, szó nélkül
fölfele húzva,
holttestünket madár se látja?
Muszáj így, örömök nélkül,
jajgatás nélkül, az örökölt
s kikopott formaruhában,
kihűlve, kiköpve, megrágva
színe elé kerüljünk annak,
ki égi súlyunkat már rég
kidekázta?
Zalán Tibor AZ ELPUSZTULT KERTBEN
Egymás húsába belenőve
mint akik nem válnak el már soha
két fatörzs az elpusztult kertben
és a kert fölött isten mosolya
megengedőn - mintha lenne soha
és nem lenne a keresztvágó
hatalmas fűrész már falhoz döntve
amelyik majd őket egymásról
levágja szétválasztja örökre
isten mosolya s ordító csöndje
mint akik nem válnak el már soha
két fatörzs az elpusztult kertben
és a kert fölött isten mosolya
megengedőn - mintha lenne soha
és nem lenne a keresztvágó
hatalmas fűrész már falhoz döntve
amelyik majd őket egymásról
levágja szétválasztja örökre
isten mosolya s ordító csöndje
Rjókan Taigu verse
Leszáll a Nap
Csuhámon átfúj a jéghideg szél
Lombjafosztott, kopasz az erdő
A krizantémok már majdnem halottak
De ablakom alatt a hű bambusz
örökké szűzi és zöld
És várja, hogy visszatérjek
Háy János - 1 mondat
Igazán boldog csak az tud lenni, aki megőrizte a boldogtalanságra való készségét is.
Rilke HERBSTTAG / ŐSZI NAP c. versét Tellér Gyula fordításában Korányi Tamás mondja el
Itt az idő, Uram! Nagy volt nyarad.
A napórákat vond homályba eztán,
s küldd szét a pusztán a viharokat.
Sürgesd: érjen be a kései fürt,
egy-két napját még fordítsd déliesre,
tedd, hogy beteljen, s a súlyos szemekbe
a legédesebb édességet űzd.
Kinek nincs háza még: nem lesz soha.
Aki magányos: az marad örökre.
Virraszt, olvas, levelet ír tűnődve,
s a fasorokban járkál té s tova,
nyugtalanul, míg hull a lomb körötte.
Mispál Attila Az az ember
Áttörhetetlenül erős lehet a páncél, mit némelyekkel szemben a lelkünk köré növesztünk.
Két és fél évtizeden át jártam ahhoz az emberhez. Eleinte meglehetősen ritkán, de miután a betegségére fény derült, egyre sűrűbben. Ahogy az állapota megkívánta. Bizalmatlanul kezelt, olykor kifejezetten ellenségesen, mint egy betolakodó idegent. Csodáltam, ahogy a feleségemet szinte azonnal el tudta fogadni, mikor már rendszeres segítségre szorult. Pedig idegenek voltak egymásnak, háromszor ha találkoztak korábban. Egyedül élt, ám mások is rendszeresen látogatták. A segítésről, az ápolásról velük is egyeztettem, de mindig csak telefonon. Kerülték a személyes találkozást, idegenek voltunk. Csak az az ember kötött össze minket.
Amikor bekerült a kórházba, a hozzátartozók beosztották, ki mikor lesz vele. A legtöbbet a feleségem, mert őt nagyon megszerette. Kedden reggel a nővére jött hozzá vidékről az Intercityvel. Félúton érte a telefonhívás a kórházi ápolóktól, hogy az az ember már nem várta meg. Mindenkit felkészületlenül ért a sietsége. Az előző este én maradtam vele a legtovább. Amikor nyugodtan elaludt, magára hagytam. Indulnom kellett: a munkám néhány napra a határon túlra szólított.
Hamvasztás utáni búcsúztatására a Dunánál került sor, azon a helyen, ahol életében a legjobban érezte magát. A Nap beragyogta az októberi szombatot. Idegenek találkoztak, akik korábban csak telefonon beszéltek egymással. Mindenki elmesélt egy-egy kedves emléket, meghatározó gondolatot, ami őhozzá fűzte.
A megszólalásokból kiderült, hogy két különböző élete volt annak az embernek. A családja és szomszédai felé leginkább a mihaszna, önző, kisszerű és rosszindulatú arcát mutatta. A dunai emberek között viszont egészen másként viselkedett. A nagy folyó partján szabad lehetett. Nyílt és segítőkész volt, mindenben számítani lehetett rá. A gyerekek is őt szerették a legjobban, tőle tanultak járni és úszni. Megrendítő tények és mondatok. Én azt mondtam el a többieknek, élete végén miként változott át a szemem láttára önző Oblomovból szelíd tekintetű Buddhává az az ember. De közösen növesztett kettős páncélunkról hallgattam.
Combközépig a Dunába gázoltunk, és markunkból szórtuk a vízbe hamvait. Horgász barátai virág helyett kicsiny aranyhalakat engedtek utána. Oly sokat kaptak már a folyótól, hogy ez alkalommal ők akartak visszaadni valamit.
Egy közeli vendéglő volt a tor helyszíne. Immár barátokként beszélgettek és koccintottak a korábbi idegenek. Jókedvűen és minden korábbinál nagyobb megértéssel emlegettük azt az embert, akinek közös vendégei lettünk azon a napon.
Ez a történet jut eszembe az ellenség–idegen–vendég–barát fogalomkörről. Hogy mi a tanulsága? Még nem tudom.
Az az ember az apám volt, akivel négy és tizennyolc éves korom között egyszer sem találkoztam.
Két és fél évtizeden át jártam ahhoz az emberhez. Eleinte meglehetősen ritkán, de miután a betegségére fény derült, egyre sűrűbben. Ahogy az állapota megkívánta. Bizalmatlanul kezelt, olykor kifejezetten ellenségesen, mint egy betolakodó idegent. Csodáltam, ahogy a feleségemet szinte azonnal el tudta fogadni, mikor már rendszeres segítségre szorult. Pedig idegenek voltak egymásnak, háromszor ha találkoztak korábban. Egyedül élt, ám mások is rendszeresen látogatták. A segítésről, az ápolásról velük is egyeztettem, de mindig csak telefonon. Kerülték a személyes találkozást, idegenek voltunk. Csak az az ember kötött össze minket.
Amikor bekerült a kórházba, a hozzátartozók beosztották, ki mikor lesz vele. A legtöbbet a feleségem, mert őt nagyon megszerette. Kedden reggel a nővére jött hozzá vidékről az Intercityvel. Félúton érte a telefonhívás a kórházi ápolóktól, hogy az az ember már nem várta meg. Mindenkit felkészületlenül ért a sietsége. Az előző este én maradtam vele a legtovább. Amikor nyugodtan elaludt, magára hagytam. Indulnom kellett: a munkám néhány napra a határon túlra szólított.
Hamvasztás utáni búcsúztatására a Dunánál került sor, azon a helyen, ahol életében a legjobban érezte magát. A Nap beragyogta az októberi szombatot. Idegenek találkoztak, akik korábban csak telefonon beszéltek egymással. Mindenki elmesélt egy-egy kedves emléket, meghatározó gondolatot, ami őhozzá fűzte.
A megszólalásokból kiderült, hogy két különböző élete volt annak az embernek. A családja és szomszédai felé leginkább a mihaszna, önző, kisszerű és rosszindulatú arcát mutatta. A dunai emberek között viszont egészen másként viselkedett. A nagy folyó partján szabad lehetett. Nyílt és segítőkész volt, mindenben számítani lehetett rá. A gyerekek is őt szerették a legjobban, tőle tanultak járni és úszni. Megrendítő tények és mondatok. Én azt mondtam el a többieknek, élete végén miként változott át a szemem láttára önző Oblomovból szelíd tekintetű Buddhává az az ember. De közösen növesztett kettős páncélunkról hallgattam.
Combközépig a Dunába gázoltunk, és markunkból szórtuk a vízbe hamvait. Horgász barátai virág helyett kicsiny aranyhalakat engedtek utána. Oly sokat kaptak már a folyótól, hogy ez alkalommal ők akartak visszaadni valamit.
Egy közeli vendéglő volt a tor helyszíne. Immár barátokként beszélgettek és koccintottak a korábbi idegenek. Jókedvűen és minden korábbinál nagyobb megértéssel emlegettük azt az embert, akinek közös vendégei lettünk azon a napon.
Ez a történet jut eszembe az ellenség–idegen–vendég–barát fogalomkörről. Hogy mi a tanulsága? Még nem tudom.
Az az ember az apám volt, akivel négy és tizennyolc éves korom között egyszer sem találkoztam.
forrás: Vigilia
Imre Flóra TETSZHALOTT
bezárva húsom reménytelenül
torz és élettelen tömbjébe
bénán taszítón szúrós-keserűn
magam mégis ifjú-magamnak nézve
a belső képen lángként lobbanó
hajjal a gyenge surló fényben
ormótlan kő és semmi vágyható
szürkeség formátlanság csak a nincsen
nem véd meg hogy már nincs többé remény
a semmi valami akarna lenni
ameddig lát ha csak lát is az én
a majdnem semmi még mindig nem semmi
a kőben még érez a tetszhalott
fáj a nem lesz ha nem fáj már a volt
torz és élettelen tömbjébe
bénán taszítón szúrós-keserűn
magam mégis ifjú-magamnak nézve
a belső képen lángként lobbanó
hajjal a gyenge surló fényben
ormótlan kő és semmi vágyható
szürkeség formátlanság csak a nincsen
nem véd meg hogy már nincs többé remény
a semmi valami akarna lenni
ameddig lát ha csak lát is az én
a majdnem semmi még mindig nem semmi
a kőben még érez a tetszhalott
fáj a nem lesz ha nem fáj már a volt
Karafiáth Orsolya A TISZTÁS
A por, akár a szellem: összeáll.
Kis gnóm a fejben. Hopp, én nem vigyáztam.
Csimpaszkodik lélegzetembe, felnő,
beszél belőlem, nemtelen, hibátlan.
„A tisztáson vagyunk." Ez érthető.
Hogy mindketten - ezt néha elhibázom.
Teremtett lény, az ikrem - mintha én.
Félünk egymástól. Egymagunk a tájon.
Nem mozdulok, a rezdülés veszélyes.
Bogáncs húsa. A friss gyom bőre támad.
Göröngy gáncsol, tövis akad hajunkba.
Fű éle sérti semmi kis bokánkat.
A földbe vágyik némán egyikünk.
Porrá akar, más fejbe készülőnek.
Az árnyaktól tanul, de ők se tudják,
melyiknek mondják, hol lehet a kezdet.
S a föld ragaszkodik. Szárhoz, gyökérhez.
Ravasz kezem! Morzsolj erős rögöt!
Lapulhatsz föld - az izzadás figyel.
Sárrá formálnak nedves ujjközök.
A környék védtelen, a fák nem óvják.
Körmünk nyomán egész csinos halom.
Tépjük a tisztást, őrjöngő gödörré.
Mélyül egyre. Behull a borzalom.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)