Orbán Ottó MACHIAVELLI KAMPÁNYFŐNÖKÉHEZ
„Nincs vérengzőbb dúvad a széplelkű értelmiséginél –
ha ez tüzes tekintetében égő rögeszméivel,
a sors szeszélye folytán hatalomra jut,
kitör belőle az ámokfutó, és őrjöngve fürdik a csirkevérben…
Nem éhségből vagy nyereségért, Isten és a közerkölcs nevében öl.
Megátalkodottságában képtelen minden alkura,
másszóval élet- és tárgyalásképtelen, mert ugyan mi az élet,
amico mio, ha nem az igen és a nem alkudozása?
De ő nem és nem. Ő a megtestesült elv. Robbanjon csak föl a Föld!
Fegyverhordozóul válassz inkább cégéres gazembert,
akiről lerí, mit akar, de tudja, hol van a határ, ameddig elmehet,
mert realista, mint magunk. Vele elbánik a Fejedelem;
meggyőzi, korrumpálja, tőrbe ejti, kitünteti – kinél mi hatásos.
Én mondom, inkább száz eretnek, mint egy szent az Inkvizíciótól!”
Krasznahorkai Lászlót Diószegi-Horváth Nóra kérdezte
Akar itt valaki gyógyítani?
Ritkán szól, de akkor nagyot. Elvétve nyilatkozik, ha viszont mégis, annak súlya van. Két évtized interjúiból szemezget Krasznahorkai László legújabb kötete, ennek ürügyén beszélgettünk a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjával, nem csak irodalomról.
– A „Nem kérdez, nem válaszol” nem az első beszélgetéskötete, ennek a szerkesztésében is részt vett. Milyen érzés volt akár 20 évvel korábbi interjúkat visszaolvasni? Volt olyan korábbi válasza, amin meglepődött, amivel esetleg ma már nem ért teljesen egyet?– Az első interjúválogatás Hafner Zoltán irodalomtörténész kedves közreműködésével készült, ezt a mostanit sok minden elválasztja amattól. Először is, hogy ezt nekem kellett létrehoznom, mert létrehozni nem is hozhatta létre más. Az volt a benyomásom ugyanis, hogy a beválogatható interjúk kiadnak egy vonalat, amely egyetlen valóságos beszélgetéshez vezet, egy beszélgetéshez, mely maga ez a könyv. És hogy akkor ez itt már nem szerkesztői, hanem szerzői beavatkozást igényel, s ehhez természetesen más rendezőelvet kellett találnom, mint egy pusztán megszerkesztett válogatás esetén. Nagyon szerettem volna rábízni ismét Hafner Zoltánra, az ő alapossága, lelkiismeretessége, áldozatkészsége sohasem ismert semmiféle határt, de meg kellett értenem, hogy ezúttal ezt az egészet nem bízhatom másra. Hafner Zoltán és a szintén kitűnő kiadói szerkesztőm, Szegő János munkája még így is óriási segítséget jelentett, de kitalálnom, hogy legyen ebből az óriási papírhalomból könyv, azt nem tehettem át az ő vállukra. A válogatás amúgy pontosan a szerint készült, ahogyan az egy könyv írásánál lenni szokott. Nem válogatás volt, hanem egy könyv megtervezése, felépítése, összeillesztése, lényegében: megírása. A saját szövegeimbe néhol bele is javítottam, megváltoztattam stiláris és sebességbeli dolgokat, anélkül persze, hogy magukat az eredeti beszélgetéseket megsértettem volna. Így az egyes beszélgetések számomra, ebben a műben, vadonatújak. A jelenkorhoz szólnak, a mai olvasóhoz, a „Nem kérdez, nem válaszol” tehát egy önálló, friss mű, mely a mostani olvasóját keresi.
– Az interjúkötet után egy újabb gyűjteményes könyv jelenik majd meg öntől, amelyben elbeszélések mellett beszédek is szerepelnek majd. Pusztán véletlen, vagy az új regény előtt egyfajta összegzést tart?
– Ó, nem. Nem gyűjteményes lesz ez a kötet. Egy különlegesség inkább. Egy sajátos elbeszéléskötet, mely részben folyóiratokban, vagy itt-ott már publikált beszédeket tartalmaz, részben – legnagyobb részben – vadonatúj, még sehol nem publikált elbeszéléseket. Saját kontextusa és főhőse van, meg nem nevezett főhőse e könyvnek, aki hol beszédeket tart, hol elbeszél történeteket. Összegzésnek azért nem nevezném, mert inkább egy búcsúzás ez, új búcsú egy régi világtól. Kiábrándultnak és megszabadultnak, szépségesnek és elegánsnak, de legfőképp őszintének s visszavonhatatlannak szánt búcsú attól a hőstől, aki végleg lelép a színről.
– A készülő könyvnek eredetileg A magyarokhoz címet szánta, honlapján van is egy ilyen menüpont. A látogató erre kattintva egy Asbóth-idézetet talál, melynek vége: „…én jó és nagy király lennék, tudom, hogy mindenkit boldoggá tennék, és az egész világból Magyarországot csinálnék.” Jelen helyzetben talán kissé ironikus tűnhet ez az idézet. Önnek miért esett éppen erre a választása?
– Szinte saját felfedezésemnek tartom az Álmok álmodója nagyszerű íróját, Asbóth Jánost. A szóban forgó menüpont, mely tényleg A magyarokhoz címet viseli, magyar nyelvű egy alapjában véve angol nyelvű honlapon (krasznahorkai.hu). E menüpont elárulja, hogy itt csak a magyarokhoz szeretnék szólni, míg a honlap egyéb tartalmai szélesebb kört kívánnak elérni. A magyarokhoz tehát, és magyarul, de nem pátosszal és voltaképpen nem „szólni kíván”, hanem jelentős magyar vagy nem magyar szellemi magaslatokról odafordulni. Felderíteni és figyelmeztetni vagy szórakoztatni e magyarokat alapjában véve arról, milyen országban élnek, hogy tették tönkre saját maguk ezt az országot, miért tették ezt, s hogy mi az az innen, belülről már alig látható ok, amiért mindezt folyamatosan művelik. Hogy pusztítják önmagukat, és közel lehetetlenné válik így egy ország élete, az ő országuké, a sajátjuké, elképesztő, mert önveszélyes korlátozottságuk miatt.
– Többször is hangsúlyozta, hogy rendkívül fontos önnek a magyarsága, a magyar nyelv. Az elmúlt két évtizedben sok időt töltött külföldön. Máshogy viszonyul most a hazájához?
– Dehogy. Amikor 1987-ig bezárva éltem sok millió magammal itt, vagy azóta, hogy sok időt töltök távol, pontosan ugyanazt az országot kerestem, s keresem Magyarországban, amit sem akkor, sem ma nem találok. Nem viszonyulok tehát másképp Magyarországhoz, mint korábban, és nem is fogok. Végtelenül kiábrándítónak tartom, ahogyan itt élünk. Voltak korszakok a magyar történelemben, amikor áltathatta kicsit magát az ember, hogy ez egyszer még megváltozhat. Én nem ringatom magam efféle álmokban. Nem hiszek abban, hogy ez az ország valaha is más lesz. Aki ezt az országot ma dicséri, azt ugyan értem, de közölni kívánom vele, hogy önveszélyesen áltatja magát, olyasféle eszmékben hisz, amelyek a legkártékonyabbak ránk nézve, mert elvezetnek a tiszta, a valóságos képtől, hogy mi is ez az ország. Aki elátkozza, azt is értem, de őt is önveszélyes gyújtogatónak gondolom, aki azt is meggyújtja, ami még nem ég. Viszont olyan embert a mai Magyarországon, akinek az ország valóságos, igaz képére van szüksége, s nem beteg álmokra vagy veszedelmes túlzásokra, olyat nem ismerek. Menthetetlenek vagyunk.
– Hamarosan Angliában és Amerikában is újra kiadják a Sátántangót, ennek kapcsán felolvasó körutat tart majd a tengerentúlon. Milyen érzés 27 évvel a megjelenés után újra az első regényéhez visszatérni?
– Megdöbbentő. Ha megnézi ma a hírhedett mélyszegénységi foltokat Kelet-Magyarországon vagy Somogyban vagy másutt, úgy értem, ha részt vesz abban az életben, amit ott élnek az emberek, és elolvassa a Sátántangót, az a benyomása támadhat, hogy a könyvet nem az 1970-80-as években írták. Gyógyíthatatlan ez a seb. És nem is akarja igazán senki, aki tehetné, meggyógyítani. Mert ráadásul az csak a látszat, hogy az a könyv kizárólag a mélyszegénységben élőkről szól, szól az a könyv mindannyiunkról, mert valójában mindegyikünk mélyszegénységben él. Nem az a kérdés, hogy egy gazdagot ma mi választ el egy szegénytől, hanem hogy mi kapcsolja őket össze. És az, ami összekapcsolja, az borzalmas. Megoldhatatlan.
– Milyen borzalom tud ma Magyarországon összekapcsolni két egészen különböző társadalmi réteget?
– Hogy ugyanaz a nap süt rájuk, hogy ugyanaz a szél fújja őket, hogy ugyanaz az eső, hogy ugyanaz a hó veri, borítja be a házuk tetejét. Hát, az a borzalmas, kisasszony, hogy… mindketten magyarok.
– A Nem kérdez, nem válaszol egyik beszélgetésében elmondta, hogy mindig újabb hangszereken tanul játszani, most éppen min?
– Trombitán. A kétségbeesés trombitáján.
forrás
Assisi Szent Ferenc A TEREMTMÉNYEK ÉNEKE
Magasságos, mindenható, jóságos Isten,
dicső neved magasztalja, tiszteli és áldja minden.
Urunk Te vagy, ó Magasságos,
nem méltó arra senki, hogy néven nevezzen.
Légy áldva és Veled minden teremtmény,
mindenekelőtt bátyánk: Napfivérünk,
hisz virradatot hozva ránkragyog,
szépséges ő, magas tündöklésében élünk,
tenfényességedet mutatja meg minékünk.
Magasztaljon Hold-nővérünk s a csillag-miriád is,
mind-mind Tőled való s kedved szerint világít.
Magasztaljon öcsénk, a Szél örökkön,
a lég, a felleg - bárminő idő jön:
javunkra válik általad a Földön.
Magasztaljon a Víz, amelynek selymes
hulláma hasznos, tiszta s nékünk engedelmes.
Magasztaljon másik öcsénk, a Tűz is,
mely megvilágítja az éjszakákat,
szépséges ő, vidám, erős - hatalma óriásnagy.
Magasztaljon, Uram, a Föld, mely nővérünk s anyánk is,
mert ő mindannyiunkat gondoz, hordoz, magán visz,
ajándékai: fű, fa, gyümölcs s a sok-sok színpompás virág is.
Magasztaljon, Uram, kit szereteted bocsánatra hajlít,
s kit kín gyötör, ki tűr sokféle bajt itt.
Boldog, aki megnyugvást lel Tebenned
és méltó lészen arra, hogy felemeljed.
Magasztaljon, Uram, nénénk: a test Halála,
melynek próbáját halandó ki nem állja.
Jaj annak, akit bűnben ér el majd a vége!
S boldog, ki megbékélve tér elédbe,
mert nem ítéled második halálra.
Magasztaljátok s áldjátok Urunkat hálatelten,
s szolgáljátok nagy alázattal egyben.
Baranyi Ferenc fordítása
Orbán Ottó A VERS
Lucsok. Valami sáros massza.
Gyümölcs vagy mocsár. Szerelemféle
A bugyborgás. Fuldokló sugallat. Iszap.
Éjszaka. Kioltott szempár.
Újból támad, most szemből. A kép.
Élesen: falu. A házfal, az árnyék.
Kimerevített fehér-fekete.
Mindent betöltő mészfolt. Karddal a Nap. Süket döfés.
Most hang. Belülről, a föld alól, a szélből. Zuhog.
Beszéd nélkül, szavak nélkül, hang nélkül: felejthetetlen.
Egy arc; kié? Egy mozdulat; milyen? Egy történet; miféle?
Valaki, valami; akkor, ott. Őrjöngő fény, porban fürdő szárnyak.
Kész a váz. Idegen csillogás. Suta fémmadár.
Fölszáll, lenéz, a pihés csillag a fekete fészekben csipog.
Bedőlt idő, lakatlan tűz. Kifele húz.
Határtalan csöndben mennydörgő, üres tenger.
Gyümölcs vagy mocsár. Szerelemféle
A bugyborgás. Fuldokló sugallat. Iszap.
Éjszaka. Kioltott szempár.
Újból támad, most szemből. A kép.
Élesen: falu. A házfal, az árnyék.
Kimerevített fehér-fekete.
Mindent betöltő mészfolt. Karddal a Nap. Süket döfés.
Most hang. Belülről, a föld alól, a szélből. Zuhog.
Beszéd nélkül, szavak nélkül, hang nélkül: felejthetetlen.
Egy arc; kié? Egy mozdulat; milyen? Egy történet; miféle?
Valaki, valami; akkor, ott. Őrjöngő fény, porban fürdő szárnyak.
Kész a váz. Idegen csillogás. Suta fémmadár.
Fölszáll, lenéz, a pihés csillag a fekete fészekben csipog.
Bedőlt idő, lakatlan tűz. Kifele húz.
Határtalan csöndben mennydörgő, üres tenger.
Ladik Katalin - 1 mondat (+2)
Nekem is van egy négydimenziós ablakom. Van, aki kitekint, van, aki betekint rajta. A beavatott arról ismerhető fel, hogy a rejtélyeket nem próbálja értelmezni.
Nemes Nagy Ágnes Hegy, folyó, város
Kassák-évfordulóra
Azt hiszem, sokan játszottuk gyerekkorunkban azt a társasjátékot – és talán nemcsak gyerekkorunkban játszottuk –, amelynek az volt a neve: hegy-folyó-város. Felírtuk ezt a három fogalmat a magunk nagy ákombákomaival a papír tetejébe, hogy csak úgy világított a három szó már messziről, aztán választott betűkezdettel összezsúfoltunk a papírlapon annyi hegy- és folyó- és városnevet, amennyi csak eszünkbe jutott.
Minél többet forgatom Kassák verseskönyveit, minél több képét nézem, s valahányszor rágondolok nekem olyannyira eleven személyére, annál erősebben, annál kísértőbben rémlik föl bennem az a gyerekkori játék. Mintha magam előtt látnám a régi papírlapot, az emberiség három ilyen ősfogalmával megjelölten, s úgy érzem, Kassák művéből messzire világítanak gondolkodásunk alapképzetei, messzire világít néhány nagy, összefoglaló kép és jelkép, amelyekkel mintha ő maga is némileg azonosult volna. Mintha benne is ott lett volna valami abból, amit úgy hívunk: hegy, amit úgy hívunk: folyó, vagy amit úgy hívunk: város. Akármilyen részletekkel töltötte is ki ő maga vagy a történelem a benne élő kategóriákat, úgy érzem, Kassák gondolkodásában van valami tömbszerű. Persze nagyot tévednénk, ha ennyiben maradnánk. Ha megmaradnánk Kassák jellemzésében annál, hogy: hegy-folyó-város. Ahogyan annak idején gyerekkorunkban is igyekeztünk idővel egyre több és több, egyre nehezebb és nehezebb fogalmat összegyűjteni arra a papírlapra, ugyanúgy, ha Kassákról van szó, meg kell mozdítanunk ezeket a statikus ősfogalmakat, és föl kell írnunk kategóriái közé a tett, a küzdelem, a mozgalom, az építés szavait is. Hiszen éppen ez az, ami benne eltéveszthetetlen. Az alapanyag, amivel költészetében dolgozik, az ősvers, sőt azt merném mondani, a népdal vagy a népmese anyaga: madár és rózsa, piros és kék, nap és hold, anya és szerelem – és ezekhez szövi hozzá elválaszthatatlanul, ugyanolyan mozdulattal egyénisége, eszméi és százada képeit: utca, gyár, gép, munka, hirdetőoszlop. Az összeszövés módja csakis az övé, izmusokat formáló, széles kezének jellegzetes mozdulata. Ha tehát annyira-amennyire népmeseinek mertem nevezni költészetét, sőt talán életének formálódását is az időben, akkor gyorsan hozzá kell fűznöm: ez 20. századi,betonból öntött népmese. A népmese nem idill; ha nem tudnánk, a néprajzosok kíméletlenül felvilágosítanak regéink irtózatairól, arról, hogy az őstörténetek sora csupa harc, élet-halál, gyötrelem, erőfeszítés, csak éppen minden nép száján hasonló ősképekké sűrűsödve. Kassák tömbökbe, kockákba, síkokba foglalta össze, vissza-visszatérő csomózással, érdes felületű költői textúrává szőtte mindazt, ami élete anyaga volt. Semmi köze a mesék népi bájához, speciális ízeihez vagy pláne bármiféle díszítő stilizációjukhoz. De van köze az ősversek, az őstörténetek építőeszközeihez, ősi-modern összerakásuk módjához, 20. századian fogalmazott, nagy színfoltjaihoz. És még valamihez van köze: a mesék meglepetéseihez. A váratlan Kassák, a képtelen Kassák, a tipikusan avantgárd-képzeletű Kassák nemegyszer úgy lepi meg olvasóit egy-egy versbeli mozdulatával, ahogyan a mesék szokták a valószínűtlent természetessé tenni. Nem a motívumok népmesei hasonlósága a döntő itt, az, hogy a halott lónak „négy rút lába négy rózsaszál”, hanem a magától értetődés gesztusa. Ahogyan 50 év napjainak számával játszik,ahogyan az ősiség, a nagyság távlatát, a számok mesebeli jelentőségét borítja rá a kesernyésen pontos adatra: „…Lobogjátok világgá – hogy 18250 agyontaposott lépcsőjét másztuk meg a hegynek.” Vagy ahogyan jellemez, prózai szürrealizmussal: „Tíz éve láttalak utoljára – olyan aránytalan voltál – s mégis szép – akár egy zsiráf.” Kassák meglepetéseiben van valami archaikusan indokolt.
Születésének kilencvenedik, halálának tizedik évfordulója alkalom arra, hogy újra meg újra szembenézzünk életművének egy-egy részletével, ismertekkel és ismeretlenekkel egyaránt. Hogy találkozzunk könyveivel, képeivel, hogy fölmérjük egyre növő hatását. Mégis, úgy érzem, ha róla van szó, a részletek is elsősorban arra valók, hogy figyelmeztessenek minket azokra a költői és emberi alapfogalmakra, amelyek fölbukkannak (nem véletlenül) már a gyerekjátékokban is, s amelyeket ő foglalt össze a maga módján a 20. századi magyar irodalom számára.
Ne feledkezzünk meg Kassákot idézve a nagy ősképekről: hegy, folyó, város.
Weöres Sándor
FURULYASZÓ
Mi fáj?
Mi volt
és elszökött,
emléke leng
a táj fölött.
A vándor-út,
a zsák,
a bot,
meg nem becsültem
s elhagyott.
Gergely Ágnes TAROKK* / TAROT
Emlék gyúl. Megy a Bolond, amerre lát.
Korong, tőr, kupa, vessző - arkánumát
az elemeknek a Mágus tudja csak.
Küszöbükön a Papnő súlyos árnyakat
visz át; a Császárnő lábánál égitestek.
A Császár, mint a szabadon eresztett
sas görgeti a változékony holdat.
A Főpap kettévált út előtt kulcsot forgat,
keresztút, a Szerelmes azonnal él, ha választ,
röppálya kell a Kocsihajtó kocsijának,
két ló, két serpenyő, az Igazság a jót s a rosszat
jószívvel porciózza, s a Remete is lélekhosszat
jófelé tartja a lámpást, míg a Sorskerék
hol a gyilkos, hol az áldozat sorsába tép,
s gyöngén himbál a mondat gyilkos és áldozat
között: "Alázd meg", "Alázd meg hívságodat",
de csak az Erő feszíti egyszer széjjel
a dúvad száját, hogy igét tegyen beléje,
hogy fejjel lefelé az Akasztott is lássa,
bűnhődés nélkül a szentnek sincsen boldogulása.
Halál. A Tizenharmadik. A sivataghoz szokott lábak
feledékeny, nagy vizekre találnak,
hol majd a Mértékletesség idézi fel
a lélek levegőjét, mely újra mérlegel,
s melyet az Ördög fúj titkos tüzével össze;
e jelben veszni fogsz, de nélküle minden közhely.
Csak Isten háza épül, villámütötte és
dörgések rázta épület, közreműködés
nélkül, az ember és a lélek képével teljes Torony,
amely nem kérdi többé, mit hogyan fogalmazol
meg magadnak visszhangzó Csillagok alatt, távol
a szfinx csöndjétől és a főnix zajától,
míg tudatod alá fogas-ollós lények hatolnak,
vonzásában a kapunak, a hídnak és a Holdnak,
s virradatra a Naptól felbátorult szellem
végképp tündöklik majd a halványuló versben.
És fölreggeledés az Utolsó Ítélet,
egybekelnek a holtak s az élők, akik félnek
( vétkük a puszta élet ), fénykoszorúba fogva
az egész Világegyetem ellát a négy sarokra,
sas, ökör, oroszlán, ember -arkánumát
kigyújtja az idő: megy a Bolond, amerre lát.
1992. szeptember 27. – 1997. november 24.
---
* A mű első változata a Királyok földje című kötetben jelent meg. A költő A barbárság éveiből című kötetben az új változathoz az alábbi jegyzetet fűzte: „Helyesen: tarot. A tarokk kártyával játszanak; a tarot-nak vannak arkánumai, jósjelei. Az arkánum kifejezést főként az alkímia, az okkultizmus használja. Jelentése ebben a versben kiszélesedik. A jelek számozva vannak; a Bolond száma lehet 0, lehet 22. A Tarokk című vers teljes egészét átdolgoztam.”
forrás
tarot - a wikipédián
Csengery Kristóf
IHLET ÉS VIDÉKE
Hiába minden: amit balgaságodban
önjáró folyamatnak vélnél, az is csak
a te irányításodra vár. Mérlegelni
fogsz és dönteni, és persze szükséges
még a képzelet, a titokzatos és szent
vetítőkamra működése; zárt szemhéjad
belsején kell megjelennie a Majdaninak,
tisztán látnod, sőt részletezned kell
lehetséges vonásait, s még ennél is többet
követel a törvény: lépdelj reményével,
hálj és ébredj gondolatával, végül pedig,
ami legfontosabb, szeresd a még nem
levőt. Nincs kibúvó, nem maradhatsz
távol, segédkezned kell a születésnél.
Márai Sándor Titkos szám (hangjáték)
Halló! Egyes?... Nem értem. Azt mondják, hívjam fel a szóló Egyest. Ki beszél? Mit mond?... Menjek a pokolba?... De kérem! Éppen ellenkezőleg! Hogyan?... Miért gorombáskodik? Kikérem magamnak ezt a hangot! Az ördög vigye el... Miért röhög?... Nem viheti el saját magát?... Micsoda buta vicc ez? Nem vicc? Hát akkor nyögje ki végre, kivel beszélek? Ez nem a solo Egyes? A solo Nulla?... Mit mond? Máskor vigyázzak?... Eh, menjen a pokolba... Halló? Mit fecseg?... Hogy már ott is van? Téves kapcsolás?... Halló (Lecsapja a kagylót. Kis szünet. Újra tárcsáz, lassan, csendesen szól:) Halló. Na végre. Nevem Kovács. Nem jól hallom... Igen, ká, mint Kovács. Nem tévedés? Mi ez a lárma? (Hárfazene, távoli éneklés.) Nem valamilyen éjszakai bárral beszélek? Vagy mulatóval, ahol zenélnek meg énekelnek?... Mit mond? Hogy éjfél után mindig tisztábban lehet hallani?... Várjon, megnézem az órát. Igen, éjfél elmúlt. Hát akkor... Nem tudom, lehet-e beszélni magukkal ilyen késői órában?... Maguknál nincsenek hivatalos órák?... Beszélhetek nyugodtan?... Mindig van ügyeletes?... Értem. Így is képzeltem... Ne tessék rossz néven venni... Nem akarok én zavarni... Ha netalán beugrattak, bocsánatot kérek... Hát arról van szó, kérem, hogy nevem Kovács. Igen, ezt már mondtam. Én vagyok az a Kovács, akinek a fényképét kitették az újságba. Tessék várni, itt van újság a zsebemben, szétbontom... Így ni. Ez vagyok én itt, ez az alak. És a kép alatt a nevem. Meg a cikk, hogy engem kizártak... Nem, kérem, ez még reggel történt. Napközben? Jártam ide-oda a városban, de nem tudtam kiokosodni... Ezt a függönyzsinórt... itt van, tessék, ezt még reggel levágtam az ablakfüggöny rúdjáról, és magammal vittem. Elszántam én magam, kérem. De azt gondoltam, okosabb, ha várok estig, amíg besötétedik, mert ha észrevesznek, és levágnak a kötélről, csak még több a hecc... Igaz? Hát vártam estig, amíg besötétedett. Aztán, szürkületkor, a kis erdőben, a park mellett, ahol utoljára találkoztam Kázmérral... hát igen, már kinéztem a fát... Az erdőt meglepte a köd, a ködtől nem láttam jól a fákat... És a fáktól nem láttam az erdőt... Akkor hozzámlépett egy alak... De kérem, ha valóságosan a helyes számmal beszélek most, akkor maguk ott az ügyeleten már úgyis tudnak mindent... Mi tetszik? Csak mondjam?... Mindent tudnak, de azért külön el kell mondani?... Értem. Szóval, kérem, hozzám lépett egy alak. Nem is lépett, a jóég tudja... A ködben olyan volt, mintha a levegőben járna, fél méterrel a föld felett... De ez csak káprázat volt, igaz?... Nem káprázat? Ezek mindig így járnak? Ezek, kik?... Minek kérdem, mikor úgyis tudom?... (Zene, ének elhallgatott.) Éppen ez az kérem, hogy nem tudok biztosan semmit. Csak azt tudom, hogy odajött egy alak, és azt mondta, hagyjam most az egészet, a kötéllel meg a fával... és átadta ezt a névjegyet... Itt van ni... Meg elővette a ceruzát és felírt a névjegyre egy telefonszámot... a solo Egyest, igen... Tessék várni, felolvasom a rend kedvéért. Az van a névjegyen, hogy aszongya, A-n-gy-a-l... Úgy mint Angyal, igen. Aszongya, hogy ez az ő neve. Angyal Gábor, itt van ni. Vagy Gábor Angyal?... Elég az hozzá, ideadta a névjegyet, és azt mondta, hívjam fel ezt a Titkos Számot, akkor majd jelentkezik az ügyelet... De milyen ügyelet? Kérem, lehet, hogy ez az Alak a Központból jött, mert utánam küldték? Sok a spicli, tetszik tudni... Biztos, hogy én most a Központtal beszélek?... Mi tetszik?... Igen... No hiszen akkor!... Tessék? Nem azzal a Központtal beszélek? Van egy másik is? Ez biztos?... Nem merem elhinni. Hát kérem, az alak ideadta a névjegyet, és már odébb is szelelt, mintha elrepült volna ködben... Néztem utána, mert nagyon kell vigyázni manapság... Na. De gondoltam, ha már közbeszóltak, hát várhatok a fával meg a kötéllel egy fordulót, és elébb talán mégis felhívom ezt a Titkos Számot. Lehet, kérem, hogy az elébb melléfogtam?... Hogyan? Először mindig a mellékállomás jelentkezik? Ezt nem tudtam? Tetszik tudni, csak lármát hallottam, meg röhögést... Aztán olyan volt, mintha valaki láncot csörgetne, meg nyögtek is, kiabáltak is... Mi? Nem volt téves kapcsolás? De most mintha énekelnének... Hát kérem... Zavaros az egész... Mit csináljak? Mondjam el? Nem addig, uram. Valamilyen jel kellene nekem. Egy kis jel, hogy nem ugratnak, nem mentem lépre, valóságosan a Titkos Számmal beszélek... tetszik tudni, azzal a Számmal, amit mindig szerettem volna felhívni... Nincs ilyen jel? Hinni kell benne, ez minden?... Hát kérem, hiszek én, hogyne hinnék... De jel nélkül nagyon nehéz hinni manapság. Mert mi lesz, ha beugrattak? Volt már erre példa, instállom. Jónásnak is jelet adott az a... Bocsánat. Jó, kérem, ahogy tetszik, beszéljünk röviden. Mert ha Ön nem az, Uram, akinek hiszem, akkor Ön most nem tudhatja, ki vagyok és honnan beszélek, igaz?... Sok Kovács úr van... Ahogy én sem tudom biztosan, honnan beszél az úr, igaz?... Nahát akkor, kérem... Én most leteszem ezt a kagylót... De ha Ön rögtön, a következő pillanatban visszahív és háromszor csenget, az már valami, akkor megkaptam a jelet. Ez csak egyszerű, mi? Nem felel?...
(Kovács úr dühösen lecsapta a kagylót. Kis szünet. Aztán három, vijjogó, hosszú telefoncsengetés.Kovács úr felveszi a kagylót: liheg:)
Hát ez igen, kérem!... Ez már döfi!... A hideg végigfutott a hátamon. Alázatos... Mi tetszik? Kivel beszélek? A titkárral?... Mit mond? Nem a titkárral?... Szabad még egyszer? Hogyan? Magával a... Te jó Isten! Bocsánat! Elszaladt a nyelvem. Engedelmet kérek, most felálltam ijedtemben... Tetszik onnan látni engem? Vagy talán helyesebb, ha letérdelek?... Mert régebben így szoktuk... Maradhatok ülőhelyzetben? Mindegy?... Nagyon köszönöm. Nem is tudom, hogyan szólítsam... Sehogy? Nem szabad kimondani a Nevét? Értem, Uram. Így jó lesz, Uram?... Mert így mondtuk, régebben, röviden... De most nehéz Önt megszólítani... már úgy értem, a telefonban, fülből fülbe... Miért tetszik nevetni? Kérem, én nem tudtam, hogy Ön jókedvű is tud lenni... Már megbocsásson, azt hittem, mindig olyan komoly meg ünnepélyes... Nem így van? Ha az emberekkel beszél, jókedvű? Mint a felnőtt, amikor gyerekhez szól? Hát ezt nem tudtam... Bocsánat, de nem merem most tegezni... Azelőtt, igen... Régen, gyerekkoromban mindig tegeztük... Értem, kérem, értem, nem szólok semmit, vigyázok már, elharapom a szót. Szégyellem magam, Uram, amiért az elébb azt a jelet kértem. Mert most már megmondhatom, hogy a Hangja különösen ismerős. Olyan, mintha egyszer már hallottam volna... Mi tetszik? Nem egyszer hallottam, hanem sokszor? Csak nem figyeltem oda? Mi? Gyerekkoromban? És aztán később is? Amikor a gyerek meghalt? És mikor Marika elment a színésszel?... És a bombák reáestek a házra? Hát most, hogy visszagondolok... igaz, mintha már hallottam volna a Hangját, Uram. De meg kell mondanom... ha nem tetszik rossz néven venni... az Ön Hangja mindig csak azt súgta nekem, hogy mit ne tegyek?... De soha nem hallottam az Ön hangját, Uram, amikor tudni szerettem volna, hogy mit tegyek?... Hogyan, kérem? Azt egyedül is tudni kell? Így szól a szerződés? Miféle szerződés?... A kollektív?... Nem az, hanem a másik, a régi, amit még Önnel kötöttünk, Uram, személyesen?... Aha. Hát kérem... Bocsánat, hogy megvakarom a fejem... tudom, nem illik... De alig hiszem, hogy csakugyan megkaptam végre a Titkos Számot... és most közvetlenül Önnel beszélek, Uram! Mi tetszik? Egyszer mindenki megkapja a Titkos Számot? Lassabban, könyörgöm. Figyelek, igenis. Minden ember megkapja egyszer az életben ezt a számot. És akkor közvetlenül beszélhet a... igen... és nincs közben titkár, sem ügyeletes... és mindent elmondhat, igenis... Hej, az a jóságos... Pardon. Csak azt akartam mondani, hogy hiszek én, kérem, hogyne hinnék. De hát olyan fantasztikus az egész. Mintha nem is én lennék, valóságosan, aki most beszél, mintha igazában ott lógnék már a fán... pedig a kötél itt van, előttem...
Bocsánat, folyton nyelnem kell közben. Tessék már megmondani, igazán ne térdeljek le? Nincs semmi értelme, ha letérdelek?... Kérem, én nem vagyok templomos ember, nem olyan világot élünk manapság... Másképpen neveltek engem az utolsó időben... De tegnap, amikor besötétedett, bementem abba a kis templomba, ott a mellékutcában... Nem látott senki... A templom üres volt... Megmondom, ahogy volt, reméltem, hogy ott találom Magát, Uram... Nagyon figyeltem, de nem hallottam a templomban az Ön hangját, Uram... Mi?... Az Ön hangját csak mindenütt lehet hallani?... Hát ez meglepő. Minden másképp van. És az én hangom, Uram? Azt lehet hallani?... Hiszen nagyon messziről beszélek... Ez aztán igazán távolsági beszélgetés, igaz-e?... Mi? Ott, a vonal másik végén, nincs Távolság, sem Idő?... Nahát! Beszélhetek akármeddig? Remek. És nem bontják a vonalat? Csak maradjak a vonalban?... Hát éppen ez az, kérem. Én mindig a vonalban akartam maradni... Vonalhű voltam, én, kérem, egész életemben... Míg aztán egyszer megtudtam, hogy nincs az a bizonyos vonal, amelyhez hű lehetnék!... Tetszik tudni, akkor nagyon megijedtem. Mert addig kérem, vakon hittem a Vonalban. Dehogy is akartam én kilépni a Vonalból... Mondjam sorjában?... Kérem, úgy kezdődött minden, hogy megszülettem... Ha most végre mindent el lehet mondani, akkor megmondom, hogy én ezt nem kértem... Engem nem kérdezett senki... Jó, jó, nem panaszkodom, csak mondom. Hát aztán felcseperedtem, és észrevettem, hogy ezen a földgolyón megélni nehezebb, mint élni... Ne tessék félreérteni, nem akarok én akadékoskodni, de ha most végre kimondhatom... Kérem, Uram, megmondom, hogy nem egészen tökéletes minden ezen a planétán. Nagyon sokat fáztam már pendelyes gyerek koromban, meg aztán ennivaló sem akadt mindig... Később a gyárban, Uram, sokat beszéltek a reálbérről, meg mi, de én nem vettem észre, hogy a sok ígéret közben jobbra fordul a sorsom. Aztán háborúk is voltak, és mindig meg kellett ölni valakit, akit nem ismertem. De azért felcseperedtem. Az iskolából kimaradtam, mert nem volt cipőm, meg nem futotta a tanulásra a gyár mellett. Sokan éltünk így, ezen a csillagon. Mariskával összeakadtam, megszületett a kisgyerek, ez jó volt... Úgy értem, köszönöm szépen. Ha most igazat szólok, meg kell mondanom azt is, hogy ezt az egyet jól tetszett csinálni... De azért az egészet valahogy nem bírtuk szusszal, Mariska sem, én sem. Elkedvetlenedik az ember, kérem, ha sokat kell gürcölni és nincs látszatja... Valamiben hinni kell, igaz? Hát én hittem az Eszmében. Először csak titokban, ahogy a szemináriumban tanítottak... nem a papi szemináriumban, oda én nem jártam, hanem a másikban, a földalattiban... Na. Aztán egy napon fordult a világ, és már nem kellett titkolni semmit, már szabad volt nyíltan és hangosan hinni az Eszmében... Egyébben akkor már nem is volt szabad hinni... Önben sem, Uram... Azt mondták, Ön nincs, csak a papok találták ki az egészet, hogy elkábítsák a népet... Nem vitatkoztam, sokat beszéltek a népek... Én hinni akartam az Eszmében, minden áron. És amikor fordult a világ, elhatároztam, hogy mindent megteszek, amit az Eszme tőlem kíván... Úgy gondoltam, most már enyém a világ, magamnak dolgozom...
Bocsánat, uram? Magamnak dolgozom, de nem enyém a világ?... Hát kié? Nehéz ebben kiokosodni. Nem törtem én ilyen nagy zavarosságon a fejem... Én, meg a többiek, százmillió ember, meg tízszer százmillió ember, nem tudunk mi olyan nagy messzeségbe nézni, könyörgöm... Valami közelebbi kell nekünk, valamilyen kézzelfoghatóbb üdvösség, nem az a másik... Ha nem haragszik, megmondom ezt is. Én inkább csak az Eszmében hittem, látástól vakulásig, ahogy a szemináriumban tanultam... De amikor fordult a világ, azt mondották a Központban, hogy az Eszmét még nem lehet megvalósítani, mert sok az ellenség. Hát ezt értettem, helyeseltem is. Elébb végezni kell az ellenséggel, így mondották. Hát végezzünk, az ebadta, mondtam én is... De ki az ellenség? Azt mondták, ellenség mind a földbirtokos, meg a gyárosok... Ezt is megértettem, kérem... Nem ismertem őket személyesen, a gyárost sem, meg a földbirtokost sem, de ha a Központ azt mondja, hogy ők az ellenség, akkor nincs helye a vitának, igaz-e?... Hát aztán végeztek az ellenséggel, nem bántam én, ott egye meg őket a rosseb, gondoltam... De akkor meg azt mondották, hogy még mindig nem lehet megvalósítani az Eszmét, mert még mindig van ellenség. Azt mondották, ellenség a romantikus, meg az anarchista intellektuális, aki megsértődött a régi világban, mert nem érvényesült, mert valahol görbén néztek reá, és ezért aztán bosszúval akarta pótolni azt, ami a jelleméből meg a tehetségéből hiányzott... Közénk állottak, de a Központ azt mondotta, ezek is ellenség, mint a spanyolosok, akik odalenn verekedtek a spanyol polgárháborúban, mert ezek is csak amolyan lelkendező nyavalyatörősök... Egy ideig fel kell használni ezeket is, így mondották azok a rettentő tudós emberek a Központban... Azt mondották, fel kell használni az értelmiségieket az Eszme érdekében, de aztán végezni kell ezekkel is, mert az ilyen romantikus polgári rokonszenvező mind ellenség, ezeknek sem szabad soha megbocsátani... Hát ezt is megértettem, helyeseltem is, mert vonalhű akartam maradni, kérem... De amikor ezekkel is végeztünk, akkor azt mondották a Központban, az Eszmét még mindig nem lehet megvalósítani, mert még mindig maradt ellenség...
Hát akkor aztán alaposan körülnéztem. Elviseltem én, kérem, mindent, dolgoztam, hogy a vesém majd leszakadt, mutattak a moziban is, hogy én vagyok az a vadmarha, aki már elvégeztem a század végéig előre minden műszakot... Jártam szorgalmasan a szemináriumba, nem értettem sokat abból, amit beszéltek, mert mind olyan bölcs ember volt, szarukeretes... De vonalhű akartam maradni, hát magoltam a szemináriumban... Meg befizettem a kölcsönöket, hiszen most már az enyém volt a világ, magamnak fizettem, igaz-e?... De ahová csak néztem meg füleltem, azt láttam és úgy hallottam, hogy még mindig van ellenség. Gyáros, meg földbirtokos már nem volt. A romantikus intellektuálisokat egy ideig mutogatta a Központ, mint a cirkuszban mutatják a tanult kardnyelőt, de aztán ezekkel is végeztünk, mert ezek is ellenségek voltak. Akkor meg azt mondották, hogy az ellenség itt van közöttünk, a gyárban, meg a földeken, a kétkezi munkások között... meg máshol is, otthon, a családban... És egy napon kimondották, hogy Kázmér is ellenség. Hát kérem, ez nagyon meglepett. Kázmér kenyeres pajtásom volt, pendelyes kölyök korunkban együtt loptunk a fatelepen, és aztán a fronton is együtt voltunk. Meg később a szemináriumban, meg a gyárban, mindenütt... De egy napon elvitték a Kázmért és felakasztották, mert nagy bűnbe esett a sógor... Kiderült, kérem, hogy szocialista... Akkor nagyon megijedtem, mert addig nem tudtam, hogy az új világban, a kumenista urak szemében bűn, ha valaki szocialista...
És igaz, hogy valóságosan az volt a Kázmér, szocialista volt a nyavalyás, ahogy én is az voltam... Nahát, kérem... De benne volt az újságban, hogy felakasztották, mert szocialista, és aztán megmagyarázták, hogy ez nagy bűn, mert ha ebben az új világban valaki másképpen, régi módon szocialista... hát kérem, annak a Központ nem bocsát meg. Az ilyen ember rosszabb, mint a gyáros, meg a földbirtokos, meg a romantikus spanyolosok, így mondták... Hej, Uram, akkor melegem lett! Kázmért felkötötték, és nagyon elbúsultam, de ez még semmiség volt, mert csak ezután következett a cifrája! Mert, könyörgöm, kimondták, hogy még mindig van ellenség!... Egy napon Marika is otthagyott, mert találkozott a tömbmulatságon egy színésszel, aki tökéletesen vonalhű volt, nem úgy, mint én, aki még szocialista módon voltam vonalhű... Hát ezért otthagyott a Marika, és elment a színésszel. Én meg egyedül maradtam a kisgyerekkel... Ezen nagyon elbúsultam. Mert azt mondották a Központban, adjam ki a gyereket neveltetni a hivatalos nevelőbe. Fájt a szívem, de mit tehettem? Azt mondották, jobb lesz a gyereknek, ha a Központban nevelik, mert akkor már szopós kölyök korában megtanulja, ki az ellenség... Ez nagyon rosszul esett, Uram. Aztán egy napon pecsétes írást kaptam, hogy a kisgyerek meghalt... Hát akkor nagyon elkeseredtem, Uram. Mit vétett az a kisgyerek?... Semmit, igaz?... Erről már nem is a Központ tehetett, már tessék megbocsátani... ezt valahol egy másik Központban intézték így, ha igaz... .Már megbocsásson, Uram, miért halnak meg a kisgyerekek?... Azok is ellenség, vagy mi?... Elgondolkoztam, hogy miért is legyen igazság itt a Földön, amikor máshol sincs... Bocsánat. Eljár néha a szám, ez a nagy hibám, tudom én, kérem. Hát elég az, hogy már nem volt semmim és senkim. Mind elmentek az ellenségek. Meg a gyerek is... Marika is, Kázmér is... Még az öreg anyámról is azt mondották, hogy ellenség, mert hiába volt olyan szegény, mint a templom egere, azt mondották, hogy ilyen koldusszegényen is ellenség, hiszen osztályidegen... Tetszik ismerni őt személyesen? Ennek örülök... Hát akkor azt hittem, most már igazán befizettem mindenért, és nincs ellenség, jöhet az Eszme. De akkor meg kellett tudnom, hogy még mindig van ellenség... És amikor ezt megtudtam, különösen elváltozott körülöttem a világ... Mert egy napon megtudtam, hogy én vagyok az ellenség. Igen, én, személyesen, Kovács János... Ez nagyon meglepett. Megmondották, hogy ellenség vagyok, de nem mondották meg egészen pontosan, igazában miért is vagyok ellenség... Nagyon figyeltem, és tetszik tudni, mi volt a különös? Megértettem, hogy igazuk van ott a Központban, mert én valóságosan ellenség vagyok... Amikor ezt megértettem, elszörnyedtem... Mert azt még értettem, hogy mindenki ellenség, akinek még van valamije... Ellenség volt a gyáros, mert gyára volt, meg a kulák, mert földje volt, meg a nadrágos ember, mert tanult feje meg jó modora volt, meg ellenség volt a Kázmér, aki szocialista volt, tehát hite volt... De mi volt bennem, mi maradt nekem, amitől ellenség lettem a Központ szemében? És akkor megértettem, hogy igazuk van, én is ellenség vagyok, Kovács János, ez a nyavalyás ember, aki vagyok... Ellenség vagyok, mert van még valamim... Ellenség vagyok, mert lelkem van. És akinek lelke van, az Ellenség. Amikor ezt megértettem, nagyon megijedtem, kérem. Mert a lelkemtől nem tudok megszabadulni, akkor sem, ha akarok, igaz?... Ezt így tetszett kifundálni, igaz-e?... Hangosabban, ha szabad kérnem?... (Lánccsörgés, sikoltozás, aztán ének és zene.)
Mi ez a lánccsörgés, meg visítás? Meg az ének?... Ne törődjek vele, csak mondjam?... Hát kérem, megijedtem, mert megértettem, ha felakasztanak, akkor sem tudok megszabadulni a lelkemtől... Ez borzasztó, Uram. Mert már mindent odaadtam az Eszmének, de még mindig volt lelkem... és ezt tudták a ravaszok ott a Központban. Ezért aztán nagyon megharagudtak reám is. Minden olyan különösen történt, Uram, eszmélkedéshez sem volt időm. Egy napon sandán néztek reám a gyárban, meg a szemináriumban. Elhúzódtak, nem is köszöntek... Csak lógtam közöttük, nem tudtam, igazában hol a helyem... És a félelmes az volt, hogy egy napon a lelkemtől már nem láttam tisztán az Eszmét... Ezt is tudták a Központban. Kezdettem nagyon magányos lenni, uram. Templomba nem akartam menni, egészen tegnapig nem, amikor már minden mindegy volt, mert délután megtudtam, hogy kizártak a Pártból... Az önérzetem is lázongott, köptem a markom, nem akartam beadni a derekam, virtuskodtam, hogy én még akkor is hiszek az Eszmében, amikor az eszme már nem hisz bennem... De egyszerre üres lett körülöttem a világ. Egyedül maradtunk, hogyismondjam... a világ, meg a lelkem... és nem volt kihez szólni... Telefonáltam a Központba, hogy igazában mi a baj velem, de gorombán feleltek, azt mondták, majd a reggeli újságból megtudom... Hát ma reggel aztán megtudtam... tessék, kérem, itt az újság... Mutattam már?... Bocsánat... Hát akkor levágtam ezt a függönyzsinórt, és elhatároztam, hogy kimegyek ebből a bitang világból, nem is viszek magammal semmit... Se ruhát, se könyvet, se emléket, se haragot, csak a lelkem... Így indultam útnak, ma reggel... De aztán ott az erdőben, ahol utolszor találkoztam Kázmérral... mert ő is ott bujkált, amikor kiderült a szégyen, hogy szocialista, tehát hite van, tehát fel kell akasztani... Ott az erdőben hozzám lépett egy alak, és ideadta ezt a névjegyet... Itt van, ni... Aszongya, Angyal... És azt mondta, elébb hívjam fel ezt a titkos számot, mert mielőtt kimegy az ember ebből a redves világból, joga van Azzal beszélni, aki... Hát igen. No, Uram, hát felhívtam... Most már kettőnké a szó, igaz?... Miért hallgat, Uram?... Ki legyen most már velem, könyörgöm?... (Hárfazene, egészen csendes.) Azoknak, akik az Eszme nevében ítélnek, nem kellek, mert lelkem van. Azok, akiknek lelkük van, gyanakodva néznek reám, mert hittem az Eszmében. Marika elment, Kázmér valahol odaát van... Nem tetszik tudni róla, hová került?... (Lánccsörgés, nyögés, szitkozódás. Aztán megint hárfazene.) Meg kell nézni a nyilvántartóban? És a kisgyerek?... Ő merre van most? Uram, már megbocsásson, valami nincs itt rendben. (Hárfazene.) Mi ez a zene megint? Meg közben ez a lánccsörgés, meg a nyögések... Meg az ének... Nem jól hallom a hangját, Uram... Miért nem felel? De nem addig, Uram! Nekem válasz kell, igazi válasz, szavakkal... (Zene, csendesebb.) Csak arra tessék felelni, esedezem, mi lesz most már a lelkemmel?... Mert volt nekem sok bűnöm, Uram, tudom én jól... Kívántam a felebarátom marháját, házát, asszonyát is... Meg hamisat szóltam, keményen beszéltem az öregekkel... Nem tagadok le semmit... De az is igazság, Uram, hogy soha nem segített senki! És az Ön hangja, Uram, soha nem szólalt meg, hogy megmondja, mit tegyek... Hát akkor... Hol van Ön, Uram? Van Ön?... Ott van, ahol zenélnek meg énekelnek meg nyögnek és a láncokat csörgetik?... Instálom, nem lehetne egyszer közelebb jönni?... Mikor ilyen nagy bajban van egy ember, mint én... Úgy tudom, atyafiságban is vagyunk, hasonlítok Önre? Hát akkor, kérem... Mondja már meg, Uram, mi lesz velem? És mi lesz ezzel a nyomorult csillaggal, ahol most élek?... Sok itt a szóbeszéd manapság, kérem... Van, aki azt mondja, egy napon kihűl a földgolyó, és aztán csak kering majd a semmiségben mint egy hideg fekete kő... Más meg azt mondja, égni kezd ez a bolygó, az óceánok felforrnak és a hegyek lángolni kezdenek... És mi is égünk akkor, emberek, százmillió és ezermillió fáklya, húsból és hajból és csontokból... Az újságban is olvastam... Mi tetszik? Hogy nem a vége fontos?... Hát mi?... Én vagyok fontos, az ember, akinek lelke van?... Egyedül kell kitalálnom, mi a rossz és mi a jó? (Zene hangosabb.) Tessék már szólni a színészeknek, hogy ne zörögjenek most közbe... Uram! Nem hallom már a hangját ebben a lármában. Nem felel? Hallja még a hangom?... Csak azt akarom mondani, hogy már nem tudom ki az ellenség és ki a barát? Halló! Uram!... Érti, amit mondok? Nagyon egyedül vagyok a világban.
(A hárfa most erősen kicseng, aztán hirtelen elhallgat.)
New York, 1955.
(Kovács úr dühösen lecsapta a kagylót. Kis szünet. Aztán három, vijjogó, hosszú telefoncsengetés.Kovács úr felveszi a kagylót: liheg:)
Hát ez igen, kérem!... Ez már döfi!... A hideg végigfutott a hátamon. Alázatos... Mi tetszik? Kivel beszélek? A titkárral?... Mit mond? Nem a titkárral?... Szabad még egyszer? Hogyan? Magával a... Te jó Isten! Bocsánat! Elszaladt a nyelvem. Engedelmet kérek, most felálltam ijedtemben... Tetszik onnan látni engem? Vagy talán helyesebb, ha letérdelek?... Mert régebben így szoktuk... Maradhatok ülőhelyzetben? Mindegy?... Nagyon köszönöm. Nem is tudom, hogyan szólítsam... Sehogy? Nem szabad kimondani a Nevét? Értem, Uram. Így jó lesz, Uram?... Mert így mondtuk, régebben, röviden... De most nehéz Önt megszólítani... már úgy értem, a telefonban, fülből fülbe... Miért tetszik nevetni? Kérem, én nem tudtam, hogy Ön jókedvű is tud lenni... Már megbocsásson, azt hittem, mindig olyan komoly meg ünnepélyes... Nem így van? Ha az emberekkel beszél, jókedvű? Mint a felnőtt, amikor gyerekhez szól? Hát ezt nem tudtam... Bocsánat, de nem merem most tegezni... Azelőtt, igen... Régen, gyerekkoromban mindig tegeztük... Értem, kérem, értem, nem szólok semmit, vigyázok már, elharapom a szót. Szégyellem magam, Uram, amiért az elébb azt a jelet kértem. Mert most már megmondhatom, hogy a Hangja különösen ismerős. Olyan, mintha egyszer már hallottam volna... Mi tetszik? Nem egyszer hallottam, hanem sokszor? Csak nem figyeltem oda? Mi? Gyerekkoromban? És aztán később is? Amikor a gyerek meghalt? És mikor Marika elment a színésszel?... És a bombák reáestek a házra? Hát most, hogy visszagondolok... igaz, mintha már hallottam volna a Hangját, Uram. De meg kell mondanom... ha nem tetszik rossz néven venni... az Ön Hangja mindig csak azt súgta nekem, hogy mit ne tegyek?... De soha nem hallottam az Ön hangját, Uram, amikor tudni szerettem volna, hogy mit tegyek?... Hogyan, kérem? Azt egyedül is tudni kell? Így szól a szerződés? Miféle szerződés?... A kollektív?... Nem az, hanem a másik, a régi, amit még Önnel kötöttünk, Uram, személyesen?... Aha. Hát kérem... Bocsánat, hogy megvakarom a fejem... tudom, nem illik... De alig hiszem, hogy csakugyan megkaptam végre a Titkos Számot... és most közvetlenül Önnel beszélek, Uram! Mi tetszik? Egyszer mindenki megkapja a Titkos Számot? Lassabban, könyörgöm. Figyelek, igenis. Minden ember megkapja egyszer az életben ezt a számot. És akkor közvetlenül beszélhet a... igen... és nincs közben titkár, sem ügyeletes... és mindent elmondhat, igenis... Hej, az a jóságos... Pardon. Csak azt akartam mondani, hogy hiszek én, kérem, hogyne hinnék. De hát olyan fantasztikus az egész. Mintha nem is én lennék, valóságosan, aki most beszél, mintha igazában ott lógnék már a fán... pedig a kötél itt van, előttem...
Bocsánat, folyton nyelnem kell közben. Tessék már megmondani, igazán ne térdeljek le? Nincs semmi értelme, ha letérdelek?... Kérem, én nem vagyok templomos ember, nem olyan világot élünk manapság... Másképpen neveltek engem az utolsó időben... De tegnap, amikor besötétedett, bementem abba a kis templomba, ott a mellékutcában... Nem látott senki... A templom üres volt... Megmondom, ahogy volt, reméltem, hogy ott találom Magát, Uram... Nagyon figyeltem, de nem hallottam a templomban az Ön hangját, Uram... Mi?... Az Ön hangját csak mindenütt lehet hallani?... Hát ez meglepő. Minden másképp van. És az én hangom, Uram? Azt lehet hallani?... Hiszen nagyon messziről beszélek... Ez aztán igazán távolsági beszélgetés, igaz-e?... Mi? Ott, a vonal másik végén, nincs Távolság, sem Idő?... Nahát! Beszélhetek akármeddig? Remek. És nem bontják a vonalat? Csak maradjak a vonalban?... Hát éppen ez az, kérem. Én mindig a vonalban akartam maradni... Vonalhű voltam, én, kérem, egész életemben... Míg aztán egyszer megtudtam, hogy nincs az a bizonyos vonal, amelyhez hű lehetnék!... Tetszik tudni, akkor nagyon megijedtem. Mert addig kérem, vakon hittem a Vonalban. Dehogy is akartam én kilépni a Vonalból... Mondjam sorjában?... Kérem, úgy kezdődött minden, hogy megszülettem... Ha most végre mindent el lehet mondani, akkor megmondom, hogy én ezt nem kértem... Engem nem kérdezett senki... Jó, jó, nem panaszkodom, csak mondom. Hát aztán felcseperedtem, és észrevettem, hogy ezen a földgolyón megélni nehezebb, mint élni... Ne tessék félreérteni, nem akarok én akadékoskodni, de ha most végre kimondhatom... Kérem, Uram, megmondom, hogy nem egészen tökéletes minden ezen a planétán. Nagyon sokat fáztam már pendelyes gyerek koromban, meg aztán ennivaló sem akadt mindig... Később a gyárban, Uram, sokat beszéltek a reálbérről, meg mi, de én nem vettem észre, hogy a sok ígéret közben jobbra fordul a sorsom. Aztán háborúk is voltak, és mindig meg kellett ölni valakit, akit nem ismertem. De azért felcseperedtem. Az iskolából kimaradtam, mert nem volt cipőm, meg nem futotta a tanulásra a gyár mellett. Sokan éltünk így, ezen a csillagon. Mariskával összeakadtam, megszületett a kisgyerek, ez jó volt... Úgy értem, köszönöm szépen. Ha most igazat szólok, meg kell mondanom azt is, hogy ezt az egyet jól tetszett csinálni... De azért az egészet valahogy nem bírtuk szusszal, Mariska sem, én sem. Elkedvetlenedik az ember, kérem, ha sokat kell gürcölni és nincs látszatja... Valamiben hinni kell, igaz? Hát én hittem az Eszmében. Először csak titokban, ahogy a szemináriumban tanítottak... nem a papi szemináriumban, oda én nem jártam, hanem a másikban, a földalattiban... Na. Aztán egy napon fordult a világ, és már nem kellett titkolni semmit, már szabad volt nyíltan és hangosan hinni az Eszmében... Egyébben akkor már nem is volt szabad hinni... Önben sem, Uram... Azt mondták, Ön nincs, csak a papok találták ki az egészet, hogy elkábítsák a népet... Nem vitatkoztam, sokat beszéltek a népek... Én hinni akartam az Eszmében, minden áron. És amikor fordult a világ, elhatároztam, hogy mindent megteszek, amit az Eszme tőlem kíván... Úgy gondoltam, most már enyém a világ, magamnak dolgozom...
Bocsánat, uram? Magamnak dolgozom, de nem enyém a világ?... Hát kié? Nehéz ebben kiokosodni. Nem törtem én ilyen nagy zavarosságon a fejem... Én, meg a többiek, százmillió ember, meg tízszer százmillió ember, nem tudunk mi olyan nagy messzeségbe nézni, könyörgöm... Valami közelebbi kell nekünk, valamilyen kézzelfoghatóbb üdvösség, nem az a másik... Ha nem haragszik, megmondom ezt is. Én inkább csak az Eszmében hittem, látástól vakulásig, ahogy a szemináriumban tanultam... De amikor fordult a világ, azt mondották a Központban, hogy az Eszmét még nem lehet megvalósítani, mert sok az ellenség. Hát ezt értettem, helyeseltem is. Elébb végezni kell az ellenséggel, így mondották. Hát végezzünk, az ebadta, mondtam én is... De ki az ellenség? Azt mondták, ellenség mind a földbirtokos, meg a gyárosok... Ezt is megértettem, kérem... Nem ismertem őket személyesen, a gyárost sem, meg a földbirtokost sem, de ha a Központ azt mondja, hogy ők az ellenség, akkor nincs helye a vitának, igaz-e?... Hát aztán végeztek az ellenséggel, nem bántam én, ott egye meg őket a rosseb, gondoltam... De akkor meg azt mondották, hogy még mindig nem lehet megvalósítani az Eszmét, mert még mindig van ellenség. Azt mondották, ellenség a romantikus, meg az anarchista intellektuális, aki megsértődött a régi világban, mert nem érvényesült, mert valahol görbén néztek reá, és ezért aztán bosszúval akarta pótolni azt, ami a jelleméből meg a tehetségéből hiányzott... Közénk állottak, de a Központ azt mondotta, ezek is ellenség, mint a spanyolosok, akik odalenn verekedtek a spanyol polgárháborúban, mert ezek is csak amolyan lelkendező nyavalyatörősök... Egy ideig fel kell használni ezeket is, így mondották azok a rettentő tudós emberek a Központban... Azt mondották, fel kell használni az értelmiségieket az Eszme érdekében, de aztán végezni kell ezekkel is, mert az ilyen romantikus polgári rokonszenvező mind ellenség, ezeknek sem szabad soha megbocsátani... Hát ezt is megértettem, helyeseltem is, mert vonalhű akartam maradni, kérem... De amikor ezekkel is végeztünk, akkor azt mondották a Központban, az Eszmét még mindig nem lehet megvalósítani, mert még mindig maradt ellenség...
Hát akkor aztán alaposan körülnéztem. Elviseltem én, kérem, mindent, dolgoztam, hogy a vesém majd leszakadt, mutattak a moziban is, hogy én vagyok az a vadmarha, aki már elvégeztem a század végéig előre minden műszakot... Jártam szorgalmasan a szemináriumba, nem értettem sokat abból, amit beszéltek, mert mind olyan bölcs ember volt, szarukeretes... De vonalhű akartam maradni, hát magoltam a szemináriumban... Meg befizettem a kölcsönöket, hiszen most már az enyém volt a világ, magamnak fizettem, igaz-e?... De ahová csak néztem meg füleltem, azt láttam és úgy hallottam, hogy még mindig van ellenség. Gyáros, meg földbirtokos már nem volt. A romantikus intellektuálisokat egy ideig mutogatta a Központ, mint a cirkuszban mutatják a tanult kardnyelőt, de aztán ezekkel is végeztünk, mert ezek is ellenségek voltak. Akkor meg azt mondották, hogy az ellenség itt van közöttünk, a gyárban, meg a földeken, a kétkezi munkások között... meg máshol is, otthon, a családban... És egy napon kimondották, hogy Kázmér is ellenség. Hát kérem, ez nagyon meglepett. Kázmér kenyeres pajtásom volt, pendelyes kölyök korunkban együtt loptunk a fatelepen, és aztán a fronton is együtt voltunk. Meg később a szemináriumban, meg a gyárban, mindenütt... De egy napon elvitték a Kázmért és felakasztották, mert nagy bűnbe esett a sógor... Kiderült, kérem, hogy szocialista... Akkor nagyon megijedtem, mert addig nem tudtam, hogy az új világban, a kumenista urak szemében bűn, ha valaki szocialista...
És igaz, hogy valóságosan az volt a Kázmér, szocialista volt a nyavalyás, ahogy én is az voltam... Nahát, kérem... De benne volt az újságban, hogy felakasztották, mert szocialista, és aztán megmagyarázták, hogy ez nagy bűn, mert ha ebben az új világban valaki másképpen, régi módon szocialista... hát kérem, annak a Központ nem bocsát meg. Az ilyen ember rosszabb, mint a gyáros, meg a földbirtokos, meg a romantikus spanyolosok, így mondták... Hej, Uram, akkor melegem lett! Kázmért felkötötték, és nagyon elbúsultam, de ez még semmiség volt, mert csak ezután következett a cifrája! Mert, könyörgöm, kimondták, hogy még mindig van ellenség!... Egy napon Marika is otthagyott, mert találkozott a tömbmulatságon egy színésszel, aki tökéletesen vonalhű volt, nem úgy, mint én, aki még szocialista módon voltam vonalhű... Hát ezért otthagyott a Marika, és elment a színésszel. Én meg egyedül maradtam a kisgyerekkel... Ezen nagyon elbúsultam. Mert azt mondották a Központban, adjam ki a gyereket neveltetni a hivatalos nevelőbe. Fájt a szívem, de mit tehettem? Azt mondották, jobb lesz a gyereknek, ha a Központban nevelik, mert akkor már szopós kölyök korában megtanulja, ki az ellenség... Ez nagyon rosszul esett, Uram. Aztán egy napon pecsétes írást kaptam, hogy a kisgyerek meghalt... Hát akkor nagyon elkeseredtem, Uram. Mit vétett az a kisgyerek?... Semmit, igaz?... Erről már nem is a Központ tehetett, már tessék megbocsátani... ezt valahol egy másik Központban intézték így, ha igaz... .Már megbocsásson, Uram, miért halnak meg a kisgyerekek?... Azok is ellenség, vagy mi?... Elgondolkoztam, hogy miért is legyen igazság itt a Földön, amikor máshol sincs... Bocsánat. Eljár néha a szám, ez a nagy hibám, tudom én, kérem. Hát elég az, hogy már nem volt semmim és senkim. Mind elmentek az ellenségek. Meg a gyerek is... Marika is, Kázmér is... Még az öreg anyámról is azt mondották, hogy ellenség, mert hiába volt olyan szegény, mint a templom egere, azt mondották, hogy ilyen koldusszegényen is ellenség, hiszen osztályidegen... Tetszik ismerni őt személyesen? Ennek örülök... Hát akkor azt hittem, most már igazán befizettem mindenért, és nincs ellenség, jöhet az Eszme. De akkor meg kellett tudnom, hogy még mindig van ellenség... És amikor ezt megtudtam, különösen elváltozott körülöttem a világ... Mert egy napon megtudtam, hogy én vagyok az ellenség. Igen, én, személyesen, Kovács János... Ez nagyon meglepett. Megmondották, hogy ellenség vagyok, de nem mondották meg egészen pontosan, igazában miért is vagyok ellenség... Nagyon figyeltem, és tetszik tudni, mi volt a különös? Megértettem, hogy igazuk van ott a Központban, mert én valóságosan ellenség vagyok... Amikor ezt megértettem, elszörnyedtem... Mert azt még értettem, hogy mindenki ellenség, akinek még van valamije... Ellenség volt a gyáros, mert gyára volt, meg a kulák, mert földje volt, meg a nadrágos ember, mert tanult feje meg jó modora volt, meg ellenség volt a Kázmér, aki szocialista volt, tehát hite volt... De mi volt bennem, mi maradt nekem, amitől ellenség lettem a Központ szemében? És akkor megértettem, hogy igazuk van, én is ellenség vagyok, Kovács János, ez a nyavalyás ember, aki vagyok... Ellenség vagyok, mert van még valamim... Ellenség vagyok, mert lelkem van. És akinek lelke van, az Ellenség. Amikor ezt megértettem, nagyon megijedtem, kérem. Mert a lelkemtől nem tudok megszabadulni, akkor sem, ha akarok, igaz?... Ezt így tetszett kifundálni, igaz-e?... Hangosabban, ha szabad kérnem?... (Lánccsörgés, sikoltozás, aztán ének és zene.)
Mi ez a lánccsörgés, meg visítás? Meg az ének?... Ne törődjek vele, csak mondjam?... Hát kérem, megijedtem, mert megértettem, ha felakasztanak, akkor sem tudok megszabadulni a lelkemtől... Ez borzasztó, Uram. Mert már mindent odaadtam az Eszmének, de még mindig volt lelkem... és ezt tudták a ravaszok ott a Központban. Ezért aztán nagyon megharagudtak reám is. Minden olyan különösen történt, Uram, eszmélkedéshez sem volt időm. Egy napon sandán néztek reám a gyárban, meg a szemináriumban. Elhúzódtak, nem is köszöntek... Csak lógtam közöttük, nem tudtam, igazában hol a helyem... És a félelmes az volt, hogy egy napon a lelkemtől már nem láttam tisztán az Eszmét... Ezt is tudták a Központban. Kezdettem nagyon magányos lenni, uram. Templomba nem akartam menni, egészen tegnapig nem, amikor már minden mindegy volt, mert délután megtudtam, hogy kizártak a Pártból... Az önérzetem is lázongott, köptem a markom, nem akartam beadni a derekam, virtuskodtam, hogy én még akkor is hiszek az Eszmében, amikor az eszme már nem hisz bennem... De egyszerre üres lett körülöttem a világ. Egyedül maradtunk, hogyismondjam... a világ, meg a lelkem... és nem volt kihez szólni... Telefonáltam a Központba, hogy igazában mi a baj velem, de gorombán feleltek, azt mondták, majd a reggeli újságból megtudom... Hát ma reggel aztán megtudtam... tessék, kérem, itt az újság... Mutattam már?... Bocsánat... Hát akkor levágtam ezt a függönyzsinórt, és elhatároztam, hogy kimegyek ebből a bitang világból, nem is viszek magammal semmit... Se ruhát, se könyvet, se emléket, se haragot, csak a lelkem... Így indultam útnak, ma reggel... De aztán ott az erdőben, ahol utolszor találkoztam Kázmérral... mert ő is ott bujkált, amikor kiderült a szégyen, hogy szocialista, tehát hite van, tehát fel kell akasztani... Ott az erdőben hozzám lépett egy alak, és ideadta ezt a névjegyet... Itt van, ni... Aszongya, Angyal... És azt mondta, elébb hívjam fel ezt a titkos számot, mert mielőtt kimegy az ember ebből a redves világból, joga van Azzal beszélni, aki... Hát igen. No, Uram, hát felhívtam... Most már kettőnké a szó, igaz?... Miért hallgat, Uram?... Ki legyen most már velem, könyörgöm?... (Hárfazene, egészen csendes.) Azoknak, akik az Eszme nevében ítélnek, nem kellek, mert lelkem van. Azok, akiknek lelkük van, gyanakodva néznek reám, mert hittem az Eszmében. Marika elment, Kázmér valahol odaát van... Nem tetszik tudni róla, hová került?... (Lánccsörgés, nyögés, szitkozódás. Aztán megint hárfazene.) Meg kell nézni a nyilvántartóban? És a kisgyerek?... Ő merre van most? Uram, már megbocsásson, valami nincs itt rendben. (Hárfazene.) Mi ez a zene megint? Meg közben ez a lánccsörgés, meg a nyögések... Meg az ének... Nem jól hallom a hangját, Uram... Miért nem felel? De nem addig, Uram! Nekem válasz kell, igazi válasz, szavakkal... (Zene, csendesebb.) Csak arra tessék felelni, esedezem, mi lesz most már a lelkemmel?... Mert volt nekem sok bűnöm, Uram, tudom én jól... Kívántam a felebarátom marháját, házát, asszonyát is... Meg hamisat szóltam, keményen beszéltem az öregekkel... Nem tagadok le semmit... De az is igazság, Uram, hogy soha nem segített senki! És az Ön hangja, Uram, soha nem szólalt meg, hogy megmondja, mit tegyek... Hát akkor... Hol van Ön, Uram? Van Ön?... Ott van, ahol zenélnek meg énekelnek meg nyögnek és a láncokat csörgetik?... Instálom, nem lehetne egyszer közelebb jönni?... Mikor ilyen nagy bajban van egy ember, mint én... Úgy tudom, atyafiságban is vagyunk, hasonlítok Önre? Hát akkor, kérem... Mondja már meg, Uram, mi lesz velem? És mi lesz ezzel a nyomorult csillaggal, ahol most élek?... Sok itt a szóbeszéd manapság, kérem... Van, aki azt mondja, egy napon kihűl a földgolyó, és aztán csak kering majd a semmiségben mint egy hideg fekete kő... Más meg azt mondja, égni kezd ez a bolygó, az óceánok felforrnak és a hegyek lángolni kezdenek... És mi is égünk akkor, emberek, százmillió és ezermillió fáklya, húsból és hajból és csontokból... Az újságban is olvastam... Mi tetszik? Hogy nem a vége fontos?... Hát mi?... Én vagyok fontos, az ember, akinek lelke van?... Egyedül kell kitalálnom, mi a rossz és mi a jó? (Zene hangosabb.) Tessék már szólni a színészeknek, hogy ne zörögjenek most közbe... Uram! Nem hallom már a hangját ebben a lármában. Nem felel? Hallja még a hangom?... Csak azt akarom mondani, hogy már nem tudom ki az ellenség és ki a barát? Halló! Uram!... Érti, amit mondok? Nagyon egyedül vagyok a világban.
(A hárfa most erősen kicseng, aztán hirtelen elhallgat.)
New York, 1955.
forrás: http://www.vigilia.hu/regihonlap/1997/4
Ottlik Géza A nyomdában 1943. márc. 15.
A Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán, a magkereskedés, dohánytőzsde, műköszörűs helyén valaha Landerer és Heckenast nyomdája állott. Kilencvenöt évvel ezelőtt, egy szerdai napon néhány fiatalember nyitott be ide. Ólomfényű délelőtt volt, a havas eső minduntalan elállt s újra megeredt. Ilyen időbe a jó kutyát is kár kiverni. Az utcán mégis nyüzsgött a nép: diákok, nők, kürtőkalapos polgárok. Landerer Lajos már várta a küldöttséget. Petőfi előrelépett, kezében a Tizenkét Pont és a verse kéziratával. "Azért jöttünk - szólt -, hogy a két kéziratot kinyomassuk."
"Lehetetlen, uraim - felelte Landerer szenvtelenül. - Nincs rajta a cenzor engedélye." A küldöttség tagjai zavartan néztek össze. Hamarjában nem tudták, mitévők legyenek most. Ekkor Landerer egy lépést tett Irinyi felé, és ezt súgta: "Foglaljanak le egy sajtót!"
Irinyi rátette kezét a legnagyobbik sajtógépre, és Landerer fejet hajtott: "Az erőszaknak nem állhatok ellent." Habozás nélkül munkába fogtak. A nyomda kék zubbonyos munkásai, akik némán figyelték a jelenetet, most megmozdultak. "Éljen a sajtószabadság!" - kiáltották. A két kéziratot szétvagdalták, és tíz betűszedő lázas sietséggel kezdett dolgozni. Azután megindultak a gépek, s fél tizenkettőre Irinyi kiránthatta a hengerek közül a "Mit kíván a magyar nemzet?" legelső, festéktől nedves példányát. Kilépett vele az utcára, és meglobogtatta a feje fölött; tomboló lelkesedés fogadta. A nap dátumát harsogta az emberek közé, hogy tanulják meg.
Megtanultuk. Ez a keltezés zsebnaptáromban ma már pirossal van nyomva. Valamennyien ismerjük a nap részletes történetét, úgyhogy ezt a nyomdai jelenetet is fölösleges volt elmondanom.
Mégis elmondtam, mert jólesett elmondanom. Figyeljünk csak: erre az összejátszásra, a nemzetnek erre az öntudatos cinkosságára. A művelt, higgadt, ötvenéves nyomdatulajdonos súg a forradalmároknak. Jól érzi ő a jelenet nagyvonalú színpadiasságát; pusztán szerénységből súg, nem óvatosságból, hiszen ezt a súgást még Bécsben is tisztán fogják majd hallani. De Landerer nem kíván tolakodni, beéri a halk szereppel, a mellékességgel - és mégis megtesz mindent. A Pilvax gyerekembereinek lázas a feje, olykor súgni kell nekik, mégsincsen zökkenő, a csodálatos összjáték viszi előre az óramutatót, mert valami módon egyet gondolnak mindannyian, Landerer és a diákok, Rottenbiller Lipót alpolgármester és a nyomdászok, a városi tanács és az utcanép. Milyen egyszerű ez, uramisten! S milyen bonyolult, egyet gondolni. Vigyázzunk. Az ilyen gondolat igaz és jó, s ámbár sugárzóan tiszta, mégsem tudná senki más megfogalmazni, mint a költő. Politikus, bölcsész, tudós meg se kísérelje. Petőfi Sándornak sikerült, s bizonyára ma is sikerülne. Milyen jó lenne tétovázás nélkül követni őt. Csakhogy az ilyen pillanatok, amelyben valami módon egyet gondolunk mindannyian, s amelyek valójában nemzetté teszik a népet, módfelett ritkák. A dolgunk csak annyi, hogy közben is mindig készek legyünk rá. Maradjon a lelkünkben egy szöglet fiatalon és tisztán, mint Landerer cégtulajdonos polgártársnak maradt.
Petőfi Sándor AZ ORSZÁGGYŰLÉSHEZ
Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,
Ti a dolog végébe kaptatok,
És így tevétek már régóta mindig;
Látják, kik a múltat végigtekintik.
Ki képzel olyan templomépítőt,
Ki a tornyot csinálja meg előbb?
És azt a levegőbe tolja, hogy
Ott fönn maradjon, míg majd valahogy
Alája rakja szépen a falat,
S legeslegvégül jőne az alap.
Ti vagytok ilyen mesteremberek,
Ezért ad a hon nektek kenyeret,
Ezért fizet szivének vérivel!
Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.
Időt, erőt eltékozoltok, és ha
Sükert mutattok is föl néha-néha,
Csak olyan az, mint hogyha engemet
A szomjuság bánt, s adnak víz helyett
Ételt, s talán még épen olyan ételt,
Mitől szomjúságom csak jobban éget.
Ha ez siker, ha ez jótétemény:
Elmémet a bölcsőben hagytam én.
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek...
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten "legyen"-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben termenek,
S bár az utólsó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.
S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
Nyomorg, tengődik mindenféleképp:
Azon nemzet gazdag végtelenül,
Mert a jövendőt bírja örökűl.
Haladni vágyunk; de haladhatunk?
Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe.
Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
A szellem rab, s a ronda légbe fúl,
Mely dögvészes már önnön átkitúl.
A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
A ház végére láncba szoríták,
S láncát harapva tördeli fogát,
Amellyel védni tudná a hazát...
A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
Megvetésére a kerek világnak!
Pest, 1848. február
Győri László A RÉGI SZÉP IDŐK
Hol van a régi szerkesztőség?
Az árkus, a ténta?
Hol, aki eljött üstökösként,
a vézna poéta?
Hol van a kávéház, a Pilvax?
Hol a divatlapok?
Obernyik, Degré, Pákh, az ifjak?
A fortélyos Vahot?
Hol csevegnek, ha iszogatnak,
ha napjukból telik?
Hol rostálják az irodalmat,
a szalon verseit?
Hol a jövendő fénye, népe?
Hol a forradalom?
Hol van Arany és Toldi képe,
mely ikercsillagon?
Kik vállon hordták, a diákok?
A most meg a soha?
Hol nézett szerte, aki látott?
És hol volt a haza?
Hol van két szava, az a kettő:
szabadság, szerelem?
Mindegy, hogy bronz vagy kifeslett kő,
nekünk már idegen.
A régi szép időket élném,
a mai veszve van.
Lehetnék költő, azt remélném,
időtlen, kortalan.
Egressy Zoltán A-dúr
nézd, úgy megy le a nap, mintha húznák,
alig érzi méregpermetét
szerelme, az ég, miközben rálát
a nap, nézi volt szerelmesét -
így emeli álommá egy este
a napot, ég álmává a fényt,
így zuhannék álmoddá, és te se
hordhatnál tovább már ékszerként -
és az ég csak néz, s szemed csak égne
bánatodtól, hogy szívedbe csap
napod szerelmet ölő önkénye,
megszülve a pusztulásodat -
nem tudom, mitől fáj, ami éltet,
mitől éltet, hogyha eltemet,
miért nem szakad tépettnek hitt képed,
miért nehéz, nehéz, miért nem lehet -
Lator László ARC
Sic transit (ha nem is glória, persze),
de elvesztette végleg azt a rendet,
amelyet felsőbb szándék s jó szerencse
kezdetben, csakis benne, megteremtett.
Esendő anyag, megereszkedett,
elnyűvődött bőr, petyhüdt szövetek,
ráncok, redők, mély árkok – az egész
menthetetlenül szétzüllött, beomlott
arc csupa gödör, kitüremkedés.
Úgy-ahogy ép csak a csontkoponyára
feszített, bár ráncos bőr – csak a homlok.
Az orrcimpáktól egy-egy kördarab
a keserű száj mellett elhaladva
az áll túlhúsos dombjáig szalad,
derék- vagy tompaszögben megtörik,
úgy ereszkedik le az állat
felülről körbezáró félkörig.
Mene tekel, hogy többé-már-soha,
hogy amit az olyan könnyen megejtett,
csontig nyilalló gyönyörökre ajzott
sejthalmaz így-úgy mindig elfelejtett,
a szeszélyesen összevissza rajzolt
arcból most nyilvánvalóan kitessék:
egyetlenegy biztos tulajdona
a szorongató ideiglenesség.
Jorge Luis Borges - 1 mondat
Egyébként sem az a fontos, hogy olvasson az ember, hanem az, hogy újraolvasson.
Nyerges Gábor Ádám ORBÁN OTTÓ, MAGYARORSZÁG, KÉTEZER-VALAHÁNY
Orbán Ottó, 2002-ben elhunyt, frissiben felújzrínyiászozott költő
Budapest utcáit járja. A fikció számos áldásos mellékhatása egyikeként
teszi mindezt (a korahajnali sétát) bármiféle különösebb nehézség
nélkül. Mint mikor életében álmodott, szinte egyszerre van mindenhol,
mennie se kéne, csak jólesnek a lépések. Elnézi a Kossuth teret,
ami már lassan végleg és menthetetlenül elveszíti valahai nyilvánosvécé
jellegét, mostanság legfeljebb, ha kutyák trágyázzák, ők sem
politikai okokból. Hazanéz a Bécsi út 88–90. felé is, de tapintatosan, kis hezitálás
után nem csönget fel, viszont látja, mert a mindenhol mellett
persze egyszerre mindenkor is van, ahogy Lator az istennek sem bírja
leráncigálni azt a rohadt, beakadt lebernyeget a márványtábláról
(„Ebben a házban élt és alkotott”), majd kis segítséggel végül mégis összejön,
hallja a fülsüketítőn félrehangsúlyozott szavalatot, üvöltve sípoló
mikrofongerjedést, üvöltve üvöltő, pár száz méterre tüntető szélsőjobbosokat,
és laudálása lényegi pontjain el-, majd visszafelé zúgó, épp arra, ki
tudja, mit kereső helikopter zaját, majd bejárja a régi helyeket, ahogy átfut
az agyán az idevágó vicc, hogy „honvágy ellen”, ellibeg
a Bajza utcába is, bekukkant az Írószövetségbe, ha már ott van, beles a
Kortárshoz is, hogy áll most a prózarovat, zsörtölődik
magában picit a békávéra, de elmetrózik s pár utcát suhan, bekukkant az ÉS-hez is,
zavarja, hogy még a halál után is ilyenekért izgul, de
megkönnyebbül, hogy még megvannak, aztán megunja az irodalmat és
különböző helyeken kér különböző söröket, fröccsöket és
töményeket, a többségüknél, ugyancsak, mintha álmodna, ízt nem is érez,
mikor lehúzza, és elnéz még megannyi helyre, odasandít
kicsit a jövőbe is, de aztán gyorsan visszariad, vesz egy Népszabadságot
és nézi, hol tart épp a haza, a világ és ez az egész úgy
kavarog benne, mint a 2002-ig megélt teljes addigi élet, borzasztó kínzó,
maró centrifugálást érez, mások, járókelők persze ebből mit
se látnak, meg hát kinek is tűnne fel egy tíz éve halott költő, mikor az élőket se
látják, zombik ezek mind, gondolja, és már zúg a feje, megszédül,
azért ugyan nem volt értelme visszajönni, hogy az ember szarul érezze magát,
bosszankodik, ahogy a szétszedett körutak háborús díszletekre
emlékeztető, felújítás alatt levő barikádjain botladozik egykedvű, munkaszagú
melósok szotyiköpeteitől épp csak meg-megmenekülve, majd
egyszerre régi reflex üt szöget a fejébe, papírt vesz elő és tollat is kunyerál az
első járókelőtől, szemüveges, középhosszú hajú, köpcös, balektekintetű,
huszonakárhányéves első-látásra-bölcsésztől (tőlem) és, bár még akadozik a
dolog, mert a sírban vele a sorok is rozsdásodtak, azért végre újra mosolyog
és sátáni, cinikus vigyorral, egy magányos, kopott padon ücsörögve minden
szóval egyre olajozottabban és hevesebben, mint annak idején, újra írni kezd.
Aztán felébred. Még mindig halott.
Babiczky Tibor BRONZKOR
Kiszakadt szívemből az Isten és
mint egy lomha, nagy madár elrepült.
Többé nem álmodom. Üresség van a szívben
és egy tompa szorítás a szív körül.
Hogy mindent elölről kéne kezdeni.
mint egy lomha, nagy madár elrepült.
Többé nem álmodom. Üresség van a szívben
és egy tompa szorítás a szív körül.
Hogy mindent elölről kéne kezdeni.
Weöres Sándor
ELLENTÉTEK c. versének autográf kézirata
"Cím nélkül, javításokkal, a nyomtatásban megjelenthez képest eltérésekkel,egy kihagyott versszak két változatával. 1 lev., 1 beírt oldal.Hátoldalán géppel írt versrészlet."
forrás
* * *
(ez a megjelent változat)
Mindig csak az van, ami van.
Mindig csak az nincs, ami nincs.
Mindig csak az nincs, ami van.
Mindig csak az van, ami nincs.
Ami van, folyton változó.
Ami nincs, folyton ugyanaz.
Ami nincs, folyton változó.
Ami van, folyton ugyanaz.
A mozdulatlan nem mozog.
A nyughatatlan nem pihen.
A mozdulatlan is mozog.
A nyughatatlan is pihen.
Aki él, az életben él.
Aki holt, nem él soha már.
Aki él, a halálban él.
Aki holt, nem hal soha már.
Ha nem érted: jobban figyelj.
Ha érted: hallgass, menj tovább.
Ha érted: többé ne figyelj.
Ha nem érted: hagyd s menj tovább.
* * *
(ez a megjelent változat)
Mindig csak az van, ami van.
Mindig csak az nincs, ami nincs.
Mindig csak az nincs, ami van.
Mindig csak az van, ami nincs.
Ami van, folyton változó.
Ami nincs, folyton ugyanaz.
Ami nincs, folyton változó.
Ami van, folyton ugyanaz.
A mozdulatlan nem mozog.
A nyughatatlan nem pihen.
A mozdulatlan is mozog.
A nyughatatlan is pihen.
Aki él, az életben él.
Aki holt, nem él soha már.
Aki él, a halálban él.
Aki holt, nem hal soha már.
Ha nem érted: jobban figyelj.
Ha érted: hallgass, menj tovább.
Ha érted: többé ne figyelj.
Ha nem érted: hagyd s menj tovább.
Czigány György ,,Négy utolsó ének,, (R. Strauss és mindannyiunk emlékére)
1.
Nincs méltó válasz. Vigasztaló sincs.
S kellő szomorúság, a nem-létből való.
Állatok érzelmeivel menekülünk a tipró
világosságból, mely angyaloké lehet csak.
Nekünk, szegényeknek a szívdobogásunk is
kegyetlenség: ölelésnek véljük
a semmiben kaszáló karokat.
Föl kéne támadnunk elevenen.
2.
És ellenszegülni, mint vizesárok előtt
verseny vágtától csapzott paripa.
Rejtőzni ismerős időbe: hinni
Duna darabnak villódzását óvóhely
vigaszában, hol gyertyaláng árnyéka
lombozódik néma szélben és
ima suttogás éjszakai hullámverése
hajt egymás langyos lélegzetébe.
Esetlen sorsát szorongó állat
veti csak véletlen vég elébe,
minket a maradék virág se szánjon.
Iszony verítékében nevetgélünk,
szívünk képtelenségek otthona:
sietve hiszünk hihetetlent,
vergődő magunk hallgatag madár.
Ki szabadítja majd ki fény-idők
fenséges hálójából, megadva néki
a méltó kétségbeesés kegyelmét?
3.
Lehetetlent a szívbe
csak nevetés kerít be.
Sírván is boldogok
Isten bohócai.
Suttogva szól a dob
a bordák ketrecéből.
Ha itt lubickol fénye,
hát hova lett a tó?
Két csésze térd helyén
csak fű hever s mikor
nincs már, fülhallgató
ricsajhoz idomulva
sóbálvány tétlen
dallammá lesz akit
nem láttam még, csak újra:
hajcsat nyara vakít
és meztelen bokor,
míg makacsul vidám
szíve dobol, dobol.
4.
Teremtés ez is: a gyász. Létezésünk
eltüntetése, az egyszer lehetséges,
az egyetlen idő-csillanás szent
fölszámolása. Közeli álom
test melege, homály, hallucinált
mindenség borul ránk anya és
hitves öleléssel s benne hiszékeny
nyár játékával örökkévalóság.
Mint csimpaszkodó gyereklány
homlokán átfutó fényfolt, vagy
galamb árnyéka. És fogantatás
észrevétlen csöndje a hirtelen
megálló szívben is. Mikor
lét-izgalma a testnek
kicsikart örömre mozdul
a termékenyülés éhségében
és áhítatában: mikor a visszavont
lét világűr tágassága mélyén
már csak a képzelet cselekvő.
Mikor a halál is teremtés.
Szabó István: Az ajtó / Megjelent DVD-n
Az Alexandra Pódiumon 2012. március 5-én, hétfőn du. 5-kor Szabó István filmrendezővel és Barna Imrével, az Európa Könyvkiadó igazgatójával beszélgetett Csáki Judit.
Szabó Magda regényéből készült Az ajtó című filmet márc. 8-án kezdik vetíteni a mozikban.
*
hvg interjú Szabó Istvánnal
*
A film megjelent DVD-n, bővebben>>> itt
Vámos György MAGYAR VAGY?
Magyar vagy? Igen, magyar vagy.
Akkor könnyen félreértjük egymást.
Mire gondolsz?
Azt mondom: nép,
Azt mondod: nemzet,
és már másról beszélünk.
A népköztársaságban nem volt nemzeti kormány.
Nemzeti hadsereg csak akkor, amikor még királyság volt, de király már nem.
Nekünk évszázadokig azt tanították, hogy elsők vagyunk,
mert a Kárpát-medence közepén élünk.
Évtizedek óta megkísért minket a vágy, hogy mi legyünk a térség üzleti,
pénzügyi vagy kereskedelmi közvetítője
Kelet és Nyugat, Észak és Dél között,
hogy a térség valamilyen, bármilyen központja legyünk.
De minduntalan haragban vagyunk a szomszédainkkal.
Nekünk mindig győztes csatákról, nagy hadvezérekről beszéltek, pedig
évszázadok óta minden háborút elveszítettünk.
Nekünk dicsőséges forradalmakról készítettek filmeket,
de ebben az országban minden forradalom elbukott.
A mi hőseinket mindig kivégezték vagy elzavarták.
A mi jakobinus lázadásunk megbukott, mielőtt kitört volna.
Lefejezték a vezetőjét, Martinovicsot, noha Bécs embere (is) volt.
És a Vérmezőn sürgősen, még aznap elégették a Marseillaise magyar szövegét.
A mi forradalmi vezéreink dicsőséges emlékét az Országház körül felállított hősi
emlékművek örökítik meg.
A kivégzett és az elmenekült, száműzött hőseinkét:
Batthyány Lajost, az első
felelős magyar kormány elnökét golyó által,
Nagy Imrét ötvenhatért kötéllel végezték ki.
Azt mondod: Rákóczi,
Azt mondom: Rodostó.
Azt mondod: Kossuth apánk,
Azt mondom: a turini remete.
Azt mondod: a legnagyobb magyar,
Neki nem ott van a szobra.
Kire gondolsz?
Károlyi Mihály párbajozott Tiszával,
nem volt jó Horthynak, nem alkudott meg Rákosival,
két emigrációja után hatvan évvel lezsidózták,
és felelőssé teszik Trianonért, amit Horthy kormánya írt alá.
„Apád mi volt? Kommunista?
Apád mi volt? Szocialista?
Apád mi volt? Ébredő magyar?
Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem
volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak.”
Bajcsy-Zsilinszky és Kis János altábornagy nem volt baloldali.
Őket a nyilasok ölték meg.
Kommunista volt
Kun Béla, akit a Gazda gyilkoltatott meg,
Ságvári, akit a csendőrnyomozók lőttek agyon,
Rajk, akit a később száműzött Rákosi felakasztatott
Nagy Imre, a megzavarodott Kádár áldozata.
„Minket az új háborúra neveltek.
A bolsevizmus elleni harcra neveltek.
A vörös veszedelem ellen neveltek.”
Azok, akik a legnagyobb pusztulásba taszították az országunkat.
Hiszed-e? Vagy elfeledted? Meg se tanultad?
A szomszédaink ellen uszítottak,
A zsidók ellen hergeltek.
A cigányok megvetésére neveltek.
Arra, hogy a szegénység szégyen.
Minket osztályharcra neveltek,
Arra, hogy a tulajdon vétek.
A fasizmus ellen neveltek,
Békeharcra neveltek,
Munkaversenyre neveltek.
Egymás ellen neveltek.
Ezért tudjuk oly biztosan félreérteni egymást.
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Mi vagyunk a Gárda.
Vörös Gárda,
Rongyos Gárda,
Rendezőgárda,
Ifjú Gárda,
Magyar Gárda.
Már a köszönésünkről megismerjük egymást.
Minden napszakban.
Minden korszakban.
Szebb jövőt!
Kitartás!
Szabadság!
Barátság!
Légy résen!
Előre!
Erőt, egészséget!
Áldás, békesség!
Menjetek békével!
„Mi magasra tartottuk a zászlót,
amit később kivertek a kezünkből.”
Melyikre gondolsz?
Nekünk mindig legalább két zászlónk van,
De csak egyikre esküszünk.
Piros-fehér-zöld a nemzeti,
Címerrel már állami.
Kék mezőben arany csillag…
Hol van még (már) Európa? Arany csillagom…
„A néppel tűzön-vízen át!”
Piros-fehér-zöld zászló alatt.
Internacionalista vörös lobogó alatt.
A nemzetért az Árpád-sávos zászlóval,
Nemzeti egység a lyukas zászló alatt.
A mi zászlónk nem „Csak bot és vászon”.
A mi zászlónk
„Mindig lobog.
Mindig lázas.
Mindig önkívületben van
az utca fölött.”
Tiszteljük a történelmi zászlóinkat.
Szent István vörös zászlóját.
Az Anjouk liliomos lobogóját.
A felkelő
fejedelmek zászlóit.
Miénk a vörös csillagos,
És miénk a nyilaskeresztes.
Mert szeretjük a történelmünket.
Mert szégyelljük a történelmünket.
És eltagadjuk a múltunkat. A felét legalább.
Hol ezt a felét, hol a másikat.
Sokféle a címerünk.
Kis címer, középcímer, nagy címer.
Kossuth címer.
Kettős kereszt, hármas halom.
Kis korona, nagy korona, angyalos korona.
Tölgyfalomb.
A Kossuth-címeren is korona.
„Milliók ajka zengi bízón, hogy éljen a köztársaság!”
Királyság.
Forradalom.
Bukás, kiegyezés.
Királyság.
Népköztársaság.
Tanácsköztársaság.
Ellenforradalom.
Királyság, kormányzóval.
Nemzetvezető.
Köztársaság.
Népköztársaság.
Köztársaság.
Szent Korona.
Mire gondolsz?
Nálunk a bejárat mindig a másik ajtón van.
És minden nagykapu mellett van kiskapu.
Nálunk a vonatok késnek,
Az üzletben nem kapod meg, amit a kirakatban kínálnak.
Az akciós áru elfogy, mielőtt kinyit a bolt.
Mi mindig többet kérünk, mint amennyire számítunk,
És a szükségesnél kevesebbet kapunk.
Mi minden határidőt módosítunk.
Mi minden árat módosítunk.
Mindenért többet fizetünk,
Mindenért megfizetünk.
„Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.”
Az orvosok nyugatra mennek
A tudósok külföldiek lettek.
Csak akkor vettük észre, hogy zseniket utáltunk ki.
Az Opera csillagai Nyugaton tündökölnek.
A focisták odaát a harmadosztályban gazdagodnak.
Bartók hamvait hazahoztuk. Bartók miért ment el?
Hallgatod a zenéjét?
Kéthly Anna már itthon nyugszik. Miért kellett emigrálnia?
Mit mondana rólunk?
Újratemettük Rákóczit,
Újratemettük a kormányzót,
József Attilát háromszor,
Rajk Lászlót kétszer
Nagy Imrét egyszer.
Azt mondod: Kádár csontjait ellopták a temetőből.
Azt mondom: „azt az embert” összedrótozva, arccal lefelé tették koporsóba.
Elfelejtetted? Ugyanazon órában
Nagy Imrét rehabilitálták,
Kádár meghalt.
Emlékszel? Ott álltunk sorba órákig, a ravatal előtt.
Mikor? Melyik ravatal előtt?
A Jászai téren? A Hősök terén?
Megbékélni?
A temetőben sincs nyugalom
A székely kapuk között.
Azt mondod: hősök, áldozatok, mártírok.
Azt mondom: gyilkosok.
Kire gondolsz?
Őróluk beszélünk. Magunkról.
Értjük egymást vagy félreértjük?
A mi hazánk az anyanyelvünk.
Pedig itthon is:
„Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt”
A legszebb nyelv a miénk,
Még alkotmányba is foglaljuk.
Talán azért, mert nem ismerünk más nyelveket.
Csak a kettős beszédet.
Azt mondod: miénk.
Úgy értsem: tiéd.
Azt mondod: megvédem.
Azt látom: elveszed.
Azt mondták: közös.
Gondoltam, elviszem.
És nem mi megyünk nyugatra,
Hanem a Nyugat jön ide.
Mi csak annak hiszünk, ami idegen.
A könnyűzene is „second hand”,
Mint a mások által elhordott ruhák.
A mi megasztárjaink idegen nyelven énekelnek.
A mi sztárjaink idegen nyelven nem énekelnek.
Jávor Pál liftkezelő.
Karádi Katalin kalapos.
„Mi kokárdát viseltünk, sastollat viseltünk, sárga csillagot viseltünk.”
És karszalagot, és zöld inget,
és fehér inget piros nyakkendővel.
Melyikre vagy büszke?
„Mi voltunk a barikád két oldalán.
A baloldalán és jobboldalán.”
Mi folyton a saját utunkat keresünk.
Ám mindig valahol utat tévesztettünk.
Talán azért, mert kerestük a harmadikat.
„Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.”
Szeretünk álmokat kergetni.
Mindenkinek más álmai vannak.
Emese álma,
Csaba királyfi,
Csodaszarvas,
Kert-Magyarország.
Nagy Magyarország.
Új Magyarország.
Csonka Magyarország.
Mikor lesz mennyország?
Milyen Magyarország?
Van ötleted? Találjuk ki?
Gondoltad volna? A nemzeti oldal
Keresztényebb a főpapnál.
„Se jobb, se bal. Keresztény és magyar.”
A templominál nagyobb keresztet állít.
Isten nevét írjuk az alkotmányba!
Hogy hívják istent?
Kinek legnagyobb a keresztje?
A szegénynek? A sérültnek?
A cigánynak? A zsidónak?
A buzinak? A csövesnek?
A Felvidéken? A Délvidéken?
A hazában? A távolban?
Mindenki hordozza a magáét.
„Ez egy kis ország.
Itt a legtöbb családban volt hívő
és hitetlen.
Baloldali és jobboldali
Katolikus és zsidó.”
Itt mindenki zsidó egy kicsit.
A mamája, az arája, a dédi vagy a pótpapa.
A miniszterelnök is, az antiszemita.
Ez egy kis ország.
Itt mindenki zsidó egy kicsit.
Legalább félzsidó.
Legalább fél.
„Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.”
„Ez egy kis ország.
Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban.
Pro és kontra.
Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát.
Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével.
Itt a leszámolóval is leszámoltak.”
„Ez a harc lesz a végső…”
Melyik harc?
Érdekharc, bandaharc, gerillaharc, állóharc.
Forradalmi harc, osztályharc, kultúrharc, testvérharc?
„Harcunk a magyar Pokollal van,
Mindent erre tettünk,
Ennek a kapuit döngetjük,
Ezé a harcé lelkünk, testünk,
Ez vesztünk vagy győzelmünk: sorsunk.”
Magyar vagy? Igen, magyar vagy.
Akkor értsük félszavakból egymást!
Azt mondom: holnap.
Mondd azt, hogy együtt!
Azt mondod: hazám.
Válaszom: közös.
„Itt élned, halnod kell.”
S boldogan éltek, míg meg nem haltak…
„A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!”
*
[Idézetek: Szilágyi György: Hanyas vagy?;
Petőfi Sándor: A XIX. század költői; Ady Endre: Elhanyagolt, véres szívünk, Akik mindig elkésnek; Márai Sándor: Kassai polgárok, Halotti beszéd; Kosztolányi Dezső: Zászló; Raics István: Köztársasági induló; József Attila: A Dunánál.]
forrás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)