Győrffy Ákos 2004. június 9-i litera netnaplójából
Tegnap délután Krasznahorkai László felolvasásán az Írók boltjában. Szép, emelkedett részlet a könyvből. Ez a szöveg közel áll, ahogyan Krasznahorkai legutóbbi egy-két könyve is, közel áll a patakcsobogáshoz, nekem legalábbis a Morgó-patak jutott eszembe róla, a Morgó-patak Börzsönyligetnél. Van ott egy helyem, egy kis sódersziget a patakmederben, másnapos rejtekhelynek kiváló. Délelőtt tíz például, átkínlódok biciklin Kismarosra, reszket minden izmom, a fejemben kitartóan dolgozik a légkalapács, és akkor ott leülni, sírni egy kicsit, hogy milyen gyönyörű, mert tényleg az, máskor is, mindig, de másnaposan sírni lehet azon is, ha felnézek az égre. Tehát patakcsobogás van ebben a könyvben is, ezt még erősítette a felolvasás, ahogy Krasznahorkai olvas, jó hallgatni nagyon. Érzem, miközben hallgatom, hogy itt most tényleg történik valami, ezt nem éreztem az elmúlt néhány napban egyetlen felolvasáson sem, ezt a történést, azokon ugyanis tényleg nem történt semmi, itt viszont van egy körvonalazható üzenet, vagy inkább egyfajta híradás. Híradás valamiről, amiről normális esetben nem kéne külön hírt adni, nem kéne kétségbeesetten, újra meg újra figyelmeztetni minket evidens dolgokra. Mert Krasznahorkai, szemben az olyan véleményekkel, hogy elvont és túlontúl bonyolult témákkal ügyködik, egészen hétköznapi dolgokról beszél. A normalitásról való beszéd, ami olyan különösnek hathat. A normális az, ami valóságos, tiszta és emelkedett. A nemnormális meg az, ami körülöttünk, bennünk, mindenhol, folyamatosan VAN. Ez az egész itt mindenfelé, ez nagyon távol van a normálistól, ez pont az ellenkezője. Addig-addig ügyeskedett itt az emberiség az utóbbi párezer évben, míg tökéletesen kifordított mindent. Az árnyékot tiszteli fényként, a lentit látja fentinek etc. Az a hiábavalónak tűnő, magányos harc, amit a Krasznahorkai-félék vívnak ma és vívtak minden időkben, ez az egyetlen tisztességes magatartás, mondjon akárki akármit, az egyetlen emberhez méltó viselkedésmód. A többi simli, gerinctelenség, önérdek, szemét.
Karátson Gábor Ötvenhatos regény (részlet)
A Naprendszer, a galaxis is egyszer majd összeomlik; addig kell végükre járnunk történeteinknek, amíg megvannak hozzájuk ezek az adottságok itt.
Amíg még süt a Nap.
Helikon kiadó, Budapest, 2005 [282.p]
Zbigniew Herbert Węgrom / A Magyaroknak - Zene, ének: Antonina Krzysztoń
Stoimy na granicy
wyciągamy ręce
i wielki sznur z powietrza
wiążemy bracia dla was
z krzyku załamanego
z zaciśniętych pięści
odlewa się dzwon i serce
milczące na trwogę
proszą ranne kamienie
prosi woda zabita
stoimy na granicy
stoimy na granicy
stoimy na granicy
nazywanej rozsądkiem
i w pożar się patrzymy
i śmierć podziwiamy
*
Kezünket kinyújtva
állunk a határon
s a levegőből roppant zsinórt
fonunk nektek testvérek
az elfúló kiáltás
s a görcsberándult öklök
haranggá jajdulnak s a szív
nem verhet riadót
a véres kövek kémek
haldokló vizek kérnek
s mi állunk a határon
csak állunk a határon
állunk a józan ész
jól-fontolt határán
innen nézzük a tűzvészt
halálba bámulunk
Gömöri György fordítása
Győrffy Ákos AKUTAGAVA NOTESZÉBŐL (10)
Volt, hogy verseket talált, melyek róla szóltak. Regények bekezdései pontosan adtak vissza általa megélt pillanatokat, csak általa megélteket, gondolta addig.
Akkor levonta a következtetést, hogy különálló életek nem léteznek, egy élet van csak, égbolt, melynek foszladozó bárányfelhői állócsillagoknak hazudják magukat.
*
(az unknownartists.hu oldalon megtalálható a teljes kötet pdf-ben)
Rjókan Taigu verse
Kérdelek: mi legmélyebb
legcsodálatosabb dolog
széles e világon?
Ülj egyenesen és meditálj fáradhatatlanul
Ha meditálsz, útmutatásra lelsz
És magától megvilágosodik minden
Koncentrálj folyamatosan
Figyelj éberen
Elméd egyszercsak feltisztul
Bölcsességed beérik
És nem járatod többé a bolondját magaddal
Zbigniew Herbert A levél
A levelet véletlenül fedezték fel a húszas években, egészen pontosan 1924-ben egy leideni antikváriusnál. Három krémszínű papírlapról van szó, méretük 11,5 x 17 centiméter; nyomot hagyott rajtuk a nedvesség, de az írás jól megmaradt, apró, tisztán kivehető és tökéletesen olvasható. Az ismeretlen tettes egy régi, egykor nagyon népszerű románc, az amszterdami Cool könyvkiadó által 1651-ben kiadott Hattyús lovag belső borítójára ragasztotta a levelet.
A kutatók többsége (Isarlo, Gillet, Clark, de Vries, Borrero, Goldschneider) kétségét fejezte ki a felfedezést illetően, egyedül van der Velde, a fiatal utrechti történész és költő (hozzáfűzném, hogy rejtélyes körülmények között, Scheveningen közelében szúrták le) védte makacsul és a végsőkig a levél eredetiségét. A levél szerzője - az ifjú tudós szerint - nem lehetett más, csakis Johannes Vermeer, címzettje pedig Antonie van Leeuwenhoek természettudós, aki a mikroszkóp tökéletesítésének köszönheti hírnevét. Mindketten - a tudós és a művész - egyazon évben és napon születtek, és egész életüket ugyanabban a városban élték le.
A levélben nincs nyoma javításnak, vagy későbbi interpolációnak, viszont tartalmaz két szórakoztató helyesírási hibát és pár betűátvetést, láthatólag sietős kézzel vetették papírra. Néhány sort kihúztak, s ezt olyan határozottsággal és energiával tették, hogy sosem tudjuk meg, milyen őrült vagy szégyenletes gondolatokat takart el örökre a tinta feketéje.
Az írás karaktere (a szálkás betűk, a „v” nyitott nyolcashoz hasonló alakja; a tollvonás helyenként meginog, mintha valaki sietős lépések után váratlanul megtorpanna) megdöbbentő hasonlóságot - ha ugyan nem azonosságot - mutat Vermeer egyetlen aláírásával, amely a Szent Lukács-céh 1662-es névsorában maradt fenn. A papír és a tinta vegyelemzése szerint a dokumentum keltezése a XVII. század második felére tehető, minden arra mutat tehát, hogy a levelet írhatta volna Vermeer, mégis hiányzik a döntő bizonyíték. Hisz tudjuk jól, hogy léteznek technikailag tökéletes hamisítványok is.
Mindazok, akik a dokumentum eredetiségét vitatták, számos, de őszintén szólva nem különösebben meggyőző érvvel hozakodtak elő. A tudományos óvatosság, sőt még a túlzásba vitt szkepticizmus is minden bizonnyal dicséretes tulajdonságok, ugyanakkor a kritikai megjegyzések sorai közt olvasva érezhető volt, hogy - bár ennek senki nem adott hangot - a legnagyobb kétséget a levél tartalma kelti. Ha mondjuk Vermeer anyósának, Maria Tinsnek írt volna levelet, melyben 100 guldent kér kölcsön Ignatius fia keresztelőjére, vagy, teszem azt, van Buyten péknek ajánlotta volna fel képei egyikét adóssága fedezeteként, talán senki sem emelt volna kifogást. Ám amikor két és fél évszázad múltával a Nagy Hallgatag egyszerre csak megszólal, és amit mond, az mindjárt intim vallomás, manifesztum és jóslat - ezt nem akarjuk elfogadni, mert mindannyian félünk a kinyilatkoztatásoktól és a csodáktól.
Ez hát a levél:
„Nyilván csodálkozol, hogy írok Neked, és nem megyek át - mint oly gyakran szoktam - még napszállta előtt a műhelyedbe. Azt hiszem mégis, hogy nem merem, nem tudom szemedbe mondani azt, amit majd mindjárt olvashatsz.
Jobban szerettem volna nem megírni ezt a levelet. Sokáig tépelődtem, hisz valóban nem áll szándékomban veszélybe sodorni régi barátságunkat. Végül mégis rászántam magam. Mert vannak fontosabb dolgok annál, ami minket összeköt, fontosabbak Leeuwenhoeknél, fontosabbak Vermeernél.
Néhány nappal ezelőtt új mikroszkópodon keresztül egy csepp vizet mutattál nekem. Mindig azt hittem, a víz tiszta, mint az üveg, de olyan fura szörnyek gomolyogtak benne, mint Bosch áttetsző poklában. A bemutató alatt kíváncsian, és azt hiszem, elégedetten figyelted megdöbbenésemet. Hallgattunk. Aztán nagyon lassan és nyomatékosan ezt mondtad: ’Ilyen a víz, barátom, ilyen, és nem más’.
Megértettem, mit akarsz ezzel mondani: mi művészek a látszatot örökítjük meg, az árnyak életét, a világ hazug felszínét, nincs merszünk és tehetségünk ahhoz, hogy eljussunk a dolgok lényegéhez. Úgy is mondhatnám, hogy mi az ámítás anyagával munkálkodó iparosok lennénk, miközben Te és a Hozzád hasonlók az igazság mesterei vagytok.
Mint jól tudod, apámnak volt egy vendéglője a vásártérnél, a ’Mechelen’. Gyakran járt oda egy öreg tengerész, aki az egész világot bejárta Brazíliától és Madagaszkártól az Északi-tengerig. Jól emlékszem rá, mindig ittas volt, de gyönyörűen mesélt, mindenki szívesen hallgatta. Ő volt a hely attrakciója, mint egy nagy, színes kép vagy egzotikus állat. Egyik kedvenc története Si Huang-ti kínai császárról szólt.
Egyszer régen a császár megparancsolta, hogy vastag fallal vegyék körül az országot, hogy elzárkózzanak attól, ami idegen, és elégetett minden könyvet, hogy az emberek ne hallják meg a múlt szavait. Halálbüntetés terhe mellett megtiltott mindenféle művészeti tevékenységet. (Ezek tökéletes haszontalansága szembetűnő volt az olyan fontos állami feladatokhoz képest, mint az erődépítés vagy a lázadók lefejezése). Ekkor a költők, a festők és a zenészek a hegyekben és a kolostorokban húzták meg magukat, a remeték életét élték besúgók falkájával a sarkukban. A tereken festmények, legyezők, szobrok, mintás szőnyegek, hivalkodó vagy szépnek mondható tárgyak máglyái lobogtak. A gyerekek, nők és férfiak egyforma, hamuszínű öltözetet viseltek. A császár még a virágok ellen is háborút hirdetett: kővel szóratta be a virágos mezőket. Különleges rendelete értelmében napnyugtakor már mindenki otthon volt, fekete függönnyel tökéletesen elsötétítette az ablakot - hisz magad is tudod, milyen őrületes képeket tud festeni a szél, a felhők és a naplemente pírja.
A császár csakis a tudományt tartotta nagyra, kitüntetésekkel és arannyal halmozta el a tudósokat. A csillagászok nap mint nap újabb - valódi vagy kitalált - csillag felfedezéséről hoztak hírt, amelyeknek szolgaian a császár nevét adták, úgyhogy hamarosan az egész égbolt hemzsegett a Si Huang-ti I., Si Huang-ti II., Si Huang-ti III. és hasonló nevű fénylő pontocskáktól. A matematikusok azon fáradoztak, hogy új számolási rendszereket találjanak ki, bonyolult egyenleteket, elképzelhetetlen mértani formákat, tudván tudva, hogy munkájuk hiábavaló, és senki nem veheti hasznát. A természettudósok olyan fa kikísérletezését ígérték, amely koronájával fordul a földbe, gyökere pedig az égbe nyúlik, a búza öklömnyi szemeket hoz.
Végül a császár már a halhatatlanságra vágyott. Az orvosok kegyetlen kísérleteket végeztek embereken és állatokon, hogy felfedezzék az örökké élő szív, máj és tüdő titkát.
Ugyanez a császár - ahogy az már a tettek embereivel gyakran megesik - át akarta alakítani az ég és a föld képét, hogy neve mindörökre bevésődjék az utódok emlékezetébe. Nem értette meg, hogy az egyszerű paraszt, csizmadia vagy zöldségkereskedő élete is sokkal tiszteletre és csodálatra méltóbb az övénél - belőle csak egy sápadt betű, jel lesz a monoton ismétlődő őrület és erőszak szimbólumai között.
Ahhoz képest, hogy mennyit gyilkolt, pusztított az emberek fejében és lelkében, szörnyen banális volt a halála. Egy szőlőfürt bogyójától fulladt meg. Hogy lesöpörje a föld színéről, a természet nem erőltette meg magát sem orkánnal, sem vízözönnel.
Most biztos azt kérdezed, miért mesélem el mindezt, mi köze egy távoli és idegen uralkodónak a Te vízcseppedhez. Nyilván nem elég világosan és összeszedetten válaszolok Neked, de remélem, megérted egy férfi szavát, aki telve van rossz előérzetekkel és nyugtalansággal.
Nos hát attól tartok, hogy Te és a Hozzád hasonlók veszélyes vállalkozásba kezdtek, ami esetleg nemcsak hasznot hajt az emberiségnek, hanem hatalmas és helyrehozhatatlan károkat is okoz. Nem vetted még észre, hogy minél tökéletesebbek a kutatás műszerei és eszközei, annál távolibbá és elérhetetlenebbé válnak a céljai? Minden felfedezéssel újabb szakadék nyílik előttünk. Egyre magányosabbak vagyunk a világmindenség titokzatos pusztaságában.
Tudom, hogy ki szeretnétek vezetni az embereket a babona és a véletlenek útvesztőjéből, hogy biztos, világos tudást akartok adni nekik, az egyetlent, amely szerintetek megvéd a félelemtől és a szorongástól. De vajon a tudomány valóban megnyugvást hoz akkor is, ha a szükségszerűséggel helyettesítjük be a Gondviselés szót?
Bizonyára szememre veted, hogy művészetünk nem oldja meg a természet egyetlen talányát sem. A mi feladatunk nem a rejtvények megoldása, hanem hogy tudatosítsuk ezeket magunkban, fejet hajtsunk előttük, és felkészítsük a szemünket a szüntelen elragadtatásra és csodálkozásra. És ha már annyira fontosak Neked a találmányok, akkor elmondom, milyen büszke vagyok arra, hogy sikerült összehoznom a kobalt egy különösen intenzív fajtáját a ragyogó citromsárgával, és megörökítettem a vastag üvegen át a szürke falra vetődő délutáni fény reflexét.
Eszközeink tényleg primitívek: bot, a végére erősített sörtebokorral, derékszögű léc, színezőanyagok, olajak - ezek az évszázadok során mit sem változtak, ahogy az emberi test és természet sem. Ha jól értem feladatomat, az emberrel el kell fogadtatnom a környező valóságot; így hát céhbeli testvéreimmel együtt ezért ismételgetjük végtelen számban az eget a felhőkkel, városképeket és emberek arcképeit - ezt az egész szatócsvilágot -, hisz csakis ebben érezzük magunkat biztonságban, itt lehetünk boldogok.
Elválnak útjaink. Tudom, hogy nem tudlak meggyőzni, és nem hagysz fel a lencsék csiszolásával, építed Bábel-tornyodat. De engedd meg, hogy mi is folytassuk ősrégi mesterségünket és hirdessük a megbékélést a világnak, beszéljünk az örömről és a megtalált harmóniáról, a viszonzott szerelem iránti örök vágyról”.
Wołosz Vera fordítása
Erich Fromm - 1 mondat
Az életszeretet leginkább olyan társadalmakban fejlődik ki az egyénekben, ahol létbiztonság uralkodik, azaz nem kerülhetnek veszélybe az emberhez méltó élet alapvető, anyagi feltételei, ahol igazságosság van, azaz senki sem használhat fel eszközül másokat, és ahol szabadság van, azaz minden embernek megvan a lehetősége arra, hogy a társadalom tevékeny, felelős tagja legyen.
Zbigniew Herbert TREN FORTYNBRASA /FORTINBRAS GYÁSZÉNEKE
Tren Fortynbrasa
Teraz kiedy zostaliśmy sami możemy porozmawiać książę jak mężczyzna z mężczyzną
chociaż leżysz na schodach i widzisz tyle co martwa mrówka
to znaczy czarne słońce o złamanych promieniach
Nigdy nie mogłem myśleć o twoich dłoniach bez uśmiechu
i teraz kiedy leżą na kamieniu jak strącone gniazda
są tak samo bezbronne jak przedtem To jest właśnie koniec
Ręce leżą osobno Szpada leży osobno Osobno głowa
I nogi rycerza w miękkich pantoflach
Pogrzeb mieć będziesz żołnierski chociaż nie byłeś żołnierzem
jest to jedyny rytuał na jakim trochę się znam
Nie będzie gromnic i śpiewu będą lonty i huk
kir wleczony po bruku hełmy podkute buty konie artyleryjskie
werbel werbel wiem nic pięknego
to będą moje manewry przed objęciem władzy
trzeba wziąć miasto za gardło i wstrząsnąć nim trochę
Tak czy owak musiałeś zginąć Hamlecie nie byłeś do życia
wierzyłeś w kryształowe pojęcia a nie glinę ludzką
żyłeś ciągłymi skurczami jak we śnie łowiłeś chimery
łapczywie gryzłeś powietrze i natychmiast wymiotowałeś
nie umiałeś żadnej ludzkiej rzeczy nawet oddychać nie umiałeś
Teraz masz spokój Hamlecie zrobiłeś co do ciebie należało
i masz spokój Reszta nie jest milczeniem ale należy do mnie
wybrałeś część łatwiejszą efektywny sztych
lecz czymże jest śmierć bohaterska wobec wiecznego czuwania
z zimnym jabłkiem w dłoni na wysokim krześle
z widokiem na mrowisko i tarczę zegara
Żegnaj książę czeka na mnie projekt kanalizacji
i dekret w sprawie prostytutek i żebraków
muszę także obmyślić lepszy system więzień
gdyż jak zauważyłeś słusznie Dania jest więzieniem
Odchodzę do moich spraw Dziś w nocy urodzi się
Gwiazda Hamlet Nigdy się nie spotkamy
To co po mnie zostanie nie będzie przedmiotem tragedii
Ani nam witać się ani żegnać żyjemy na archipelagach
A ta woda te słowa cóż mogą cóż mogą książę
*
Magunkra maradtunk herceg most beszélhetünk férfival férfi
bár fekszel a lépcsőn s mint holt hangya annyit látsz csak
tördelt sugarú fekete napot
Gondolni tenyereidre mosoly nélkül sohase tudtam
s most ahogy kövön feküsznek mint leütött fészkek
éppoly védtelenek mint azelőtt Hát ez a vég
Külön a kéz A kard külön Külön a fej
s lába a lovagnak lágy papucsban
Lesz katonás temetésed bár katona se voltál
egyetlen ceremónia amihez konyítok én is
Se gyertyák se halottsiratós sok gyújtókanóc és dörej
az út kövén vonszolt gyászlepedő sisakok vasalt csizmák
tüzérlovak dob szava dob tudom nem szép
hadgyakorlatom ez a hatalom átvételére
torkon kell ragadni a várost megrázni kissé
Halnod kellett Hamlet mindenképp te életre alkalmatlan
kristályfogalmak híve s nem az emberi agyagé
szüntelen görcsben mint álomban vadásztál kimérába
rágtad mohón a levegőt s legott kiokádtad
semmi emberit nem tudtál még lélegzeni se
Nyugszol most Hamlet megtetted a szükségeset
s nyugodhatsz A többi nem néma csönd hanem enyém
a könnyebb részt választottad mutatós tőrdöfést
de mit ér a hősi halál mérve az örök virrasztáshoz
hideg országalma a kézben a magas széken
s nézni csak a hangyabolyra óra lapjára
Ég veled herceg vár a csatornázási terv
s egy dekrétum szajhák s koldusok ügyében
s még kitalálnom egy börtönrendszert is jobbat
mert mint mondottad helyesen Dánia börtön
Teendőimhez látok Ma éjszaka megszületik
a Hamlet nevű csillag Nem találkozunk soha
ami marad utánam tragédia tárgya nem lesz
Köszönteni búcsúzni minek szigettengeren élünk
s ez a víz ez a szó mire való mire jó herceg
Nagy László fordítása
Molnár Gál Péter Levél Máthé Erzsihez - részlet
A fölkapottság és a mellőzöttség hullámmozgása a nyilvánosság előtt zajló pályák törvényszerűsége. Egyszer fönn vagyunk, másszor lenn - ez rendjén is van, ha valaki mindkét irányváltozást hasznosítani tudja. Minálunk azonban -különösen a színházi szakmában- nem ez történik. A fölkerülést nem arra használják, hogy lazán és görcsmentesen, szabadon alkossanak, kihasználva a szerencsés és kedvező időszakot, a lezuhanást pedig nem arra, hogy erőt gyűjtsenek, összeszervezzék energiáikat, képességeiket, hogy teljes fegyverzetben találja őket a következő felszínre rántó hullám. Minálunk a fönn gőggel tölti el a művészeket, kárpótlást látnak benne és beérkezett igazolást. "Ez jár nekem" - mondogatják, és keveslik a fényt, az elismerést. A lemerülés, a háttérbe szorulás időszakában pedig sértetten darvadoznak, összeesküvést, méltánytalanságot, személyes bosszút, irigységet és politikai maffiát szimatolnak.
Így mindkét állapot energiái elfecsérlődnek.
Tandori Dezső TÖREDÉK HAMLETNEK
Tandori Dezső: Töredék Hamletnek.
Bp. 1968. Szépirodalmi. 122 + 2 p. Első kiad.
A kötésterv és a tipográfia Pintér László munkája.
a kötet versei a DIA oldalán is olvashatók
Emil Cioran A KÉTSÉGBEESÉS CSÚCSÁN (részlet)
KÉPTELENNEK LENNI A TOVÁBBÉLÉSRE
Vannak olyan élettapasztalatok, amelyeket már nem bírsz túlélni. Ezek után érzed azt, hogy bármihez kezdenél, nem volna értelme. Mert miután elértél az élet határára, miután a végkimerülésig átélted mindazt, amivel ezek a veszélyes peremvidékek kecsegtetnek, a hétköznapi testmozgás és a megszokott lélegzetvétel elveszti minden báját és vonzerejét. Hogy mégis élsz, az csak a tárgyiasítás képességének köszönhető, mely az írás révén felszabadít a végtelen feszültség alól. Az alkotás ideiglenes menekvés a halál karmai közül.
Úgy érzem, majd szétrobbanok mindattól, amit a halál távlata és az élet megadhat. Úgy érzem, belehalok a magányba, a szerelembe, a kétségbeesésbe, a gyűlöletbe és mindabba, amit még tartogathat számomra az élet. Mintha csak minden élménytől egyre inkább felfúvódnék, akár egy léggömb, amelynek a fala túlfeszül. A legiszonyatosabb felfokozódásban megy végbe az irányváltás a semmi felé. Bensőleg kitágulsz, az őrületig kiterjeszkedsz, odáig, ahol már nincsenek határok, a fény pereméig, ahol elragadja azt az éj, és ebből a túltelítettségből, mint valami vadállati örvénybe, belevettetsz egyenest a semmibe. Az élet fejleszti ki a teljességérzetet és az ürességet, a túláradást és a levertséget; mik is vagyunk mi, szemben a belső örvénnyel, amely az abszurditásig felemészt bennünket? Érzem ahogy recseg-ropog bennem az élet a túlzott intenzitástól, de a túlzott egyensúlytalanságtól is. Olyan ez, mint egy robbanás, amit képtelen vagy uralni, és téged magadat is a levegőbe röpíthet, jóvátehetetlenül. Az élet szélső pontjain az a benyomásod, hogy nem vagy már ura a benned lévő életnek, a szubjektivitás puszta illúzió, a benned kavargó erőkért a legkevésbé sem vagy felelős, lefolyásuknak a legkisebb köze sincs a személyesség bármiféle középvonalához, bármiféle megfogható és egyéni ritmushoz. Az élet szélső pontjain mi ne volna megfelelő alkalom a halálra? Halálod okozója minden, ami létezik, és minden, ami nem. Minden élmény ez esetben ugrás a semmibe. Amikor az élet minden adományát végigélted a csúcspontig, a főbenjáró összerándulásig, eljutsz abba az állapotba, amikor a továbbiakban semmit sem tudsz átélni, hiszen már nincs mit. Még ha nem is jártad végig ezeket az élményeket minden irányban, elég ha csak a legfontosabbakban mész el a végsőkig. És amikor úgy érzed, belehalsz a magányba, a kétségbeesésbe vagy a szerelembe, minden más is csatlakozni fog ehhez a végtelenül fájdalmas kísérethez. Az az érzés, hogy képtelen vagy tovább élni ilyen örvények után, többek közt annak a ténynek köszönhető, hogy tisztán belső szinten elhasználódsz. Az élet lángjai egy zárt kohóban égnek, ahonnan nem szabadulhat ki a hő. A külső színtéren élő emberek megmenekülése kezdettől fogva kész tény; de ugyan van-e mit megmenteniük, amikor egyetlen veszéllyel sem szembesülnek? A befelé fordulás és az élettapasztalás csúcspontja bevezet abba a birodalomba, ahol a veszély abszolút, hiszen a saját gyökereit az élettapasztalat során megfeszített öntudattal felszínre hozó létezés csakis önmaga tagadására lehet képes. Az élet túlságosan korlátozott és felaprózott ahhoz, hogy a nagy feszültségeknek ellenálljon. Vajon nem érezte az összes misztikus a nagy extázisok után, hogy képtelen folytatni az életet? Hát azok mit várhatnának ettől a világtól, akik a megszokottnál inkább érzékelik az életet, a magányt, a kétségbeesést vagy a halált?
Úgy érzem, majd szétrobbanok mindattól, amit a halál távlata és az élet megadhat. Úgy érzem, belehalok a magányba, a szerelembe, a kétségbeesésbe, a gyűlöletbe és mindabba, amit még tartogathat számomra az élet. Mintha csak minden élménytől egyre inkább felfúvódnék, akár egy léggömb, amelynek a fala túlfeszül. A legiszonyatosabb felfokozódásban megy végbe az irányváltás a semmi felé. Bensőleg kitágulsz, az őrületig kiterjeszkedsz, odáig, ahol már nincsenek határok, a fény pereméig, ahol elragadja azt az éj, és ebből a túltelítettségből, mint valami vadállati örvénybe, belevettetsz egyenest a semmibe. Az élet fejleszti ki a teljességérzetet és az ürességet, a túláradást és a levertséget; mik is vagyunk mi, szemben a belső örvénnyel, amely az abszurditásig felemészt bennünket? Érzem ahogy recseg-ropog bennem az élet a túlzott intenzitástól, de a túlzott egyensúlytalanságtól is. Olyan ez, mint egy robbanás, amit képtelen vagy uralni, és téged magadat is a levegőbe röpíthet, jóvátehetetlenül. Az élet szélső pontjain az a benyomásod, hogy nem vagy már ura a benned lévő életnek, a szubjektivitás puszta illúzió, a benned kavargó erőkért a legkevésbé sem vagy felelős, lefolyásuknak a legkisebb köze sincs a személyesség bármiféle középvonalához, bármiféle megfogható és egyéni ritmushoz. Az élet szélső pontjain mi ne volna megfelelő alkalom a halálra? Halálod okozója minden, ami létezik, és minden, ami nem. Minden élmény ez esetben ugrás a semmibe. Amikor az élet minden adományát végigélted a csúcspontig, a főbenjáró összerándulásig, eljutsz abba az állapotba, amikor a továbbiakban semmit sem tudsz átélni, hiszen már nincs mit. Még ha nem is jártad végig ezeket az élményeket minden irányban, elég ha csak a legfontosabbakban mész el a végsőkig. És amikor úgy érzed, belehalsz a magányba, a kétségbeesésbe vagy a szerelembe, minden más is csatlakozni fog ehhez a végtelenül fájdalmas kísérethez. Az az érzés, hogy képtelen vagy tovább élni ilyen örvények után, többek közt annak a ténynek köszönhető, hogy tisztán belső szinten elhasználódsz. Az élet lángjai egy zárt kohóban égnek, ahonnan nem szabadulhat ki a hő. A külső színtéren élő emberek megmenekülése kezdettől fogva kész tény; de ugyan van-e mit megmenteniük, amikor egyetlen veszéllyel sem szembesülnek? A befelé fordulás és az élettapasztalás csúcspontja bevezet abba a birodalomba, ahol a veszély abszolút, hiszen a saját gyökereit az élettapasztalat során megfeszített öntudattal felszínre hozó létezés csakis önmaga tagadására lehet képes. Az élet túlságosan korlátozott és felaprózott ahhoz, hogy a nagy feszültségeknek ellenálljon. Vajon nem érezte az összes misztikus a nagy extázisok után, hogy képtelen folytatni az életet? Hát azok mit várhatnának ettől a világtól, akik a megszokottnál inkább érzékelik az életet, a magányt, a kétségbeesést vagy a halált?
forrás
Kenéz Ferenc UTAZÓK NEMIGEN JÁRNAK ERRE...
Utazók nem igen járnak erre.
Az országutak elkanyarodtak.
S messzire kerültek csillagaink.
Így próbálunk tájékozódni, hol
is vagyunk, merre is lehetünk.
Reggelente jeleket látunk
az ajtainkon. Angyalé a szózat,
de ördögé a festék. Egyre bennebb
s bennebb ébredünk az ingoványon.
Egyre barátnélkülibbek az esték.
Egyetlen iránytűnk így lesz
lassan a kés.
Szécsi Margit KONDOR BÉLÁNAK
Ó, ripacsos gyémánt-szobor!
Átlátszó-tiszta életed,
hibáid is tündöklenek.
Vigyázzon ránk kettős erőd:
az igazság, s a képzelet.
Bontsd ki fekete szárnyadat,
rajzold föl látomásodat,
e fuldokló élet s halál
egyivású jelenéseit,
hogy az igazak lássanak.
Legyen végre becsülete
a tudásnak, a játéknak,
s a szigorral gyönyörűen
megvalósított szándéknak.
Hogy képeidről tanuljuk
minden dolgoknak új nevét,
s akarjuk is kimondani,
akarjuk, s legyen is miért.
Assisi Szent Ferenc imája
Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömöt hozzak oda, ahol gond tanyázik.
Ó, Uram, segíts meg, hogy törekedjem
nem arra, hogy megvigasztaljanak,
hanem, hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy szeressenek
hanem arra, hogy szeressek.
Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
*
fordító:?
Csengery Kristóf
KÍVÜL ÉS BELÜL
A távolság magamtól - az valóban
sokat segítene: hűvös közöny
az életem iránt. Az „így is jól van,
meg úgy is" tompasága. Nincs közöm
ahhoz, ami történik, mert az Én
messze tőlem, a mélyben botladozva
lépdel. Az események peremén,
higgadtan nézem, hogyan sokszorozza
régi hibáit. Hát így képzelem
a kívülállás fénylő aranyát.
De ez csak álom: nem voltam sosem
szabad. S ha néha szöktem volna, hát
lebunkóztak a vaskos ténydorongok.
Belül vagyok. Forrongok és szorongok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)