forrás
Victor Jara: El Arado
El Arado
Compositor: Victor Jara
Aprieto firme mi mano,
y hundo el arao en la tierra
hace años, que llevo en ella
Cómo no estaré agotao?
Aprieto firme mi mano
y hundo el arao en la tierra
hace años que llevo en ella
Cómo no estaré agotao?
Vuelan mariposas, cantan grillos
la piel se me pone negra
y el sol brilla, brilla y brilla
el sudor me hace zurcos,
yo hago zurcos a la tierra sin parar
Vuelan mariposas, cantan grillos
la piel se me pone negra
y el sol brilla, brilla y brilla
el sudor me hace zurcos,
yo hago zurcos a la tierra sin parar
Afirmo bien la esperanza
cuando pienso en la otra estrella
nunca es tarde me dice ella
la paloma volará
Afirmo bien la esperanza
cuando pienso en la otra estrella
nunca es tarde me dice ella
la paloma volará
Vuelan mariposas,cantan grillos
la piel se me pone negra
y el sol, brilla, brilla y brilla
Y en la tarde cuando vuelvo,
en el cielo apareciendo una estrella
nunca es tarde me dice ella
la paloma volará, volará, volará
Cómo yugo de apretao
tengo el puño esperanzao
porque todo cambiará...
*
Del albúm "1966 - Arena"
Kukorelly Endre - 1 mondat
Van közöny, butaság, gonoszság, önzőség és pozícióféltés, nyájtempó, gyűlölködés és bunkóság, de a cinizmusnak az a formája, amit nap mint nap tapasztaltam – azt ne!
forrás
*
video melléklet
Márton László BOWEN MONOLÓGJA, SÖTÉTBEN
Hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak az elpusztított tájban,
nemcsak a lelki félhomályban,
hol büntet s nem kitüntet
a csüggedő tekintet,
nemcsak a parttalan vitákban,
nemcsak a promiszkuitásban
nyilvánosság előtt s az ágyban,
a szállhatatlan szállodákban,
a jégveremben és az étteremben
és a vasúti menetrendben,
ott szabadság van
az orrban és a szájban,
az okozatban és az okban,
a felgyűlt szemétkupacokban,
mikre szabadon száll a döglégy,
ott a mulandóság: öröklét,
hol szabad a tárgyak esése,
mint az emelkedés esélye,
ott szabadság van
nemcsak a méltatlankodásban,
a társadalmi erjedésben,
a rémhírterjedésben,
a félelemben és a sérelemben,
ott minden szabad mindenkivel szemben:
hol szabadság van,
ott szabadság van
minden lerakódó mocsokban,
anyagokban s műanyagokban,
abban, ahogy a ködből
ezerféle zaj bömböl,
abban, hogy mi sem titkos:
tudható, ki mit dugdos;
hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak a nagybetűs címekben,
a célzatos újságcikkekben,
és nemcsak abban, hogy a hátsó
gondolatok mögül kilátszó
leghátsók mögül egyik-másik
gondolatlanság is kilátszik:
hol szabadság van,
ott szabadság van
az áram- és a gázszolgáltatásban
és minden málladozó házban,
a szerződések betűjében,
az ígéretben és a szószegésben,
abban, ahogy felnő a gyermek,
akit szülei nem nevelnek;
hol szabadság van,
ott szabadság van
a részletekben s a totalitásban,
a bármiről hihető jóban,
apátiában és agresszióban,
az elzárt olajvezetékben,
a műholdakkal figyelt égben,
az értelmetlen mondatokban,
a szótövekben és ragokban,
a teljes bizonytalanságban,
a levegőnek mondott mérgesgázban;
szabadságot világít át a röntgen,
szabadság van a börtönökben,
hol szabad szabályok lakolnak,
kiknek a mánál szabadabb a holnap,
s ha megpróbálna bárki
a szabadsággal szembeszállni,
az a megtestesült szabadság,
melyért az életüket adták
oly sokan; és most szabadság van,
középszerû, fantáziátlan,
s mint a beton, olyan tömör lesz,
megízleled és megcsömörlesz,
de nem menekszel tőle mégse,
mert nincsen se hossza, se vége,
te is egy darab szabadság vagy,
s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:
ő mondja meg, mi lettél,
hírtelenebb hírednél.
1992
Szegő János írása a versről itt
Garai Gábor BOLDOGTALANOK
Ők azok, akik válaszolnak
a köznapi hogy-vagy-ra; ők azok,
akik elmondják: "sajnos nem jól, nem jól;
szúr a hátam, reszket a gyomrom,
a lábaim zsibbadnak, éjjelente
fölrezzenek valami iszonyatra... "
És keresik a tünetek okát:
talán frontátvonulás, vagy az A-2-es vírus,
kávé, nikotin, alkohol,
a világhelyzet, közéleti gondok?
Lehet, persze, hogy rák rejtőzködik
a sejtekben, vagy korai öregség;
lehet, hogy sugár-fertőzés, öröklött
téboly...
Pedig csak boldogtalanok.
Az szorítja össze a gyomrukat,
szúr a hátukba, támad álmaikra
minden hajnalban - a boldogtalanság.
Ők azok, akiknek sok minden sikerült,
amire nem is igen vágytak,
de amiért meghaltak volna, szinte semmi.
Ők azok -
akik mi vagyunk,
lent a mélyben, létünk válság-határán;
mi negyvenévesek, túl-kölykök, koravének,
tudván, hogy most kezdődnék a valódi
próba, hogy most kellene a legszebbet
véghezvinni, amit valaha kezdtünk...-
És szorongunk, fájunk, szégyenkezünk:
lesz-e hozzá erőnk, becsületünk,
hogy föl ne adjuk fáradtan a harcot,
hogy legalább valamit befejezzünk,
mielőtt hitszegő testünk kivégez?!
Garai Gábor MÉG TE IS?
"Hogy gyűlölöm magam!"
(Kosztolányi)
(Kosztolányi)
Hogy gyűlölhetted magad még te is, te,
ki bűvös voltál s ellenállhatatlan,
eltűntél és megújultál más alakban,
és választ kaphattál kételyeidre
hű szeretetben, tisztes hódolatban?
Még a tükör is hízelgett tenéked,
s ha szellemed mérték volna karáttal,
hihették volna, a mérce talán csal:
már a tökéletességet elérted,
és művednek nem árt sem elv, sem érdek.
Hogy érezhetted magad túl kevésnek,
Vagy túl soknak, világ fölé növőnek,
élőkön és tárgyakon szemfödőnek?
Hisz te itattad olajjal a mécset,
és fényezted holdját az éji égnek.
Vagy költő-sors ez, elkerülhetetlen?
Mint a gályarab lomha evezőjét,
gyűlöljük ezt a mélyünkbe vesző Ént,
ki egyre kutat mind sűrűbb vizekben,
s lehetetlen, hogy önmagára leljen.
forrás: Új Írás, 1985. november (8.p)
József Attila TANÍTÁSOK (részlet)
4
Most a jövendő férfiakról szólok.
Ők lesznek az erő és szelídség,
Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a tejet
S amely kezükkel simogatják gyermekük fejét,
Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
A vasat és minden fémeket.
Városokat raknak a hegyekből,
Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
A fergeteget magába szívja
S megcsöndesülnek mind az óceánok.
Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ő számára is teríttetnek
És megterítik a szívüket is.
Az Isten szerető öccsei ők.
Legyetek hasonlók hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek át
Az előttük álló vértengeren.
a teljes vers
Nyerges Gábor Ádám NEM ÉRTHETŐ
Lógatja a lábát, nyújtózik
egy még lappangó vihar.
Félhomályban alszik a nyár.
Az utcán fúrnak, egyfolytában
késnek a tegnapival.
Egy munkás felkiabál
a lakókhoz, vagy az istennek,
nem számít, nem érthető.
Nem nagyon artikulál.
Majd vár, mint akinek nem felel
az a másik illető.
Nincs is hátra annyi talán.
Várady Szabolcs ARS POETICA? MELLÉBESZÉD
Megint elmúlt egy év anélkül, hogy akárcsak egyetlen sort is tudtam volna írni, verssort természetesen, igazi verssort - így aztán különösen kínos feladat nekem, hogy írjak valamit úgymond az ars poeticámról.
Ars poetica? Mi is volna az? Az idős mester beavatja a fiatalabbakat, kezdőket a mesterség fortélyaiba. Átadja a tapasztalatát, a szakmai tudását. Egyáltalán, megmondja, milyen a jó vers. Ehhez különben is ajánlatos lenne, mondjuk, Horatiusnak lenni, sőt olyan korban is élni, amikor az ilyen szó számít, és amikor meg lehet mondani, hogy milyen a jó vers. Író, olvasó egy húron pendül.
Manapság már az is bizonytalan, hogy ki a költő. Megesik, hogy aki az egyik irodalmi táborban korszakalkotó zseni, az a másik kör szemében dilettáns. Aki meg emitt poeta doctus, az amonnan nézve csak ügyes rímfaragó. Vagy ez nem is olyan szokatlan? Az ember hajlamos a maga korát tekinteni a mélypontnak, ahonnan már nincs is hová hanyatlani tovább. Pedig hát Shakespeare-t például a „szakma", a korabeli parnasszus („ the university wits ") úgy fogadta, mint sehonnai betolakodót - hiszen nem is járt egyetemre. Vagy nálunk Babitsot, a századelő nagy irodalmi hőskorában, hányan leepigonozták - az ellenkezőjéért.
Az ars poetica a magyar szóhasználatban különben már régen nem azt jelenti, amit eredetileg jelentett. Inkább valamiféle hitvallást szokás érteni rajta, sőt újabban a költészettől függetlenül, egészen általános értelemben is használják. (Miért is ne, ha már a bankoknak is filozófiájuk van?) Hogy nekem mi volna az ars poeticám, erre bizony nem tudok válaszolni. Elég baj, persze - valamirevaló költőnek ez nem lenne szabad, hogy gondot okozzon. A költőnek ugyanis szilárd meggyőződése, hogy a világnak égető szüksége van mindenre, amit a szelleme kitermel. Ha leszakad az ég, ő megtartja a ceruzájával. Emiatt a költők, mi tagadás, nem mindig kellemes emberek, de a legkomolyabban úgy gondolom, hogy ez a hitük nagy segítség ahhoz, hogy írni tudjanak. Tudom, ha most azt mondom, hogy hajlamos vagyok magamat nem egészen igazi költőnek tekinteni, ez kínos mórikálásnak hat. Nem is azt akarom mondani, hogy azt a keveset, amit írtam, rossznak tartom. Nem, azok a versek meg vannak rendesen csinálva, egy darabig biztosan eltartanak. Csak éppen az a hit, az nincs meg bennem, vagy nem eléggé, hogy ez fontos közérdek. Meglehet, ez az egyik oka annak, hogy olyan ritkán sikerül verset írnom.
A terméketlen időt aztán kitöltöm mindenfélével. Például éppen ars poetica-szerűségeket írogatok, a szó eredeti, bár erősen korlátozott értelmében, hétről hétre és immár nyolcadik éve, levélben, versrovatvezetőként a Holmi szerkesztőségénél jelentkező sok-sok költőjelöltnek és önjelöltnek. Voltaképp ezért tértem át a számítógépre: már nem bírtam hol tárolni a szerkesztői leveleimet, annyira fölszaporodtak. Minden arra vall, hogy a versírás fontos emberi szükséglet.
Én magam is írok természetesen. Hiszen verselni az ember, ha tud, mindig tud. Írok pénzért meg játékból, dalszöveget színdarabokba, verses levelezőlapot, felköszöntőt barátaimnak, mindenféle feladatverset a Merlin Színház dalnokversenyein... De a nyilvános költői játékokat már sokallom egy kicsit, és nemcsak a Merlinben. Mintha mostanában túl sok helyet foglalna el az, ami valami helyett van, valami igazi helyett, illetve mintha - persze nem kevés nagyszerű kivétellel - ez a helyett akarna feltűnni igazinak. És ez a hiányérzet, talán ez az ars poeticám. Vagy éppen ars po-eticám - ha ez lett volna a kérdés.
Parancs János A VERS HATALMA
In memoriam Vas István
Elöljáróban
nem tudom mire való ez az egész
a hétköznapi dolgok párlata
csalóka mint tavasz a télben
csak turkálok a szavak között
verseid lapozgatom és ízlelgetem
zamatát a gyógyító egyszerűségnek
jó volna valódi vigaszra lelni
csillapítani az egymásra acsargók
esztelen dühét ami megmérgezi
a normális emberi kapcsolatokat
alig lehet itt már valakivel eszmét
véleményt cserélni mert eltorzultak
elvadultak ismét a játékszabályok
farsangolnak az ügyes lesipuskások
és a józan észnek most nincsen becsülete
In merito
Nincsenek szavaim.
Üresség és gyász a szívemben.
Sivatagos mezőn száraz kórók csörögnek.
Az üvegbúra alól valakik
kitartóan szivattyúzzák a levegőt.
Egyre nyugtalanabb így
a kísérlet alanya.
Vesztét érzi a veszendő.
A nagy nemzedék egyik utolsó tagjaként,
Jékelyt, Rónayt, Kálnokyt és Weörest követve,
tíz évvel Zelk után
merült alá a földbe.
És most kis világunkban minden átrendeződik.
Ilyen csillaghullás után az égbolt is elsötétül,
csak futkározó, villódzó fénypontok látszanak.
Káprázatok és légvárak emelkednek,
majd léggömbökként pukkannak el.
Foszlányaikat folyamatosan söpri,
hömpölyögve sodorja tova a szél.
A bolygónkat körbeölelő derengés viszont
egyre bársonyosabb, puhább és fényesebb.
Ragyogó fényburok-pólya óvja a Földet,
amint ismeretlen célja felé bukdácsol tovább,
egyedül a kietlen és fagyos űrön át.
William Carlos Williams EZEK
a kietlen sötét hetek
mikor a természet pusztasága
utoléri az emberi butaságot.
Az év belemerül az éjbe
és a szív az éjnél
mélyebbre merül
üres, szélfújta helyre
hol se nap, se hold, se csillagok
csak valami furcsa fény, gondolat
mely sötét tüzet gerjeszt,
maga körül forogva, míg
a hidegben kigyúl,
hogy kioltsa mindazt, mit eddig
ember tudhatott, még a
magányt is – hogy kísértet
se öleljen – csak az űr,
a semmi – (nyüszít
és vinnyog) a háború
villámló robajában;
házak kihűlt szobái
hidegebbek, mint elgondolható,
kiket szerettünk, ők sehol,
ágyuk üres, díványuk dohos,
széken rég nem ülnek –
Rejtsük el valahová
az elmén kívül, hogy gyökeret
verjen és nőjön féltékeny
fül szem hatalmától távol – önmagáért.
Ide jönnek le mind, a mélybe – ásni.
Ez itt a legédesebb zene
számlakivonata? Itt fakad a vers,
mely látja, megállt az óra, és így szól:
Az óra, mely tegnap
oly szépen működött, megállt?
és hallja csobbanni a tó
vizét – ami most kő már.
Kiss Zsuzsánna fordítása
*
A Memory Green / Emlékvirágzás blogban is találtam egy nagyon szép Williams verset <<<
William Carlos Williams EZEK
ezek a sivár, sötét hetek
mikor a természet kopársága
az emberi butasággal vetekszik.
Éjszakába süllyed az év
és a szív még mélyebbre
mint az éjszaka
egy üres szélsöpörte helyre hol
se Nap se csillagok se Hold
csak valami különös fény mint a
sötét tüzet forgató gondolaté –
magában örvénylik míg,
a hidegben, föllobban
és elfelejtet az emberrel minden
tudást, még a magányosságot
magát is – Még szellemet se
ölelhetsz – csak az ürességet,
a kétségbeesést – (Ők
nyögnek és fütyülnek) a háború
villámlása és mennydörgése közt;
házak melyeknek szobáiban
a hideg felülmúl minden képzeletet
szeretteink eltűntek
üres az ágy, a dívány
nyirkos, a széket nem használják –
Rejtsd el valahova az ész elől,
hadd eresszen gyökeret és
hadd növekedjen, irigy fülek és szemek
hatókörén kívül – magának
Ebben a bányában kutat mindenki.
Ez a legédesebb zene
ellennyugtája? Innen ered a költészet?
mely meglátva az álló órát,
azt mondja, Az óra megállt
noha tegnap még szorgosan ketyegett?
és hallja a tó vizét hangosan
csobogni – noha az megkövült.
Orbán Ottó fordítása
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)